A tó és a túloldali napfényben fürdő sziklafalának látványa megerősítette, érdemes volt erre jönnünk.
Ahogy a fejlécből kitűnik, ez a nap nem a – kerékpárral – teljesített nagy táv miatt fog bekerülni arra a helyre, ahova be kell kerüljön, hanem…
Ugyanis egy kis hajókirándulást terveztünk a Königsee-n, és előzetesen nem tudtuk, vajon a láthatóság végre jó lesz-e. Ha folytatódik az elmúlt két nap párás, ködös – a látványt elpalástoló – időjárása, akkor bizony borul a program.
Én valamikor 7 óra felé ébredtem Cobranco mocorgására, aki széthúzta a sátor cipzárját, kinézett, majd közölte, döglünk tovább, mert 20 méter a látótávolság. Eredetileg a 8 órakor induló hajót céloztuk meg, de inkább még a hálózsákot melegítettük egy darabig. Aztán fél nyolc felé helyenként szakadozni kezdett a köd és a környező magas hegyek közül néha-néha kibukkant ez, meg az.
Ezen felbuzdulva cihelődni kezdtünk, a bringákról leszedtük a csomagokat, betettük őket a sátorba. A gépeket összelakatoltuk, és 8:25 körül elindultunk gyalog, a már este felderített kikötőbe. Kényelmesen sétálva 10 perc alatt oda is értünk. Közben hirtelen kivillant az ég kékje a kavargó párából, mint Piroska feje a farkas gyomrából, amikor a vadász felvágta azt.
A kikötő és a városka kihalt volt, így gyorsan meg tudtuk venni a kétszer 19 Euró értékű hajójegyet, majd beálltunk a néhány embert számláló sorba, majd kiálltunk onnan. Cobranco kifundálta, hogy nekünk a hajó leghátsó sora lenne a jó, viszont nem tűnt sanszosnak annak megszerzése, emiatt a következő hajóra aspiráltunk. Az éppen elindult a fából épített, a vízben cölöpökön álló garázsából. A tavon csak elektromos hajtású hajók üzemelhetnek, amik Cobranco szerint 1909-től szelik a habokat.
A következő hajó beállása után csak egy család volt előttünk, és sikerült is a leghátsó padsort lefoglalnunk, ami azért volt jó, mert innen az oldalablakon át előre, a hátsó ablakon át viszont hátrafelé is lehetett kitekinteni, illetve videót készíteni.
Az ülések hasonlítottak az 50 évvel ezelőtti miskolci villamosok ülő alkalmatosságaira, azzal a különbséggel, hogy itt a fa padokat kék színű párnákkal borították, gondolva a bringások alfelére is, amik nem szoktak kemény nyereghez. A hajó kívül belül tip-top állapotban várta az indulást, ami 9 óra körül – hangtalanul – meg is történt. Ezzel kezdődött a félnaposra tervezett hajókirándulás.
A tó hossza 8 km, közben egy helyen áll meg a hajó, a St. Bartholoma (Szent Bertalan) állomáson, és a végállomáson, a tó végén található Salet nevű helyen. Azt terveztük, hogy először végigmegyünk a teljes tavon hajóval, ott egy kis gyalogtúra, majd visszafelé kiszállunk a St. Bartholoma megállónál, ott is szétnézünk, majd visszahajózunk a kiinduló pontra. A hajójeggyel lehetőség van az út megszakítására és folytatására, éppen ezért nem akartunk félúton kiszállni, nehogy a következő hajó(k)ra ne férjünk fel.
Az élményeket nemcsak a tó hossza adja, hanem az is, hogy két oldalról óriási hegyek állnak őrt, és tiszta időben fantasztikus látványt nyújtanak az arra hajózóknak. Mi csak reménykedhettünk, hogy a két napja tartó, vacak légköri jelenségnek pont ezen a napon lesz a vége.
Indulás után a tó felett kicsit messzebb lehetett látni, a pára egy cseppet feljebb húzódott, és láthatóvá vált egy függőleges sziklafal a jobb oldalon. A tó itt keskeny, majd az említett sziklafalat elkerülve kiszélesedik. Mi ezt csak a prospektuson tudtuk követni, mert ahogy kiértünk a „nyílt tóra” csak a hófehér ködöt láttuk. A bal oldalon a tó fölé magasodó hegyek csúcsa 1 800 m felett található (Jenner 1 874 m) és Königsee településről seilbahn visz fel rá.
A hajón angol, német és magyar nyelven ismertetőt lehetett hallgatni, ha már nem láttunk sokat, ez is jól jött. Persze a magyar ismertetőt Cobranco szolgáltatta és csak a közvetlen közelében ülő – magyarul tudó – népeknek adott információt. Egy idő után megálltunk. Az egyik matróznak kinéző ember elővett egy trombitára hasonlító rézcsövet (kürtöt), kiállt a hajó jobb oldalára és próbált valamilyen hangot előcsalogatni az eszközből. Itt a jobb parton egy nagy sziklafal áll. A jóember szerette volna, ha mi is meghalljuk a játékának visszhangját, amit a vélekedés szerint hétszer kellett volna érzékeljünk.
Bárcsak ne próbálta volna meg, vagy esetleg gyakorolhatott volna, mert az igaz, hogy sikerült valamilyen hangot előcsalnia, de az is igaz, hogy ez nem okozott örömöt azoknak, akik nem teljesen süketek. A sziklafalnak sem tetszett a produkció, mert csak egyszer verte vissza a zajt, aztán elült a hang. Annyira jónak ítélte a produkciót, hogy még körbehordozta a – templomi perselyt helyettesítő – sapkáját is, amibe adományokat várt. Mi még - a József Attila által megénekelt - őszinte gyerekkorunkat töltöttük, tehát nem tudtuk megjátszani magunkat, és elhitetni a „művésszel”, hogy ez bizony tetszett, így nem adtunk egy fillért sem.
Ahogy tovább indultunk, a pára egyre feljebb emelkedett és fantasztikus látványban volt részünk, ahogy a ritkuló függöny mögül nem csak a tó, de a környező hegyek is kezdtek kibontakozni. St. Bartholoma-ba érve már a napocska is megvilágította a kis félszigeten elhelyezkedő kolostor fölé magasodó Watzmann csoportot, melynek legmagasabb pontja 2 700 m fölé nőtt, miközben a tó szintje 592 m-en hullámzott. Ezen a részen a legkeskenyebb a tó, emiatt már a bal partot is sikerült megpillantanunk.
Indulás után visszatekintve a kolostorra, a látvánnyal elégedett voltam, és jól látszott, hogy a tó északi részét, – ahonnan jöttünk – még mindig összefüggő pára takarja, viszont előttünk egyre erőteljesen tisztulni kezdett, ami reményt adott. A tó itt balra kanyarodott és mielőtt megláttuk volna a végállomást, a jobb parton a maradék ködfoszlányból előbukkant a Königsbach 60 m magas vízesése, aminek hangja is elért hozzánk. Innen néhány perc alatt jutottunk el a végállomásra, ahol már zavartalan napsütés és pompás kék ég fogadott, meg persze türkiz-zöld sekély víz.
Egy furcsaságra lettem figyelmes, ami a rendszerető németek figyelmét elkerülhette: Találkoztunk egy kis benzinmotoros hajócskával, ami a szemetet szállította el innen, ugyanis ide csak a vízen keresztül lehet eljutni. Igen ám, de a turista hajók mind elektromos meghajtásúak, már több mint 100 éve, és pont a környezetet a szeméttől megszabadító hajó környezetkárosító, büdös, zajos? Itt valami félrement, nem hiszem, hogy ez csak nekem szúrt szemet.
A Königsee déli végétől alig 500 m-re újabb tó található, az Obersee, ami maga is valamikor a Königsee része lehetett, de egy földcsuszamlás elválasztotta őket. Mi elindultunk megnézni a tavat, aminek a túlsó végéhez is vezet út, amire azért van szükség, mert onnan kb. 1,5 km-re található Németország legmagasabb vízesése a Röthbachfall (470 m).
Sajnos időhiány miatt, mi ezt nem terveztük megnézni, hiszen a délután már a kerékpároké lesz a főszerep. Néhány perc séta után elértük a Salet-Alm éttermet, fogadót, ahol megnéztük a felhozatalt, és 12 Euro-ért pisztrángot láttunk, ami már – így 10:15-kor is – megindította a nyálelválasztásunkat, de nem adtunk nagy esélyt a halebédnek, mivel csak 12-kor nyitott a hely. Tovább haladva még kb. 10 percet poroszkáltunk a kihalt murvás utacskán. Nehéz volt elképzelni, hogy egy nagyon felkapott turista célpont környékén vagyunk.
10 perc után értük el az Obersee északnyugati csücskét, ahonnan végigláttunk az 1,3 km hosszú tavacskán. Láttuk a háttérben elhelyezkedő óriási hegyek kontúrját, de a részletek a párába vesztek. Elindultunk a tó partján, hátha találunk egy-két jó kilátó pontot. Mivel az élénkülő mozgás miatt nem nagyon találtunk szabad helyeket, eldöntöttük, hogy mégis végigmegyünk a kis ösvényen. Ami eleinte sétaútnak indult, az meredek sziklás lépcsős mászással folytatódott. Ennek megvolt az az előnye, hogy a kilátás hirtelen fantasztikus lett, de megörökíteni nem volt egyszerű. Először meg kellett várni a lihegés csillapodását, csak utána lehetett gombokat nyomkodni. Fantasztikus színe volt a víznek a felszálló ködben. A tó és a túloldali napfényben fürdő sziklafalának látványa megerősítette, érdemes volt erre jönnünk.
Az út vége ismét a tó szintjére tért vissza, ahol egy kis fogadó szerűség „fogadott”, ami a Fishunkelalm nevet viselte. Itt már elég sokan ettek, ittak az eresz alá állított padok, asztalok környékén. Mi nem ültünk be közéjük, viszont délkeleti irányba nézve, a szemünket meresztve megláttuk a Röthbachfall vízesés fehér fonalát a homályba vesző hegyoldalban.
Még szerencse, hogy láthattuk, így hiányérzet nélkül fordulhattunk vissza, a hajóállomás irányába vivő úton. Ekkor már 11 felé járt az idő és úgy látszott, hogy a lusta turisták is felocsúdtak, és kezdtek szemből érkezni a népek, ami a ’90-es években a Váci utcában volt jellemző karácsony előtt egy héttel. A tó eleje felé, ahol több helyen lehetett a vízpartról jó fotókat készíteni, ekkor már sorban álltak a családok a lejutásért.
A Sattel-Alm-hoz érve, örömmel nyugtáztuk, hogy már nyitva a hely, pedig még csak 11:50 körül járt az idő. Némi pingvinezés után bementünk és megrendeltük a füstölt pisztrángot, na nem az eredeti – vajas kenyér - körettel, hanem sült krumplival, amit Cobranco alkudott ki. Járt még hozzá torma-mártás és egy korsó limonádé-sört is.
Nekem nagyon ízlett az étel és az ital is, de Cobranco szinte mindenben talált kivetnivalót, viszont csak nem lehetett nagyon vacak, hiszen mindent megevett, még a tányér szélén is láttam fognyomokat.
A tóra és a környező hegyekre is fantasztikus kilátás nyílott. Cobranco mondta is, hogy ez nagyon kell az ebédhez. Én csak a vállamat rándítottam, aztán meg is kaptam, nekem bármi megfelel, nem számít hol, és főleg nem az, mit eszek.
Erről eszembe jutott egy történet. Még valamikor 2000-es évek elején, Bibione-ban nyaraltunk egy apartmanban, magunknak főztünk, spóroltunk. Egyik nap elmentünk Velencébe és amikor megéheztünk leültünk a Rialto híd lépcsőjére, a tömeg csak úgy áramlott körülöttünk. Én felbontottam a magunkkal vitt „löncshúst” és ott elfogyasztottuk. Azóta, amikor hülyékre terelődik itthon a szó, a fiaim ezt mindig felemlegetik. Úgy látszik ez mélyebb nyomot hagyott bennük, mint a sok látnivaló.
Ebéd után néhány perc alatt a Salet kikötőbe jutottunk. Az éppen érkező hajóból kiszálló embereket nézegettük és megállapítottuk, minden második ázsiai kinézetű. Sajnos nem tudtuk az utolsó padot elfoglalni, mert megelőztek, de nem volt probléma mert csak a St. Bartoloma állomásig mentünk, ami csak pár perc.
Kiszállás után szemügyre vettük a piros hagymakupolákkal ékesített székesegyházat, melyről Cobranco elmondta, hogy ide küldték azokat az egyházi embereket, akik valamilyen bűnt követtek el.
Elsétáltunk egy nagyszabású ebédeléseket kiszolgálni képes étteremsor előtt, majd nyugati irányban – hangyaként - feltekintettünk a Watzmann óriási sziklafalára. Cobranco még néhány legendát elmondott, amit kéretik a videón megnézni, meghallgatni. Elkészült a közös fotó, a virtuális képeslapkép, amit sosem küldtünk haza, de örök emlék marad öregkorunkra. A tömeg elég nagy lett, szinte lépni is alig lehetett, emiatt sietve a kikötőbe indultunk, és az éppen beálló hajóra felszállva már indultunk is kiinduló kikötő felé.
Beszállásra várva, nézegettük a kiszálló utasokat és bizony nagyon sok ázsiai jellegű arcot láttunk. Igaz a hajón is volt több vegyes család, ahol a hölgy tag ázsiai a férfi német, a gyerekek vágot tszeműek, de mindenki németül beszélt. Aztán újabb hajókázás, ezúttal visszafelé, megannyi újabb érdekesség: Hosszában végig a tó, amit idefelé a ködtől nem láttunk, egy óriási vízesés jobbról, a tó északi végén figyelő Klistier-sziget, mely a tó egyetlen szigete és nem mellesleg Eva Braun kedvenc tartózkodási helye is volt.
A hajókirándulás végéhez közeledve még felfedeztük a tó keleti oldalán azt a kilátópontot, amit előző este bringával felkerestünk és onnan néztünk le a tóra. Jobbra a partmentén sorakozó korabeli hajóhangárok már jelezték, bizony mesebeli utazásunk végéhez közeledünk. Innen már pár perc múlva ki is kötött a hajónk, mi pedig sietős léptekkel megindultunk a kemping felé.
A kempingbe visszaérve, ha nem is gyorsan, de viszonylag lassan összepakoltunk. A pakolás sebességére nem volt jó hatással, hogy Cobranconak mindenről eszébe jutott valami régi történet. Ez nem baj, viszont meg is osztotta velem, ami szintén nem probléma, mert érdekesek voltak, de az idő jól eltelt.
Közben a Kehlstein felől erősen feketedni kezdett az ég és meg is dörrent. Ettől egy kicsit igyekezni kezdtünk, de csak annyira sikerült, hogy 15:22-kor elinduljunk, a kassza felé. Otthagytunk fejenként 13 Eurót, ami nem is tűnt soknak. A fizetés után már tényleg elindultunk, de még mindig nem a természet szépségeinek felfedezése volt az elsődleges cél, hanem a bevásárlás, mert szombat délután lévén, fel kellett tölteni az élelem és ital tartalékokat.
Ahogy elhagytuk a kempinget, többször is erősen dörgött a Königsee-t övező hegyek felől, mi pedig hirtelen pedálozásba kezdtünk, elkerülendő a nem tervezett fürdést. Az út hiába vezetett lefelé, az erős ellenszél nem segítette az eső előli meglógást, és még mielőtt elértük volna berchtesgadeni Lidl-t egy kicsit megöntöződtünk.
A vásárlás után már nem esett az eső, az utunk szerencsére a nagy felhőkkel ellentétes irányba vezérelt minket, legalábbis ekkor még úgy gondoltuk. A célunk, - hogy erről is essen szó - a Berchtesgadener Ache (a Königsee kifolyója) mellett végighaladva eljutni Ausztriába, lehetőleg Salzburg közelébe. Ez a távlati cél volt, de Cobranco beiktatott még egy látnivalót, ez pedig az Almbachklamm megtekintése, gyalogtúra keretében.
Eleinte Berchtesgaden-bem száraz főúton haladtunk, de kényelmetlenül sok volt az autó emiatt felmentünk a járdára, majd később a bringaútra. Ahogy haladtunk egyszer csak nedvesedni, majd vizesedni kezdett az út, később csurom vizessé vált és kellemetlen alsó mosásban volt részünk. Ahogy kiértünk a főútra, már megszűnt a járda/bringaút, de azért a széles aszfaltozott padkán jól lehetett haladni, viszont itt már a bal oldalunkat is érte a gyorsan haladó autók által felvert vízfüggöny.
A térképet nézve, nekünk nem kellett a főúton haladni, mert vele párhuzamosan az Ache bal partján murvás bringautat jelzett és mi ezt választottuk a sok autó helyett. A vadregényes utacska 2 km hosszan tartott, és elértük a klamm bejáratát, ahol a valamikori márvány malom működött, amiben különféle méretű márvány golyókat „őröltek”.
Megnéztük a környéket, de a bringák elhelyezése fejtörést okozott, nem lehetett senkire rábízni. Cobranco próbálkozott az étteremnél, – a válasz: nyet, - a klamm bejáratának pénztárosánál – a válasz: nem az én problémám, - végül a valamikori „malom” kisipari változatánál volt egy kis boltocska, és ott azt mondták, hagyjuk nyugodtan ott Ők majd ránéznek a bolt ablakából. Gyorsan átöltöztem, mármint átvettem a cipőmet, mert igen-igen hoztam túracipőt, hiszen ilyen köves szurdokokban nem kényelmes a SPD cipő (már a Königsee-nél is abban voltam).
A bringákra ráhúztuk az esőponyvát, összelakatoltuk őket és 17 óra körül elindultuk felfedezni az Almbach-klamm-ot. A nem túl készséges kasszás bácsi 5 Euró-t számolt fel fejenként a 6 helyett. Rendes próbált lenni. Közölte, ha várunk hatig, akkor Ő már elmegy, mi meg ingyen bemehetünk, de nem éltünk a „gáláns” ajánlattal, mivel nem volt kidobni való időnk. Alig indultunk el máris óriási sziklafalak között találtuk magunkat, ahol kis vízeséseket, zúgókat alkotott a patak a szűk helyen. A szurdok, hol egy kicsit szélesebb, majd keskenyebb lett váltakozva, a mederben - érdekes módon, - különféle alakú és színű kövek díszítették, kifejezetten élvezetes látványt nyújtva.
Rendkívül sok igényesen megépített híd, korlát kapaszkodó teszi biztonságosan járhatóvá a szurdokot, ami a német precizitást dicséri. Én ezen kívül dicsérem a természet szépérzékét is, amivel kifaragta ezt a völgyet és ezzel az embereknek is élményt adott.
Egy óra mászás, lépcsőzés, hidazás után elértük az Ettenberg-be vezető túraútvonal becsatlakozását, ahol egy kerékpárral behajtani tilos tábla fogadott, amit nem tudtunk hova tenni. A mi irányunkból nem nagyon lehet kerékpárral jönni, még ölben hozva sem, Ettenberg felé viszont szintén nem, mivel az az út majdnem függőlegesen felfelé haladt, talány maradt a tábla értelme.
Kicsit később elértük a Sulzer vízesést, ami becslésünk szerint 150 m magasságból közlekedett a patakba. Itt már majdnem visszafordultunk, de a józan ésszel ellentétesen döntöttünk és tovább haladtunk a klammban felfelé és megpróbáltuk elérni a végén a Therezia gátat. Végül mégsem mentünk el az út végéig, hanem 18:20-kor visszafordultunk, mivel még bringával is volt mit tennünk, át kellett még mennünk Ausztriába, ahol még táborhely is kellett keresni. A visszaút is nagyon látványosra sikeredett, teljesen más arcát mutatta a kanyon lefelé menetben, bár sietősen haladtunk, majd 19:05-re értünk le a klamm végéhez. A pénztár már zárva volt, de nem csak az, hanem az a kis bolt is, ahol a gépeket hagytuk, de szerencsére mindent érintetlenül találtunk. Én nagyon élveztem a kirándulást, mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti az ilyen jellegű túrát.
Egy gyors átöltözés, és már 19:24-kor „újra” nyeregben ültünk és elindultunk Salzburg irányába. Eleinte kis kerékpárútnak beillő utacskán haladtunk az Ache bal partján, fenn a domboldalban, ahonnan folyószintre Marktschellenberg-ben tértünk vissza, ami egy takaros kis német városka. Érdekesség, hogy a Königsee-n az egyik hajó neve is ez volt.
Utána már azon problémáztunk, hogy jobb oldalról bejött az út mellé az Ache, baloldalon meg települések „keletkeztek”, emiatt nem volt vadkempinges hely. Addig-addig lamentáltunk, amíg átcsúsztunk Ausztriába, Salzburg tartományba, ahol nem teljesen rentábilis a büntetés. A határtól mentünk kb. 3 km-t és elértük az A10-es autópályát, addig egyáltalán semmilyen helyet nem találtunk. Itt az autópálya felhajtónál megálltunk, hátha van esély a bokros területen, de nem jártunk szerencsével. Cobranco kukoricást szeretett volna, és teljesült is a kívánsága, de sajnos nagyüzemi tábla volt, sehol egy bevezető út. Azután egy kerékpárúton bevettük magunkat a vidéki részbe, ahol egy lovarda mellett beosontunk, mert távolabb egy kukoricást véltünk felfedezni a félhomályban, de sajnos ez sem lett jó, mert a tábla vége egy főútra futott ki és ott nem lett volna takarás. Már sötétben egy kivilágított áruház mellett álltunk meg és Cobranco elment gyalog szétnézni, majd jó hosszú idő után egészen más irányból érkezett vissza, de szerencsével járt. Egy murvás úton betekertünk és sűrű növényzet takarásában egy legelő csücskében megtaláltuk azt a helyet, amit Cobranco kinézett.
A bringák fényénél felállítottuk a sátrat, én még teát is főztem, jól megvacsoráztunk, majd nyugovóra tértünk.
Úgy gondolom, hogy egy nagyon jó, tartalmas napot hagytunk magunk mögött, volt benne hajókázás, szép látvány, gyalogtúra, eső elől menekülés, még gyalogtúra, pompás szurdokkal, egy kis kerekezés is és a végén izgalom is, vajon lesz-e táborhely, és lett.