Ez itt a csend világa. A bivalyok nesztelenül merülnek bele a vízbe, szellő sem susogtatja a leveleket, az úton egyedül a bringánk surrog halkan. Vénasszonyok nyara, teljes pompájában. Még csak nem is igen beszélgetünk. A természet szabja meg a napirendet, a csend válaszol néma kérdéseinkre. Teljes kikapcsolódás, közel a nagyvároshoz, mégis egy másik planétán.

Balázs vőmnek túrát ígértem a Magas Tátrába, de egy bokahúzódás miatt le kellett mondania. Akkor hát menjünk biciklizni! Nem kell ahhoz külföld, fenyvesekkel vadregényes táj, hogy szépet lásson, ismeretlen csodákat fedezzen fel a pesti ember. Itt van a szomszédságban az egyáltalán nem is olyan kicsi Kiskunsági Nemzeti Park, magas égbolttal és tág horizonttal, vadmadaras-nádasos tavakkal és békalencsés csatornákkal, erdőkkel és szikesekkel, birkanyájjal és faluvégi kurta kocsmával. Több túzokot és vadlibát látni, mint autót. Nem lehet betelni vele.

Kisimulnak az idegek

Különféle okokból nem akartunk hajnalban indulni, ezért a szokott reggeli forgalmon rághattuk át magunkat a Soroksári úton, majd Dunaharasztin és Taksonyon, ahol mindjárt betértünk egy „Borsodi” cégéres műintézménybe, az első frissítésre. Annál nagyobb lett a kontraszt az innen Bugyi felé folytatódó úton, ahol már többnyire egymás mellett kerekezhettünk. Később még tovább javul a helyzet, Szittyóürbő felé (micsoda veretes hangzású, sokat ígérő helységnév!) már alig jár valami. Igaz, az aszfalt sem valami pompás, de egy biciklinek ugyebár elegendő egy arasznyi széles sima sáv, és annyi azért arrafelé is akad.

Magába szívja, áthangolja az embert a róna. Lehullik a feszültség, nem számít a tempó, mindenképp sokkal gyorsabbak vagyunk a békésen ballagó nyájnál, és hová is rohannánk? Talán a pásztor kutyáját megsimogatni? Ugyan kár lenne, idejön magától.

Azért persze suhanunk, mint a szél. Balázsnak egy Tour Easyt kölcsönöztünk az Annyira Más Bringaboltból. Nem éppen elegáns megjelenésű masina, váza inkább slendriánul összehegesztett vaskerítésre emlékeztet, és eléggé hosszú is, nem könnyű autóba tuszkolni, panellakásba bevinni. Jelenleg viszont nincs is ilyen szándékunk, ám annál fontosabb egy másik tulajdonsága: ez a legkényelmesebb kerékpár, amelyen valaha ültem, és meglepően gyors is. Jómagam egy Mainz-Rajka extrém-menet során próbáltam ki, amikor szállás igénybevétele nélkül, az út mellett füvön-padon néha egy fél órát szundítva robogtam végig a Majna és a Duna menti kerékpár-útvonalon, három és fél nap alatt teljesítve 1150 kilométert. Pakktáskával megrakva remekül szaladt Balázzsal a Kiskunságban is.

Ráérősék fürdenek

Szittyóürbőtől Apaj felé véve az irányt természetvédelmi területen haladunk át. Az út közforgalom elől lezárva, de bringával persze legálisan járható, és tükörsima. Egy csatornánál kisebb bivalycsorda delel. Néhányan a parton hajtják a legyeket, a többség a vízben dagonyázik, csak orruk, szemük és szarvuk áll ki. Ezeknek aztán jó dolguk van, látni is vélem a kéjt a fekete pofájukon, ahogy elengedik magukat. Ha van valami a lélekvándorlásban, megfontolandó, hogy nem bivalyként szeretnék-e újjászületni.

Vagy éppenséggel vízi madárként, mert azoknak sincs sok gondjuk errefelé. Vonulási időben ezrével pihennek meg a sekély tavaknál, vizenyős réteken. Életüket a Réce tanösvény mutatja be; terepes biciklivel jól járható. Régebben voltunk a madárvártánál, ezúttal kihagytuk. Inkább délnek fordultunk, Fülöpszálláson és egyéb barátságos helységeken áthaladva. Itt aztán át lehet érezni az ezerszer elcsépelt szlogent: maga az út a cél! Közben meg lehet pihenni a Nyakvágó csárdánál, ahol valaha véres jelenet játszódott le, ma viszont semmi sem fenyeget: múzeumnak van berendezve, de mindig zárva tartják.

Táborhely-keresés

Késő délután elkezdünk táborhelyet nézni. Ritkás, nem vastag törzsű fákból álló, bozótmentes erdő lenne a legjobb. Letérünk egy keskeny bekötőútra, de a legelésző gulyán kívül semmit sem találunk, hátsó kerekem viszont talál egy tüskét. Öröm ilyenkor, le kell szedni a pakktáskákat, és csak aztán jöhet a szokásos gumifoltozás. Na megvolt, mehetünk. Soltszentimre előtt újra… Egy ház előtt javítok, a kedves fiatal házaspár kijön beszélgetni, bámulják a járgányokat, megdögönyözzük a házőrzőt és teletöltött kulacsokkal távozunk. Idejében betáraztunk egyéb készletekből is.

Számítok egy helyre, amelyet korábbi tekergéseim során kinéztem magamnak – és igen! A Kolon-tó levezető csatornája keresztezi az országutat. Előbb az egyik oldalon próbálkozunk, jó lenne, de nem ideális, nézzük a másikon. Az északi part füves-homokos útján beljebb megyünk kissé, nem mintha tartani kéne az autók zajától, mert már most is elenyésző, később pedig teljesen elül a járműforgalom. Ritkás akácligetnél állunk le. Felkötjük a függőágyakat, és mivel szúnyogok nem mutatkoznak, kiülünk egy-egy doboz sörrel a sásos meder fölé. Csak pár szó esik, nézzük a Holdat, aztán aludni térünk. Szép az élet!

Legközelebb kenuval?

Másnap, fényes, harmatos reggelen, épp jókor keltünk és pakoltunk össze, mert kisvártatva jött a birkanyáj. Ezek nem ismernek irgalmat, körülfolyják, elárasztják az ember táborhelyét, a maguk egyenletes tempójában áthaladnak mindenen, és bánatos bégetés közepette gazdagon összebogyózzák a területet. Rajtunk azonban nem fogtak ki, arról lekéstek! Miután elbeszélgetünk a juhásszal, még begurulunk a tó zsilipjéhez. Itt látszik némi szabad víztükör, amúgy nádas borítja a tavat. Aztán megállunk egy tanyánál, ahol a gazda, kicsit csodálkozva óhajunkon, átveszi szemetünket.

Balázs kávéra vágyik. Főzőt nem hoztunk, hideg koszton és sörön élünk, így várnia kell, míg befutunk Kiskőrösre, ahol a kávéház előtti asztalok egyikéhez telepszünk. Néha nem árt egy kis civilizáció, csak nehogy sok legyen a jóból: valami búcsú-féleség van készülőben, vidámparki körhinták, kisvasutak foglalják el a parkos teret, mellettük árusító sátrak, bódék. Na, azt nem kéne megvárni, míg itt beindul az élet, úgyhogy hamarosan húzunk is tovább. Bőven megfelel nekünk, egy hosszabb szomjazós szakasz után, a mácsai Buki kocsma. Nagyon egyszerű hely, ahol mindenki azonnal jó barát, és működik az italhűtő. Mi több kellhetne a boldogsághoz?

 Közben a Dunavölgyi-főcsatornát keresztezzük. Már többször nézegettem, hogy talán be kéne járni kenuval. Lám, a parti tanyánál kenuk állnak egy állványon, és az ember meséli, hogy kalocsai társaság jár ide evezgetni, hosszú túrákat tesznek, egészen a Ráckeve-Dunaágig felmennek olykor. Lehet, hogy valamikor mi is sort kerítünk rá a saját kenuinkkal – mesterséges csatorna ugyan, de teljesen belenőtt a tájba, nagyon szép, egészen sajátos élményt adhat. Felidéz valamit a régmúlt idők magyarországi vízi világából, amikor például Kiskunhalas még halas környék volt.

A Duna partján

Kalocsának csak a szélét súroljuk, irány Foktő, Uszód, Géderlak, Ordas, Dunapataj. Kedves, elvarázsolt faluk, áll felettük az idő, mint a szeptemberi kék égbolt. Szinte szentségtörésként hat egy-egy autó elhaladása a jó aszfaltúton. Pompás kis lehajtók a Dunához, öreg fűzfák árnyékában lehet leülni, kinn vannak a homokzátonyok – erre lent már nem sóderes, hanem homokos a föveny −, néhol horgász motoszkál. Zöld autó halad el, vidáman szól a postakürt, eszembe jut falusi postamester nagyanyám, akinél kiskoromban nyaralgattam, máig emlékszem a pecsétviasz, a csiriz és a bélyegzőpárna szagára. Ember alig jár az utcán, nyitva tartó bolt azért akad, semmiben sem szűkölködünk.

Aztán a világ egyik legjobb kerékpárútja következik. Solt és Dunapataj között a Duna árvédelmi töltésén vezetett az 51-es országút. Ennek megfelelően keskeny volt, és ha egy autós hibát vétett, vagy elbambult, már le is rohant róla. Sok tragédia történt. Már új út vezet mellette, a régi pedig megmaradt a bringásoknak. Odafentről remek a kilátás, nyugaton az ártéri erdőségre, keleten a megművelt tájra. Ha egyszer jó bringás videót kéne készítenem, ide jönnék: lent az országúton mehet a fártkocsi, és pompás snitteket vehet fel a töltéskoronán bicajozókról. Reggeli megvilágításnál éppoly jó lehetne, mint alkonyati ellenfényben.

Közben egy leágazás balra, Kalimajorhoz. Egykori Teleki-kastély, újabban szálloda. Állítólag van forgalma, de most csak a kedvünkért jön elő az egy szem gazdasszony, hogy megmentsen a szomjazástól. Bringával pár perc a Duna-part, de szép az őspark is. Majd ha megöregszem, és nyugalomra vágyom, ide jövök pár napra…

Apostagnál kezd kitikkasztani a délutáni hőség. Megmosakszunk egy nyomós kútnál, aztán felderítjük a kocsmahivatalt. Életünkben itt fordult elő először, és őszintén reméljük, utoljára, hogy ihatatlanul rossz sört csapoltak. Otthagytuk, magunkkal vittünk viszont némi dobozos utánpótlást az estére.

Nyárerdőben

Dunavecse után nagyon klassz, új kerékpárúton kerekezünk, jobb felől töltés zárja le a világ unalmasabb felét, bal felől ártéri erdő húzódik. Ezt figyeljük nagyon, hogy hol akad jó táborhely. Egy kopjafánál térünk be a telepített nyárerdőbe, amely céljainknak eszményien megfelel. Egyenletes távközökkel állnak a fiatal fák, füves az alja. Pillanatok alatt fenn vannak a függőágyak, de egyelőre nem fekvőhelyként, hanem fotel-funkcióban, ahogy kényelmesen beléjük ülünk. Az élet császárainak érezzük magunkat, amikor belekortyolunk a mini-hűtőtáskából előszedett, még jéghideg itókába. Lassan besötétedik, eltesszük magunkat. Éjszaka rövid, rekedt, ugatáshoz hasonló hangok hallatszanak, akárki kutyának vélhetné a forrásukat, pedig – legjobb tudomásom szerint – az őzbak kiált így.

A korai lefekvés következményeképp még sötét éjjel van, amikor felébredünk, és fejlámpa-fénynél hipp-hopp elrámoljuk a tábori felszerelést. Reggelire nem vesztegetünk időt, mert nincs mit enni. Majd veszünk valahol. Jó az ilyen korai indulás, szeretjük bringáról nézni a napkeltét, élvezzük a reggel hűvösét, és minél többet mennénk forgalmatlan úton. Koromsötétben, lámpafénynél peregnek az első kilométerek, Dömsödön finom, friss pogácsát kapunk egy péküzletben, Kiskunlacházán pedig betérünk a Motorock 51 Pubba, ahol realisztikus freskókon pompáznak egyedi építésű Harley-Davidsonok és dús idomú, ám annál fogyatékosabb öltözetű delnők. A mi járgányunkat nem motor hajtja ugyan, hanem emberi erő, de hosszú tengelytávjával, magas kormányával a Tour Easy elmegy choppernek, jól mutat a lokál falához támasztva.

Jó is volt ráhangolódni a motorizációra, mert onnét aztán beindul a forgalom rendesen, szokott formáját hozza az 51-es út. Pestre tartó egész autókonvojok előznek minket, sóderszállító kamionok dübörögnek, járnak a Volán-buszok. Minden villogónk és lámpánk működik, egyáltalán nem zavar a nyüzsgés, szépen haladunk. Még jókor délelőtt véget ér kiruccanásunk a nyugalom világába. Táskánkban egy kis csendet hoztunk magunkkal, a fényképezőgépben pedig egy csomó szép fotót. Mintha egy másik kontinensen jártunk volna, pedig csak itt voltunk a szomszédban…

Adatok:

• 2011. szeptember 3-5.
• 117 + 124 + 73 = 314 km, összes menetidő 15 óra 36 perc, átlag 20,1 km/óra
• Kerékpárok: Carbonrecumbent Road Runner Low és Tour Easy

• Letölthető (pl. Garmin Mapsource szoftverrel) GPS-nyomvonal:itt
• Fotók és videó: Canon G9