Kérjük támogasd azzal az oldalt, hogy a reklámblokkolókat kikapcsolod. Köszönjük!

P1000261

Az alábbiakban egy egzotikus helyre visszük el az olvasókat. Irány Korzika!

A legszebb sziget illata

Az antik görögök Kallistének, a legszebbnek nevezték, pedig bőven volt összehasonlítási alapjuk. Az angolok a ScentedIsland, azaz illatos sziget neve tadták neki. Mindkettő találó. A mi emlékünkben pedig bringás paradicsomként maradt meg, ahol lélegzetelállító természeti látványosságok között kanyarog a hegyes-völgyes út.

Dicső elődök nyomában járunk. Tudtommal a leleményes Odüsszeusz volt az első, akinek utazását pontosan rekonstruálta a Földközi-tengert kis vitorláson bebarangoló ánglius, Ernle Bradford. „A megtalált Odüsszeusz” című kötetében (Világjárók sorozat, Gondolat kiadó, 1969) meggyőzően bizonyítja, hogy az álnok laisztrügónok a mai Bonifació városának meredek sziklafalakkal határolt szűk öblében bombázták le, kőtömböket hajigálva, a görög hajórajt, úgyhogy csupán az óvatosan hátramaradó vezér bárkája menekült meg. Viselkedésük annyiban érthető, hogy idegen hajók megjelenése évszázadokon át egyet jelenthetett csak a korzikaiaknak: hódítók vagy rablók érkeztek! Ennek emléke megannyi őrtorony a tenger partján.

Az északi város, Calvi szülötte pedig nem kisebb világjáró, mint Kolumbusz. Igaz, genovaiként emlegetik, de ennek mindössze annyi az alapja, hogy akkoriban Korzika génuai uralom alatt állt (és kelt fel ellene). Aztán itt, Ajaccióban született Napóleon. Hát belőle hogyan lett francia? Úgy, hogy akkorra már a gallok szállták meg a szigetet, majd tagolták be birodalmukba, úgyhogy ma Korzika Franciaország autonóm területe, így az ottani hazafiak immár Párizs ellen lázadoznak, lyukacsosra lövöldözve és lefestve a francia nyelvű útbaigazító táblákat. Szóval már a história is eléggé érdekes, hogy felkeltse az ember figyelmét, hát még a táj... Azt látni kell!

                                    P1000376

Utazás géperővel

Alapos megfontolás tárgya volt az időpont kitűzése. Nyári turista-idényben rettentő sokan vannak, az utakon nyüzsög a sok autó és motor, agyforraló a meleg – köszönjük, abból nem kérünk. Télen rossz az idő, különösen a hegyekben. Legyen inkább tavasz: a május végét választottuk, 2003-ban. Igaz, e hónapban még zárva van sok szálláshely és vendéglő, de a végére úgy láttuk, hogy összességében nagyon jól jártunk, derült időt fogtunk ki, kellemes temperamentúrával, és eléggé hosszú volt már a nappali világosság.

Az útiterv adja magát: autóval az olasz kikötővárosig, Livornóig (1078 km, 13,5 óra), majd komppal Bastiába, illetve a bringatúra végén ugyanúgy haza. Autópálya-rágásra kár volna nappali órákat pazarolni, ezért Péter társammal éjszaka, váltott vezetéssel zavartuk le a távot Nissan Vanette furgonunkon. Annak a zaja dupla vágyat ébreszt a bringázás csendje után...

Egy szép szombat reggelen futottunk be Livornóba. Az autót átvinni Korzikára nagyon drága, és különben is teljesen értelmetlen lett volna, mivel ott már csak biciklizni akarunk, így a járgány az olasz parton marad, egy álló hétig. Őrzött fizető parkolóra nem telik, de van tapasztalatom és kialakult az érzékem, hogy hol lehet viszonylagos biztonságban leállítani egy autót. Vagy csendes lakóövezetben, de az itt messzebb lett volna, vagy ahol a helyiek is ingyen parkolnak. Egy ilyen térséget szúrtunk ki, egy ideig beleéltük magunkat a hely hangulatába, és úgy gondoltuk, jó lesz. Nem is történt semmi baj.

 P1000259_msolat

A komp egy hajóóriás, itthonról Interneten előre lefoglaltuk a helyet: kabint igényeltünk, hogy a négyórás út alatt kialhassuk magunkat. Drágább volt a fedélzeti utazásnál, de ezáltal nyerhettünk egy fél napot, tehát megérte. Igaz, ablaktalan lyuk volt a kabin, valahol a monstrum belsejében, de az adott helyzetben ez nem zavart. Fizetni a parti jegypénztárnál lehetett, simán megy minden. A bringákat lent kellett hagyni a hajó gyomrában, az autók mellett, őrizetlenül. Nem tetszett, de muszáj volt. A végén nem is nagyon lepődtem meg, mikor nem láttam őket ott, ahol hagytuk: hát persze... De aztán pillanatok alatt kiderült, hogy csak odébb tették egy kicsit, karc sem esett rajtuk.

A kiszállás nagy móka: mi mindent okád ki feneketlen bendőjéből a Leviatán! Személyautók, lakóbuszok és motorkerékpárok, hosszú, tömött sorban. Aztán eltakarodnak, mi meg bringára kaphatunk.

A bringák

Két remek versenybringám jött velünk: jómagam a Malit használtam, amelynek Columbus csöveit az én méretemre és kívánságaim szerint forrasztották össze Long Sheng mikrofúziós muffokkal – remek darab! Fékváltókaros, 3x7 fokozatú Shimano 105-ös szett volt rajta, és Brooks bőr nyereg. Péter alá az 1985-ben épült Dusikát adtam: Reynolds csövek, Campagnolo muffok és papucsok, az eredeti Campa felszerelés helyett már rejtett fékhuzalos Shimanóra átállítva, de még az alsó csövön elhelyezett váltókarokkal, 2x7 fokozat. A váz a Velvárt műhelyt tovább vivő Szalai Anti bácsi utolsó mesterműve volt...

Már egyik sincs a birtokomban: versenybringát soha nem adtam vagy adok el pénzért, de a Dusikát Péternek ajándékoztam később, éppen e túra emlékére (máig megvan neki), a Malit meg a nagy fiamnak, úgyhogy az családban maradt.

 P1000421

Mivel egyiken sem volt csomagtartó (már csak az kéne, agyoncsapná a bringa menettulajdonságait és látványát), öt kiló alattira redukált kis hátizsákokat vittünk, bennük a legszükségesebbekkel. Némi ruhanemű, tisztálkodó táska, fényképezőgép, slussz. Világításként csak hátsó mini villogó – Korzikán nincsenek alagutak, és csak nappal megyünk.

Első nap: a mutatóujj

Korzika a térképen hasonlít egy kinyújtott mutatóujjú, ökölbe szorított kézhez. Bastiából délután egykor elindulva a mutatóujjal kezdünk. Szép, enyhén hullámos a parti út odáig, a forgalom elhanyagolható, feltűnnek az első komor őrtornyok. Egykettőre kisimulnak az idegek az autózás és a kompra szállás stressze után, lehullik rólunk minden gond, felvesszük az utazósebességet, és élvezzük az életet. Itt vagyunk, ahová vágytunk!

P1000263 

A mutatóujj körménél a kis Col de la Sera hágó (369 m) kínál szép kilátást a tengeren veszteglő vitorlásra. Átfordulunk a nyugati oldalba, ahol magasan a tengerszint felett vezet az út. Egyszerűen nem lehet betelni a látvánnyal, grandiózus a kép. Legszívesebben oda-vissza többször megtennénk a szakaszt, csak az tart vissza ettől, hogy további, még megragadóbb szépségek várnak ránk.

Néhány ház, fecskefészekként kapaszkodva egy hegynyeregben, operadíszlet-szerű, keskeny, lépcsős utcácskák, kőlapokkal fedett házak: Nonza. Szállás után nézünk. Az útvonalat ugyanis előre megterveztük, de a napi etapokat nem, lesz, ahogy lesz. Rögtön adódik is egy kedves ház, kedves asszonnyal, aki tüstént asztalra teszi a korzikai Pietra sört. A bieracorsába gesztenyét is főznek (Svájc Ticino kantonjában szokás még ez), íze remek, később is kitartottunk a márka mellett. Estefelé még kisétálunk a hegyfokra, ahonnan szédítő lepillantás adódik a strand finom, szürke fövenyére.

94 km, 4:20, átlag 21,5 km/óra, maximum 53,3 km/óra.

Második nap: virágillatú zöld sivatagban

A másnapi szakaszra sivatagot ígér az autóatlaszból fénymásolt lap. Hol volt még akkor Google Earth, amelyen méterről méterre meg lehet nézni előre az útvonalat, és ki lehet nyitogatni fényképek tucatjait! A mainál sokkal több ismeretlen tényező adta a kaland ízét. Milyen lehet az a sivatag? Annyi biztos, hogy jó 40 kilométeren nincs település. Talán bizony tevekaravánnal találkozunk, homokdűnék között?

 P1000280

Nos, a mutatóujj tövétől nyugatra eső terület régen a sziget gabonatermő vidéke volt, innen az agrártevékenységre utaló Désert des Agriates név. Csak aztán a tüzek és az erózió degradálták a vidéket, lakói elhagyták, kaktusz és bozót lepte el, gyakorlatilag áthatolhatatlanul. Ettől persze még gyönyörű a látvány, és pompás az illat: tengeri levegő hozza a virágzó cserjék üzenetét. Igazuk volt az angoloknak!

Kizárólag úton lehet közlekedni, dombra fel, dombról le. Az aszfalt príma, nagyszerű száguldozni a buja zöld, emberi tartózkodásra mégis a Szaharához hasonlóan alkalmatlan „sivatagban”. Közben, egy pihenőnél, a láthatárt lezáró, jócskán havas hegyláncban gyönyörködünk. Utána gumidefekt, naná, hogy első keréken, és naná, hogy lejtőn kapom. Azért sikerült bukás nélkül megúszni.

Már barátságosabb tengerparti vidék helységein át jutunk Calviba, Kolumbusz szülőhelyére. Vastagfalú erőd néz le mogorván a jachtkikötőben sorjázó vitorlásokra. Nekünk ilyen nincs, nem is lesz, nem is fordítunk rájuk különösebb figyelmet, annál jobban kinyitjuk a szemünket odakinn, a határban: Calvi a kiindulópontja az egész Korzikát átlósan átszelő, roppant nehéz és fárasztó, magashegyi GR20-as gyalogtúra-útvonalnak (www.wikipedia.org/wiki/GR20). Ezt azért szép lenne még valamikor az életben bejárni...

 P1000291

Galéria helység előtt 12 kilométerrel találtunk egyszerű szállást. A kempingbe mentünk be, de csak a gondnok hölgyet találtuk a kihalt helyen, aki közölte, hogy zárva vannak még. Ám, mivel bringával voltunk, és már sötétedett, kinyitott nekünk egy lakókocsit, és került pokróc is. Meg egy kis sör. Ennyi több mint elegendő az elégedettséghez, álomba merülni nem a kvártély igénytelensége, hanem a fejünkben zsibongó élmények miatt nehéz.

117 km, 5:19, átlag 21,9 km/óra, maximum 56,7 km/óra.

Harmadik nap: vörös sziklafal és azúrkék tenger

Ma következik a királyszakasz, a Calanche gránitsziklái között! Jól rákészülünk: dús hidegtálat raknak elénk egy kisvendéglő teraszán, annyi a sonka, hurka és egyéb, hogy csak sörrel bőven locsolgatva lehet legyűrni. Rokonszenves, hogy arrafelé nem sokat adnak a népek a koleszterinmentes táplálkozásra és egyéb divathóbortokra. Masszív kaja, ez kell a bringásnak! Utána meg persze egy jó kis szunyókálás az út mentén.

 P1000310

A Calanche csakugyan lélegzetelállító, nem hiába fentem rá a fogam a Korzika-raliról látott fotók alapján. Rőt-vörös sziklafal emelkedik ki az azúrkék tengerből, vad tornyokat és szirteket formálva, helyenként pedig egészen bizarr alakzatokat munkált ki a Szahara homokját smirgliként használó szél. Mindehhez sötétzöld bozót adja a keretet. A lejtők és emelkedők szelídek, lehet összpontosítani a bravúrosan épített út változatosan ívelő kanyarjaira és a minden egyes kanyarral megváltozó kilátásra. Egy kéjmámor! És mindez nem egyetlen rövid szakaszon, hanem kilométerek során át. Nem lenne nagy büntetés, ha hetekig itt kellene fel-alá bringázni.

Tanya látszik messze lent, egy kis sík területen a tengerpart mellett. Kérdés, milyen úton lehetne lejutni oda. Leginkább kecskecsapáson. Hihetetlenül békés hely lehet, csodás környezetben. Így messziről is látszik, hogy nem elhagyatott. Talán jómódú városiak vették meg, és a víz felől járnak.

Szállást egy motelben leltünk.

99,9 km, 5:22, átlag 18,6 km/óra, maximum 56,6 km/óra.

Képek: Pupu