Királyság!

Viktor Emmánuel olasz király a 19. században magán vadászterületévé nyilvánította a Gran Paradiso környékét, és hogy könnyen eljusson a leshelyekre, lovaglóösvényeket építtetett. Ma, amikor ló helyett bringa nyergében nyomulsz itt, minduntalan felrikkantasz: Király!

Minden strapáért megjutalmazó pillanatok

Olaszország észak-nyugati csücske, az Aosta völgy, különleges hely. Északról a Matterhorn, nyugatról a Mont Blanc, délről a Gran Paradiso határolja, csupa négyezer méteres óriás. Autonóm terület, hagyományos nyelve a francia. A királyi vadászterületből időközben nemzeti park lett, ahol háborítatlanul fennmaradt az Alpokban mindenütt máshol rég kipusztult kőszáli kecske. Innen telepítik szét újra, állománya biztatóan gyarapszik. Ne arra a zörgő csontú, idétlenül lötyögő tőgyű állatra gondoljatok, amelyik mifelénk honos, ez derék, masszív jószág, hatalmasan ívelt szarvakkal. Szakasztott olyan, mint kedvencem, az Amstel bak sör címkéjén. Ez önmagában is biztatott volna a vidék felkeresésére, de még jobban motivált, hogy a német Bike magazinban leírást láttam a Grand Paradiso masszívumot körüljáró háromnapos túráról. Háromezer méter fölötti hágó is van benne, királyi ösvényeken!

Óriási sziklaomlás dübörög lefelé, kőporba vonva a hegyet

Ahová a király is gyalog jár...

Na azért ne képzelj mindjárt koronát a fejedre, mert hamar leesik róla! A háromezres hágó felső részét eleve gyaloglósnak írják le, de vannak benne másutt is tolni való szakaszok, sőt a túlsó völgyben egy helyen autóbuszt javasolnak, mert az országút meredek, kanyaros alagútjai életveszélyesek, a régi, megkerülő szakaszokat meg elvitte egy árvíz. Arrafelé már jártam országúti bringával, úton a Colle del Nivolet hágóra (2641 m), buszozni meg semmi kedvünk, így lemondtunk a körtúráról, bevackoltunk Aosta városába, és napi túrákat tettünk. Az Interneten talált kétcsillagos Albergo Mancuso (csak nehogy mankózó legyen a vége, fohászkodtunk) lett egyszerű, de tökéletesen megfelelő tanyánk, ahonnan kocsival jártunk ki az aktuális rajthelyre, ezúttal a Valsavarenche völgybe, amelynek a hajnali sötétben könnyen elnézhető Eau Rousse pontjánál (1666 m) kezdődik a túra. Tolással. Az eleje ugyanis olyan brutálisan sziklás, hogy szóba sem het egyéb. Később, a fenyvesben, szerpentinként kanyarog az ösvény, nagyon szűk hajtűkkel, éles kövekből tenyérnyi magasan kiálló vízvetőkkel, elég húzós emelkedéssel. Hát, nem könnyű, sűrűn le kell ugrálni, lefele viszont nagyszerű móka. A Col de Lauson (3295 m) előtti utolsó szakasz eleve csak gyalog járható, egy hatalmas törmelék-mezőn, így lent is hagytuk a bicókat a középső katlanban. Három német menő-manó felcipelte a hátán a magáét, ők a körtúrán voltak. Kérdeztem, mennyit jöttek nyeregben az alsóbb szakaszokon, hát úgy hatvan százalékra saccolták. Hiába no, van, ahová a király is gyalog jár!

Nem könnyű felkapaszkodni a királyi lovasösvényen

Királyi vad

Kerékpártúrának így csak félsikeres lett ez a nap, de a kecskeles, az bejött! Nem kell Tell Vilmos szeme vagy Winnetou rejtőzködő képessége, hogy megpillantsd őket, elég, ha leülsz az ösvényre. Majdhogy rád nem lépnek. Ha túl közel dugod a fényképezőgépet a pofájához, akkor kissé méltatlankodva odább megy. Némelyik miniatűr rádióadót visel a nyakában, azzal figyelik a mozgásukat, és mindnek van műanyagbiléta a fülében, mint a szarvasmarhának. A faj fennmaradásának, kérem, ára van. Ez azonban nem rontja le az összhatást, csodás dolog a méltóságteljes mozgású, pompás szarvú, igazán királyi vadak között nézelődni. Zergék is nagy csapatokban járják a völgyet, egyáltalán nem olyan félénkek, mint például a Magas Tátrában. Ha pedig nagy arccal azt hiszed, hogy nincs nálad gyorsabb felfelé, majd ők megmutatják.

A Gran Paradiso nemzeti park címerállata a kőszáli kecske

Alattvalóként a királynál

A Matterhorn, olasz nevén Cervino (4478 m, más adat szerint 4505 m) olyan, amilyennek gyerekkorodban elképzelted a hegyet: önállóan mered ki környezetéből, uralja az egész völgyet, hatalmas sziklafalakból és égbetörő gerincekből épül fel. A hegyek királya! Tragédiával végződő első megmászásának drámai története – a csapat négy tagja a halálba zuhant a Hörnli-gerincről, csak Edward Whimper és két svájci hegyi vezető úszta meg a dolgot, mert elszakadt a kötél, amely különben őket is lerántotta volna – adott lendületet a modern alpinizmus megszületésének. 1979-ben a Mont Blanc csoportba indultunk hegyet mászni Pongrác cimborámmal, de útközben felkanyarodtunk a Val Tournanche völgybe, hogy vessünk egy pillantást a Cervinóra. Annyira a hatása alá kerültünk, hogy ott maradtunk, rákészültünk, és a gyönyörű Lion sziklagerincen át, háromnapos túrával megmásztuk. Utána leültünk egy sörre a faluban, néztük a fölénk tornyosuló csúcsot, és szavak nélkül is tudtuk, hogy ez volt az utolsó nagy mászás. Más korszak jött, a kenutúráké, a maratoni futásé és a hágóbringázásé. Most, 24 évvel később, megint itt szállunk ki a kocsiból, és megint ugyanaz az érzés fog el: óriásiak ezek a hegyek, nagyon parányi vagyok én, és fel akarok állni a vállukra, hogy nagyobb legyek! Csak most nem kötéllel, hanem bringával, partnerként Manóval. Különben minden ugyanaz.

Manó trónol a királyi ösvényeket megkoronázó hágón

A bringás a király!

A hegy tövéből, Cerviniából (2000 m), amely időközben faluból városkává nőtte ki magát, kötélpályák szállítják fel a nyári sízőket a gleccserekre, a gyalogos turistákat a magasabb régiókba. Mi pedálozva indulunk neki, és ezzel királynak számítunk az erre járók között. Kijár egy-egy elismerő pillantás, biztató szó. Nem is árt, mert a dózerút helyenként meredek, mint egy sípálya – hiszen telente az is! Egy percig se hidd, hogy a te kedvedért építették, a sífelvonók karbantartására szolgál, ennek megfelelően felkanyarog a legfelső fordítóig. Amely pedig 3101 méter magasan található, a hegygerinc Passo del Plateau Rosa nevű pontján. Nem valami sűrű a levegő, karórám szerint 678 millibar a nyomás, kétharmada a tengerszintinek, az oxigént meg mintha kilopták volna belőle. Szerencsére lélegzetelállító a látvány, végig ott a Matterhorn mellettünk, így fotózás és mutogatás ürügyén lehet meg-megállni, egyet-egyet szippantani. Odanézz, Manó, ott a gerincen a kis Carell menedékkunyhó, abban aludtunk. Ott, az utolsó falon fényképeztek minket egy helikopterből, megjegyeztük az azonosító számát, írtunk nekik egy lapot, és küldtek egy csomó diát. Ott ültünk a csúcson egy szál ingben, mert ugyanolyan szélcsendes, napos, ragyogó idő volt, mint ma!

Vízesés helyett nem árt az utat nézni, mert mély a talaj

A végén a Mont Blanc is kibukkan a gerincek mögül, nyolcvan kilométerről úgy tűnik, mintha itt volna a szomszédban. '76-ban jutottunk fel rá, de nem ám a normál, könnyű hótaposással, hanem komolyabb, többnapos útvonalon, majdnem ott is hagytuk a fogunkat egy villámlós zivatarban. Azóta vannak hegymászós rémálmaim. Ám most nem ez számít, csak az, hogy megint itt lehetünk, szinte olyan, mintha sikerült volna megállítani az időt. Gondoljátok csak el, 1976... Montreali olimpia, Mao Ce-tung halála, Carter első elnöksége, Százhalombattán november 7. tiszteletére átadják az erőművet. Egy másik világ, egy másik élet. És a hegyeken mi változott? Ugyanúgy uralkodnak, ugyanúgy befogadnak. Alig akarok lefelé indulni, pedig óriási lejtőzés vár ránk, bő ezer méter szintkülönbséggel. De hát, muszáj lejönni, hiszen másképp hogyan mehetnénk fel újra meg újra?

Adatok:

Résztvevők:

• Kovács András István „Manó" (1965). Merevvázas Kona Pahoehoe, Marzocchi Bomber Light teleszkóp, Shimano Deore XT, felnifék.
• Karlovitz Kristóf „Pupu" (1943). Merevvázas Mongoose NX 7-3, SID teleszkóp, Shimano Deore XT, felnifék.

Túrák:

• 2003. 08. 19. Val de Rhémes Notre Dame (1723 m) – Rif. Benevolo (2285 m) és vissza, murvás úton. Utána Val Grisenche Chez Charral (1680 m) – Alp di Maison Forte (erődrom) (2365 m) murvás úton és vissza. 32,4 km, 3 óra 20 perc.
• 2003. 08. 20. Chatelair (1450 m) – Col Anselmin (2070 m) – By (2000 m) – Alp Thoulen (2378 m) és vissza, aszfalt, murvás út, keréknyom. 45,9 km, 3 óra 44 perc.
• 2003. 08. 21. Valsavaranche Eau Rousse (1666 m) – Leviona (2310 m) vadászösvényen – gyalog ösvényen, omladékon Col Lauson (3295 m) – és vissza. 13,1 km, 2 óra 30 perc a kerékpáros rész. Az egész túra öt óra.
• 2003. 08. 22. Val de Cogne, Lillaz (1650 m) – Rif. Sogno Fortuna (2526 m) aszfalt és murvás út, ugyanott vissza. 27,8 km, 2 óra 59 perc.
• 2003. 08. 23. Breuil-Cervinia (2006 m) – Passo del Plateau Rosa (3105 m) dózerúton, és vissza. 18,6 km, 2 óra 52 perc.
• 2003. 08. 24. Punt (1660 m) – Col de Nivolet (2641 m) ösvényeken és vissza. 20,9 km, 3 óra 20 perc.
• Összesen 158,7 km, 18 óra 46 perc, 6033 m szintemelkedés.

Forrásmunka: Bike Magazin 2002/8, kidolgozott túraleírás, Valle di Aosta in Mountain Bike (olasz nyelvű, a helyszínen kapható), Internet-böngészés. Térkép: Kompass 86, 88, Carta dei Sentieri e dei Rifugi 3, 5, 9, mind 1:50 000.

Táplálkozás: vásárlásból saját reggeli a szálláson, hátizsákból energiarúd, mézescsók, csokoládé, kulacsban tiszta víz. Vacsora a városban (pizza, menü, bor vagy sör).

Szállás: Albergo Mancuso kétcsillagos, Aosta. Utazás: Budapest – Aosta végig autópályán, 1270 km.