Könnyű terep, többnyire jó kerékpárutak, változatos szállás- és gasztronómiai lehetőségek, kulturális érdekességek várják a vándort. El lehet tölteni egy hetet, de sportosan teljesíthető reggeli előtt is.

Sajátos atmoszférája van ennek a vidéknek. Kultúrtáj, hirdetik az út menti táblák, és joggal. Bécs és Pozsony szomszédságában, a Széchenyiek szűkebb pátriájában közvetlenebbül érvényesültek nyugati hatások, mint másutt. Magyar föld volt az egész, aztán Trianon csak egy zsebkendőnyit hagyott meg nekünk a tóból, és némi nádast, ahol aknazárral és őrtornyokkal védték a szocialista vívmányokat. Túloldalt pedig brutálisabban vitték véghez az asszimilációt, mint Ceaușescuék Romániában, csak ezért valahogy nem szoktunk megsértődni. Inkább átjárogatunk oda dolgozni. No meg biciklizni.

Az ötlet feleségem, Sárika agyából pattant ki, aki sohasem tanult meg kerékpározni, de szerencsét próbált egy recumbens trike-kal, azaz fekvő háromkerekűvel, és beleszeretett az előtte feltáruló új világba. A neofiták buzgalmával rögtön fel is vetette, hogy menjünk túrára az unokákkal a Fertő körül! A gondolatot tett követte.

Hegykő – Fertőrákos

Kiinduló pontként Hegykő egyik barátságos privát szállását választottuk, ahol a gyerekeket medence, a bringákat garázs, az éheseket szomszédos vendéglő várta. Az első napon, tekintettel a résztvevők korára, és arra, hogy még nem rázódott össze a társaság, csak rövid távot vállaltunk, Fertőrákosig (25 km). Dimbes-dombos, változatos a táj, és sajnos változatos a kerékpárút minősége is. Építői valószínűleg mindmáig értetlen döbbenettel állnak a tény előtt, hogy ha alapozás nélkül csak úgy odakenik az aszfaltot a puszta földre, akkor felnyomják a fagyökerek. Egy-egy ilyen éles perem bőven alkalmas arra, hogy keskeny kerekű sportkerékpáron becsípődéses első defektet és komoly bukást okozzon. Másutt viszont probléma nélkül gurul a bringa.

Barátságos községek maradnak el, Hidegség, Fertőboz, Balf kínálkozik egy kis megállásra, frissítésre. Közben végig kísér a történelem, például Balf és Fertőrákos között jobbra lefordulhatunk a kellemes, forgalmatlan országútról egy kis földútra, amely a Fertő nádasába visz be. Magas torony áll ott (É 47° 41,619; K 16° 40,195), szép körkilátással, jól lehet figyelni róla a madarakat. Persze nem e célra épült, hanem őrtoronynak, a Vasfüggöny részeként. Akit érdekel a közelmúlt, Fertőrákoson felkeresheti a Vasfüggöny-múzeumot, amelyet egy volt határőr létesített. Azt megelőzőleg azonban feltétlenül ajánlatos legurulni a tóparti üdülőtelephez, remek strandja, halsütője és sörforrása van. Pompás szállásunk elfoglalása után, amelynek attrakciója egy nagy beszélő papagáj volt, nem lehetett kihagyni a híres kőfejtőt sem, amely egyrészt lenyűgöző látványosság, másrészt szomorú mementó: 1944-ben kényszermunkatábor működött a sziklafalak között.

Meglátogattuk a Makovnik család ásványmúzeumát is, 40 évnyi szorgos gyűjtögetés eredményét. Csoda, hogy mi mindent talál a hozzáértő ott, ahol mások csak elsétálnak!

Szállásunkon más biciklistákkal beszélgetve kaptuk a tanácsot, hogy ne vállaljuk be a gyerekekkel a tó nyugati karéját, mert nincs sok érdekesség, ritkák a faluk, és meg lehet sülni a napsütésben. Inkább hajókázzunk át Mörbischből Illmitzbe, az nagyobb móka. Megfogadtuk, jól jártunk.

Fertőrákos – Illmitz

A falu kaptatóját kellemes lejtő követi, csak kerékpárosoknak való úttal. Közben észre sem venni, hol lépjük át a határt. Ha ezt anno megjósolja valaki, bolondnak nézzük... Hát igen, 1989. augusztus 19-én a közeli Sopronpusztán rendezték meg a Páneurópai Pikniket, itt törték át a Vasfüggönyt a keletnémetek. Ezzel az eseménnyel vette kezdetét Európa újraegyesülése. Hamarosan határátkelő nyílt kerékpárosok és gyalogosok számára, ahol viszont egy még régebbi kor emléke tűnik elő: a Mithras szentély. A perzsa Napisten sziklakápolnáját rejtélyek és legendák övezik, a fertőrákosi mészkőbe faragott színes domborműről úgy mondják, hogy kozmikus üzenetet közvetít a mágusok idejéből. Én, mint a misztériumba beavatatlan személy, sajnos semmit sem fogtam ebből.

Mörbisch, már csak egyes térképeken élő magyar neve szerint Fertőmeggyes, kedves hely, egyben az első kultúrsokk az osztrák oldalon, pedáns renddel, makulátlan tisztasággal, nemcsak nyírott, hanem szálanként fésült pázsittal. És persze hajókikötővel, ahol jó hideg sör mellett lehet indulásig eltölteni az időt. A hajó tatján külön fedélzet a bringáknak, naná! Szép percek következnek a túloldali kikötőig, ahonnan nyílegyenes út vezet be Illmitzbe (nagypapám térképén Illmicz). Ezen az öt kilométeren, ahol nincs árnyék, megértettük, miről beszélt a tanácsadónk, és hálásak voltunk neki.

Szállást a városka közepén a Hotel Postban kaptunk. Mint kiderült, a tulajdonosa maga is rekus (fekvőbringás), ezért kivételes rokonszenvvel fogadott minket, és közölte, hogy aki ilyen járművel kukkant be hozzá, vendége egy ingyenes sörre vagy fröccsre! Ezennel nyilvánosságra hozom az információt. A gépeket pompás mélygarázsban helyezhettük el.

Délután azért kerekeztünk még egyet, észak felé, egészen Podersdorfig (Pátfalu). Igazi természeti környezetben vezet a kitűnő állapotú, murvás kerékpárút, nádasok, ligetes részek, a jégkorszakból maradt, kisebb szikes tavak maradnak el, a madárvilágot madárvártákról lehet szemügyre és fényképre venni, és van egy komoly kilátótorony is (nem, ez sosem szolgált embervadász-lesként), koordinátái É 47° 49,531; K 16° 47,929. A Szittya-földről érkezett vándor kicsit aggódva leseget le a lépcsőfordulókból, hogy nem lopják-e az odatámasztott bringáját, de nem. Így visszafelé is kerekezhettünk, néhol más útvonal-variánson – természetkedvelőknek ez a vidék lehet a kedvencük a Fertő körzetében. Mára már 41 kilométer lett az etap, ami tisztes teljesítmény volt kisebb-nagyobb családtagjaimtól.

Pikk-pakk tókerülés

Jómagam viszont már erősen vágytam egy rendesebb hajtásra, ezért másnap hajnali fél ötkor, masszív sötétségben toltam ki a bringámat a garázsból. Jó lámpám van, de azért nem szórakoztam a tegnap bejárt kerékpárutak megismétlésével, úgysem láttam volna semmit, hanem az országúton nyomtam Neusiedel am See (Nezsider) városáig, ahol már kezdett virradni. Egymás után jönnek a családdal kihagyott nyugati oldal helységei, az egyikben tévesztettem is egy kicsit, elnéztem az amúgy jól kitáblázott kerékpáros útvonalat, és letévedtem a kis vitorláskikötőhöz – annyi baj legyen, különben az életben nem jutok el oda (ami elviselhető veszteség lett volna).

Már jön szembe egy-egy, saját magát bizonyára koránkelőnek képzelő biciklista, barátságosan köszöngetünk egymásnak. Aztán Mithras-szentély, meg a minap érintett helyek, hipp-hopp, már kell is balra kanyarodni Fertődön, végigjárni a fűvel jórészt benőtt, töredezett aszfaltozású kerékpárutat a határig, átsüvíteni Apetlonon (Mosonbánfalva), hogy kilencre befussak a szállónkba, azzal lepve meg a személyzetet (mert a családom már nem lepődik meg az ilyesmin), hogy tókerülés után ülhettem le a svédasztalos reggelihez. Persze könnyű nekem, kényelmes és gyors a Carbonrecumbent bringám, nagyon lehet vele utazni, és kánikula helyett kellemes hűvösségben tehettem meg a 121 kilométert, 4 óra 32 perc alatt. Annak, aki hasonlóra vágyik, javaslom, hogy a magyarországi szakaszt feltétlenül világosban tegye meg, vagy ha nem, akkor a kerékpárút helyett menjen az országúton, úgysincs olyankor forgalom.

Mivel még jócskán volt hátra a napból, testületileg lebicikliztünk Illmitz tóparti strandjára, az egyetlen helyre, ahol kellemesen lehetett tölteni a július végi napot. Kicsit kevés ugyan az árnyék, de azért találtunk, a Fertő selymes vize pedig kellően ellensúlyozta a forróságot.

Hazafelé

Már csak vissza kell jutni Hegykőre, ahol a kocsit hagytuk. Egyhangúlag megszavaztuk a hajnali indulást, előző este rendeztük a számlát, és lámpafénynél hagytuk el Illmitzet. Nem ennek, hanem egy kis figyelmetlenségnek volt tulajdonítható, hogy tévedésből Wallern (Valla) felé vettük az irányt, ami hat kilométeres kerülővel, viszont számomra új szakasszal járt. Nagy élmény volt közben a kölyköknek nyeregből nézni a napkeltét, a mezőket megülő párát, a fészkelőhelyekről a víz felé húzó madarakat. Pamhagenbe (Pomogy) érkezve már találtunk nyitott péküzletet, lehetett reggelizni, majd a reggeli frissességben fürgén lebicikliztük a maradék távot Hegykőig, ahová a nagy meleg beállta előtt érkeztünk meg. Réka és Ákos mehetett a medencébe, én pedig hová máshova, mint – biciklizni egy jót!

Szép kört tettem Csapod, Iván, Sopronkövesd és Fertőhomok felé, így, ha hajszállal is, de túlléptem a mai 100 kilométert.

Záróakkord

Az utolsó napon már csak egyedül indultam neki két keréken, a némiképp amortizálódott többiek autóval jöttek utánam. Célunk Fertőújlak volt, ahol megint élvezni lehet a néptelenséget, a nagy égboltot, a táj szépségét, rackajuh-nyájjal, gulyával és egyebekkel. Meg persze van arra egy záró mementó is: helyreállították és információs táblával láttál el a műszaki határzár egy részletét. Szögesdrót kerítés, gondosan felgereblyézett nyomsáv, sátáni ravaszsággal elhelyezett aknák, amelyek nemcsak rálépésre robbannak, hanem a kifeszített botlódrótok érintésére is – nem igaz a mondás, hogy ember embernek farkasa. Farkas, vagy bármilyen vadállat ilyet nem tenne!

Többet adott hát a Fertő a gyerekeknek nyaralásnál, fagylaltnál, strandolásnál – némi történelmi leckét is. Meg, nem utolsósorban, egy nagyon klassz biciklitúrát!