A terepkerékpározás lényegét, kvinteszenciáját sokan az izgalmasabbnál izgalmasabb ösvényeken gurulásban fogalmazzák meg… ami igaz is, de így nem teljes.
A maximális eufóriához szükségünk van még egy csipet kalandra, egy nagy adag valódi természetre, és pár jó barátra. Ha még pikánsabban szeretjük, tálaljuk erdőben alvással. Nekünk mindezt sikerült átélnünk, a két napos, kinn alvós tekerés során… és azóta minden pillanatban visszavágyunk.
Egy kanadai srác videóját látva még tavaly fogalmazódott meg a nomád kerékpározás bennem. Nem lehet, hogy csak a különböző külföldi csatornákon keresztül közelebb került távoli mesés tájakon lehessen ilyet átélni! Így hát tervezni kezdtem, majd idő hiányában idénre csúszott át a project.
Az öreg vulkánunk, a Börzsöny vadregényes ösvényei kézenfekvő helyszíni választás volt. Közelsége, és számos jól kiismert ösvénye valamint pontja pedig még jobban alátámasztotta a jó döntés. Alvóhelynek is kinéztem egy forrás melletti mezőt. Már csak a csapat hiányzott a megvalósításhoz. Mert mit ér az élmény, ha nem oszthatod meg?
Végül két cimbora vállalkozott a túrára: Alex és Sala. Hárman három irányból érkezve, összebeszélés nélkül is egyszerre érünk a kiindulási pontra: Királyrétre. Már most kirakhatnák a „megtelt” táblát, pedig míg összeszedelődzködünk és elfogyasztunk egy indulás előtti hambit Ákos ’bá bódéjánál, még több autó és turista érkezik.
Aztán elfogytak a hamburgerek, kiürültek a kávés csészék, és hátunkra kerültek a megtömött és teleaggatott hátizsákok, mi pedig útra keltünk. Hamar az erdőben találjuk magunk, és föld- majd köves, sziklás-úton haladunk egyre meredeken felfele… de lehet, hogy csak a nagy hátiszákok húztak egyre jobban vissza minket? Amennyire lehetett, mindenki kompakt csomagot hozott, de a szükséges minimum is nagy helyet foglal: hálózsák, vékonyabb extra réteg, kabát és kaja-pia…
Nem sietünk, nincs miért. Csak élvezzük a tekerést, meleget, az enyhe szellőt, az erdő illatát, és egymás társaságát. Mindkét oldalon sűrű, buja és - ami még szívet melengetőbb egy hosszú tél után - meseszép élénk zöld erdő. A fűben pinki és fehér virágok kandikálnak komótos tekerésünk után.
Felkapaszkodunk Nagy-Hideg-hegy sípályáján, melynek tetejéről már feltűnik a már igencsak kívánt hideg radler és meleg sztrapacska lelőhelye. Közkedvelt célpont lévén igen sokan vannak fenn, de egy kerékpáros társunk helyet szorít az asztalnál. Hamar meg is rendeljük az italokat és étkeket, majd a melengető napsütésben tovább folytatódik a társalgás.
Bár kényelmes itt ücsörögni, és talán le is csúszna még egy hűsítő radler, de csábít az eddigi mászás gyümölcse, az előttünk álló lejtmenet. Nyeregbe szökkenünk hát, és célba vesszük a hegy északi oldalát. Először egy nagyjából szintben hullámzó ösvényen haladunk, majd ráfordulunk a két nap egyik legnagyobb élményét nyújtó jelzésére.
Az eleinte földúton haladó turistaút pár perc után betér egy olyan ösvényre, melyen lehet egy éve nem járt senki emberfia már… A szinte az erdő többi részétől megkülönböztethetetlen csapás enyhén lejtve halad lefele egy hol pár méter, hol tizen-méter széles gerincen, néhol térdig érő rikítózöld és sűrű fű közt, néhol avarban, mely látvány és ezen való tekerés hatására akaratlanul is kitör torkunkból az ordítás: „jiiiiiháááá”!
Az élménytől felszabadult adrenalintól bódultan érünk le a gerinc aljára, egy betonúthoz. Tartunk is egy rövid szusszanást. Pár korty víz, egy kis energia gél, és mehet tovább a menet.
Bő 4kmnyit tekerünk komótosan emelkedő aszfaltúton. Az erdő csendjével keveredő gumi morajlást pár motoros, és autós zavarja csak meg. Jól esik a pörgetős síkabb tekerés, de üdítő érzés, amikor újra terepre érünk. Mielőtt a napunk utolsó mászásába belefognánk, még egy kis szénhidrátot viszünk a szervezetünkbe. Közel 5km-es földútból és ösvényekből álló rész vár Ránk és bár a lehető legkompaktabb a csomag hátunkon, már kezd igen csak koloncérzetet adni.
A nap már lágy narancsfényt loccsant a hegyre, mely egyre kevésbé szivárog be a sűrű erdőbe. De még mindig nem rohanunk. Nem sokkal később el is érjük az elsődleges célpontot, a Fultán-keresztet és a mellette elterülő mezőt. Sajna hamar kiderül, a közelében levő forrásból nem tudunk vizet nyerni, ráadásul a gyors időjárás helyzet áttekintés alapján erősen várható nyakunkba a reggel előre jelzett nagy vihar… Szerencsére Alex a GPS-en megtalálja nem is olyan messze a nap folyamán korábban, egy ismerőstől tippként kapott erdészházat. Bíztató, mert nem csak eső elöli menedéket nyújthat, de mellette forrásnak is kell lennie. A bizonytalansági tényező még így is benne a pakliban, Alex előre teker. Pár perc és már mi is úton vagyunk.
Nagyobb kerékpáros weboldalak hozzánk távoli tájain tekert túrák fotói elevenednek meg előttünk. Az égig érő, hatalmas és sűrű erdőben egyszer csak egy pirinyó, dúsan zöldellő lapulevelekkel körbe vett rönkház tűnik fel az út szintjétől pár méterrel magasabban. A tornáca elég nagy, hogy kényelmesen elférjünk mindhárman rajta, feltéve, ha a vihar a ház farába harap.
Hamar lemálházunk. Szerencsére elég mennyiségű száraznak tűnő gallyat, faágat és avart találtunk, hogy kellő bizalommal töltsön el minket a meleg vacsora jövő képét illetően. Nagyon tudományos tábortűz rakásba fogunk. Papírgalacsin, rá két maroknyi avar, majd apró gallyak, arra vaskosabb ágak szép gúlába pakolva… Bő 20 perc és szinte egy egész doboznyi gyufa árán, harmadik neki futásra a pár perces füst mellé sikerül égnek csapó lángnyelveket is létrehoznunk.
Ha már lángok csapnak fel, tápláljuk is rendesen. Közben Salánál előkerül az egész nap „szagolgatott” MRE. Az amerikai hadsereg számára kitalált egy személyes vacsorát tartalmazó zacsiból egy igen változatos, és ízre elfogadható menü kerekedik. Alex és Én konzerveket cipeltünk fel, így azokat a tűznél melengetjük. Az erdő madárcsiviteléssel, levelek duruzsolásával teli csendjét a tűz nyugtató ropogása és a kevéske borocska és pálinka iszogatásával egyre vidámabb hangulatú beszélgetésünk fűszerezi.
Időközben minden sötétségbe borult. Az erdő fekete, hangokkal teli függöny mögé bújt körülöttünk. A szél erősödése, és a fák felett fel-felvillanó távoli, még hangtalan villanások jelzik: érkezik a vihar. Ideje bevackolnunk magunk. A tűzre még egy nagy halom fát rakunk, ami az erős szél érkezésig, kellő meleget sugárzott jó pár méterrel távolabbról érezve is.
Mire elhelyezkedünk a fedél alatt megérkezik az eső. Szerencsére jól tippeltünk, és a ház hátulja felől, a nagy fák által megtörve csap le. Csak picit kavarja be az alvóhelyünkre a vizet a viharos szél.
Az éjszaka viszonylag egy hangúan telik. A kezdeti villámlás és szél rövid időn belül lecsillapodott és maradt a kitartó eső hajnalig. Igen csak jól esik a mínusz 9 fokos komfortzónás hálózsákban feküdni. Picit kikukucskálok az ágyamból Salaékra. Alex meggyötörten ücsörög, majd felöltözik, és járkálni kezd. Sajna sem az „ágy” komfortja, sem a hálózsákja melengetése nem volt elég jó.
Kicsit még mi lustálkodunk, hisz nem hajt minket semmi. Apránként összeszedjünk magunk. Jól esne egy forró tea vagy kávé, de erre most nincs esélyünk. Az erdő teljesen felázott a kiadós esőtől, ezért úgy döntünk a mai etappe rövid lesz. Felfaljuk a maradék kaját reggeli gyanánt, aztán szállást bontunk.
Utunk a Fultán-kereszt felé vesszük. Az utat hatalmas pocsolyák és leszakadt ágak takarják. Mire a gerincútra érünk, mindannyian bemelegszünk. A leheletünk látványa őszi időjárást idéz. A távoli hegycsúcsokat felszálló pára pamacsok fonják körbe, az erdő élénk, friss zöld ruhájában kényezteti szemünk.
Nem sok időbe telik, mire leérünk a Királyrétre vezető erdészeti útra. Ezen legurulunk a kiindulási pontunkhoz, de mielőtt még nagyon pakolnánk, még Ákos ’bánál muszáj betolnunk egy hamburgert. Mellettünk autók hada gurul be a parkolóba és ontja magából a rengeteg lézengőt. Jót mosolygunk néhány tehetséges egyeden, köszönünk a közben felfele tartó kerékpáros társaknak, majd a kocsikhoz indulunk.
Írta és fotózta: Paraferee
Forrás: parafereeblog.hu