Gondolom már veled is megesett, hogy egy vidám nyaralásba belerondított a váratlan rossz idő. Ez csúnyán keresztbe tudja húzni a számításokat, elő kell szedni a „B" terveket.
Egy hagyományos balatoni nyaraláson pedig ilyenkor váltja fel a strandolást a múzeumlátogatás. Te pedig csak reménykedsz, hogy hamarosan kisüt a Nap vagy eláll az eső. Valahogy ez velem is így volt, az utazás első éjszakáján. Kőszegen viharban aludtam el és elképzeltem, ahogyan reggel felkelek, ragyogó napsütésben kinyitom az ablakot, és hallgatva a madárcsicsergést, nagyot szippantok a friss levegőbe!
Nos, ez nem teljesen így történt, reggel egy ismerős zörejre ébredtem: a szél rázta a redőnyt. Így nem kapkodtam el az indulást, mindenki ismeri a 'ki a meleg takaróból a hideg szobába' érzést.
A rossz idő szépségei
A komfort zónát soha nem egyszerű elhagyni, a nevében is benne van: benne lenni kényelmes, biztonságos, a komfort zónát elhagyni viszont kényelmetlen és bizonytalan. Szűk értelemben reggel nekem a takaró jelentette a komfort zónát, tágabb viszonylatban viszont maga Magyarország. Az indulásnál nem volt egyszerű felcserélni a biztos háttér által nyújtott biztonság érzését az utazás nyújtotta újdonságokra. Aznap reggel még fogalmam sem volt, hogy este hol fogok aludni. A három hetes utazás során az első, Kőszegi állomás volt egyben az utolsó fix szálláshely is, ezek után mindig ott aludtam, ahol a nap vége ért. Ez eleinte szokatlan volt, de nagyon hamar elképesztő izgalmas lett...
Első hegymenet...3 – 2 – 1 ... Start!
Kőszegen megejtettem a Debrecenben elhalasztott szervizelést, a járgány kapott 4 új fékpofát és új bowdeneket is. A pénzváltást követően már tényleg semmi nem maradt hátra, a csomagokat a helyükre szíjaztam, elővettem az Ausztria térképemet, vettem egy nagy levegőt és elindultam.
A szél változatlanul erős volt, de az eső már szerencsére nem esett. Délután egykor gurultam át az osztrák határon. Az idő hűvös volt, kellett a hosszú ujjú mez és az északi szél továbbra is hátráltatott, de nem érdekelt, végre úton voltam, nem volt „B" terv, örültem, hogy haladtam.
Helló Ausztria!
Pár 100 m után találtam egy kerékpár utat, azon haladtam Bécsújhely felé. Kirchberg alatt belekóstoltam az Alpokalja első emelkedőjébe, tősgyökeres alföldiként erre csak elméletben voltam felkészülve. Ismertem a hegymenet alapjait, tudtam, hogy energiatakarékosabb a nyeregben ülve tekerni, mint állva hajtani, és azt is a folyamatosan kell tartani a szapora pedálfordulatot. Ezeket a szabályokat viszont a Debrecen környéki „dombokon" soha nem volt alkalmam a gyakorlatban is megtanulni, így az első, 700 m-es kaptató tetejéig tartó hegymenet némileg zokon esett. Az eső néha eleredt menet közben, jól jött az esőkabát is, ami egy hagyományos gumi dzseki volt. Felfelé menet megálltam egyszer feltankolni magam mogyorókrémes kenyérrel, egy buszmegálló éppen kényelmes ebédlőnek bizonyult. Érdekesség, hogy ezen a részen a helyiek „postaládának" használják a buszmegállókat, helyesebben a környező tanyák postaládái is a buszmegállóban voltak. Miután elértem a domb tetejét, jöhetett a megérdemelt gyönyörködés a tájban és a legurulás.
Jutalom kilátás az első domb tetején
Egyszer fent, egyszer lent, épp, mint az életben. A lassú és vontatott felfelé tekerés után igazi jutalom volt a leereszkedés, az elért 62 km/h csúcssebesség pedig valóságos száguldásnak tűnt. Az esőkabát ellenben elég rosszul vizsgázott aerodinamikából, talán nem véletlen, hogy a Tour de France-on nem hordanak gumikabátot a versenyzők, ez ugyanis igazi ejtőernyőként fogja fel a szembeszelet :)
Úton lenni jó dolog, de hol is fogok aludni?
Este 7 körül értem Bécsújhelyre, rögtön be is tévedtem egy általam sportcentrumnak vélt helyre. Elterveztem, hogy ez a hely nekem éppen ideális lesz éjszakai táborhelynek. Lelki szemeim előtt már láttam felállítva a sátram egy focipálya mellett, körülöttem mindenki kocog, fut, teniszezik, gondoltam itt biztos szívesen látnak majd. A biztonság kedvéért azért megkérdeztem egy futó srácot, hogy mi a véleménye a dologról, beleillene-e a hely szellemébe egy utazó, alkalmi csavargó sátra. A válasz: „Nem tudom, szerintem nem baj, de azt tudod, hogy ez egy laktanya?" Szóval kiderült, hogy a Katonai Akadémia területén voltam. :)
Miután elhagytam a „sportcentrumot" már látszott is a címer: Militarakademie :)
Fenébe –gondoltam, ez nem is sportcentrum, és inkább tovább álltam. Ekkor kezdődött el az ez után minden este visszatérő feladat: az esti szálláshely felkutatása. Sajnos Bécsújhelyen egy járókelő sem tudott kempinget ajánlani, egy kis horgásztóhoz viszont elnavigáltak, mint alternatíva. Odamentem, megtetszett, vadkempingezésre tökéletesnek tűnt. Sátor elő és már le is táboroztam. Kezdősségem rögtön ki is villant: nem volt nálam tartalék víz, a tó vizét pedig nem mertem főzésre használni, féltem, hogy összeszedek valami makacs fertőzést. Így maradt vacsorára is a mogyorókrémes kenyér. Az utazás első sátras-vadkempinges éjszakája ideálisan telt, mondjuk úgy, hogy elég könnyen elaludtam.
Statisztika: napi megtett táv: 70 km, teljes táv: 90 km.
Spoiler: Másnap átestem az út első komolyabb eltévedésén, felkavarodtam egy autópályára...
Folyt. köv.
Az élményeit leírja hétről-hétre: Süvöltős László
A cikk eredetiben a http://debrecenbar.com oldalon jelent meg
A cikk-sorozat egy három hetes utazás napjait fogja bemutatni, napról napra, egy nap-egy cikk. Kalandos, komikus és gyakran keserédes 21 nap volt ez, amit egy kerékpár nyergében ülve töltöttem –egyedül. Áttekertem 5 országon, összesen 2313 km-t magam mögött hagyva.