1. nap (2014.08.11. hétfő 83,5km, 1688m szint)
 
Reggel fél 9 körül értünk a – Cobranco által – kiszemelt Campinghez. Itt napi 2 EURO díj ellenében tudtunk parkolni, ami egy kis biztonságérzetet adott a nyílt utcán hagyott autóval szemben (azért ez nem Ausztria, vagy Svájc).

Tehát megérkeztünk, ettünk, ittunk, málháztunk, majd rögtön utána szentségeltünk, ebben a sorrendben. Mire elindultunk volna szemelni kezdett az eső, gondoltuk ez a túra is jól kezdődik.

A levegő sűrű volt a párától, Campinggel szemben lévő hegy kb. a felétől felfelé párába burkolózott, mintha tekintetünk elől akart volna elrejtőzni. Végül fél 11-kor csaptunk a lovak közé – izé, illetve kezdtük felváltva, jobb/bal lábbal nyomogatni a pedálokat/sorrend nem felcserélendő/ – és indultunk neki a látványosnak és fantasztikusan érdekesnek ígérkező 10 napnak.

Már indulás után 1-2 km-rel konstatáltam, hogy tényleg ”érdekesek” a viszonyok, élénk szélben haladtunk (mindenkire rábízom annak megtippelését, vajon merről fújt a szél), az egymást pontosan 800 m-enként követő körforgalmakkal szabdalt úton. El is neveztük őket 800 m-es körforgalomnak.

A napi etap nem ígérkezett egyszerűnek, 350m magasról indulva el szerettük volna érni az 1762 m magasan –már Franciaországban lévő – Echelle hágót, sőt onnan legurulva Briancon közelében terveztük az esti tábort. Nekem az első nap nagy megpróbáltatást szokott okozni, mert nem vagyok hozzászokva az éjszakai élethez, - én normál esetben éjszaka aludni szoktam -, meg az egész napos üléshez, így csak a túlélésre szoktam koncentrálni, de most tudva a feladatot, kissé mégis felélénkültem. Az első 30 km-en szinte nem is volt emelkedés (100 m), csak a makacs széllel kellett küzdeni, amit kicsit nehezített az inspiráló látvány hiánya, hiszen egy kukta-fazéban tekertünk, minden szürke párába burkolózott.

Közben a szél hátszéllé változott, így segítve haladásunkat, kb. 35 km megtétele után 13 óra körül értünk Susába (500 m), ahonnan már jelentősebb meredekség várt ránk, de közben az idő is javulni kezdett, már a kék eget is megpillanthattuk, a ronda pára feloszlott, így látni engedte a település hamisítatlan olasz jellegzetességeit.

A várost észak felől pompás 2.500-3.500 m magas hegyek szegélyezték. Az eddigi utunkat végig kísérő Dora Riperia folyót is itt láttuk először. Innen hirtelen 6-8% meredekségűre váltott az út, ami nem esett teljesen jól, de a kilátás a magasság növekedésével egyre jobb és jobb lett, ami a kedvemet is meghozta.

Jobb későn, mint soha, ezért leírom, hogy Piemonte tartományban jártunk, ami a legsűrűbben lakott területe Olaszországnak, amit el is hiszek a települések nagyságát és sűrűségét látva, ami nagyon hasonló volt a 2012-es túrán tapasztaltakhoz.

A napocska néha teljes erővel kisütött, aminek az lett a következménye, hogy megtudtuk, mit érezhetnek a grill-csirkék, amikor a hősugárzók között forognak. Időközben megálltunk Chiomonte (750 m) település kellemes parkjában éhségünket és szomjunkat oltani, na meg egy kicsit hűsölni az árnyas fák alatt. Külön pozitív élmény volt, hogy találtunk egy forrás-félét, mely hűs vize alatt sikerült itókáink hőmérsékletét forrpont alá csalogatni. Az étkezés után látványos – az út egész bal oldalát uraló – erődnél álltunk meg egy kis fényképezésre Exilles település előtt.

Innen kellemetlen hátszélben küzdöttünk a meredek heggyel, de a természet és az ember alkotta látvány feledtette a fáradtságot. A völgyön haladva többször kereszteztük a monumentális autópálya viaduktokat, melyek hihetetlen méretükkel nyűgöztek le. Az ilyen látványelemek elvonták a figyelmünket az 5-6 % meredekség okozta szenvedéstől.

Oulx előtt jobbra kanyarodtunk, mert azt reméltük – utólag beigazolódott, hogy helyesen – erre kevesebb autóval fogunk találkozni, ami fontos szempont kerékpáros túra alkalmával, hiszen egy veszély forrással kevesebb, illetve a nézelődésre több lehetőség jut. Mehettünk volna bal felé is a Montgenevre hágó felé, ami 100 m-rel magasabb, de nagyobb forgalmú lett volna. Tehát, mi a Bardonecchiába vezető utat választottuk, azt, amelyik az Echelle hágó felé vette az irányt. Innentől kellemes lankássá (1,5 - 2,0 %) változott az út meredeksége, ami egészen Bardonecchia-ig kitartott.

Ez a város volt az utolsó, hiszen a hágó már Franciaország területére esett, de ne szaladjunk ennyire előre. A környék a téli sportok szerelmeseinek tartogat időtöltési lehetőséget, szállodákkal, panziókkal.

Igen látványos alpesi vidék benyomását keltette, több kisebb településen is átmentünk, amik szinte csak szállás lehetőségekből álltak, valószínűleg Bardonecchia-hoz tartoztak.

Én sűrűn pislogtam a GPS képernyőjére, figyelve merre fog vajon az út nekimenni az előttünk tornyosuló hegynek. Majd egyszer csak eljött a pillanat – amit a túrázók nem nagyon várnak –,  amikor is a GPS közölte, innen nincs út tovább. Mi nem ijedtünk meg ettől, tovább mentünk és bizton állíthatom, hogy de van. Ha nem is végleges, de valami provizor útszerűség vezetett tovább, ami egy, szemmel láthatóan jól működő útba torkollot. Itt már a GPS is megnyugodott és szépen mutatta a további haladási lehetőséget, ami nem tűnt sétagaloppnak. Egy nagy parkolónál (1450 m) megálltunk szemrevételezni a környéket, és elképedve fedeztük fel a szemben lévő hegyoldalon kanyargó szerpentin látványát este 7 körül. Már csak valamivel több, mint 300 m szint különbség volt hátra, de már tudtuk Briancon-ba nem fogunk tudni sötétedés előtt leérni.

Amikor neki veselkedtünk a szerpentinnek, hirtelen 10% meredekségűre váltott az út és ebből szinte egy pillanatra sem engedett.

A meredek rész kezdete után hirtelen francia feliratokat vettünk észre és konstatáltunk, hogy átlopakodtunk egy másik országba olyan észrevétlenül, amit Simon Templar is megirigyelt volna. Néhány visszafordító kanyar után lélegzetelállító kilátás sarkallt arra, hogy ne adjuk fel és ne forduljunk azonnal vissza, hanem küzdjünk tovább.

 
Nagy küzdelem árán – több kis alagúton áthajtva – elértünk egy majdnem hágót (1.760 m magasságban) fél 9 körül, ahol úgy döntöttünk, nem megyünk tovább, hanem táborhelyet próbálunk keresni. Fogalmunk sem volt arról, hogy szabad-e itt vadkempingezni, de már nem volt választásunk. Viszonylag hamar sikerült alkalmas területet találni az úttól kb. 50-60m-re, egy I. világháborús bunker mögött, de ehhez át kellett tolni a bringákat egy meredek fel-le sziklás területen.

Mire nekiláttunk a sátrat felállítani, már a fények elenyészni kezdtek, a végére már lámpát kellett gyújtani. Lefekvés előtt a kialakuló hidegben még főztünk egy kőlevest (nem nagyon zavart minket a „tüzet rakni tilos” tábla francia nyelvű változata), illetve porlevest. Tavaly nem ment zökkenőmentesen a gázfőző begyújtása, mert az öngyújtó „tekerője” aminek a tűzkövet kellett volna szikrára bírnia – megunta ezt a rettenetesen unalmas foglalkozást – és a beépített rugó segítségével megpróbált föld körüli pályára térni és emiatt leves nélkül maradtunk. Azért, hogy ez most ne fordulhasson elő két öngyufát is hoztam, az egyik hagyományos csuszkolós, a másik piezó gyújtású, így nem okozott gondot a víz felmelegítése. A kész levest (Dörgicsei csibelevesre esett a választás) gyorsan belapátoltuk, nagyon jól esett a forró étel az egyre hidegebb időben. Lefekvés után indult az akkutöltés, aztán győzött a fáradtság.

2. nap (2014.08.12.85km,1685m szint)
 
Reggel igen friss, de biztató időre ébredtünk, a hőmérséklet 4,5 C volt, a párafelhők a nagy magasság miatt igen gyorsan közlekedtek, a szép kék ég helyenként ki-ki bukkant.

Az elmaradhatatlan elő reggelim után lebontottuk a sátrat, majd középreggelim közben az összes meleg ruhát magamra rángattam, mert a hegy tetején éjszakáztunk, emiatt gurulással kezdődött a nap, de előbb még megejtettem egy gyors utóreggelit is.

A konkrét közelebbi cél Briancon, majd a Col de Isoard (2.360 m), - melyet kerékpáros körökben kultikus dicsfény övez -, majd a nap hátralévő részében ameddig eljutunk a Lac de Serre-Poncon tó irányában. Sajnos előző este rossz híreket kaptunk időjárás vonatkozásában, miszerint kedd estétől szerda délig 100% valószínűséggel eső várható. Na, de vissza a reggeli guruláshoz, először kb. 30 m szintet vesztettünk majd ugyan ennyit másztunk és már ott is voltunk a Col de l’Echelle (1762 m) hágónál.

Érdekes módon több vadkempingezőt is láttunk az út mellett lakóautókkal, sátrakkal, ebből azt a következtetést vontuk le, hogy itt bizony ez nem tilos. Ezen jól meglepődtünk, mert eddig ilyennel nem találkoztunk.

Utunkat – Briancon felé – folytatva egyszercsak feltárult előttunk a Vallée de Clarée (Klaré völgy), ami egy varászlatos szépségű völgy, körben óriási hegyekkel. Gurulás közben volt idő fentről szemügyre venni a látványt, majd a völgybe leérkezve lentről körben álló a hegyeket is megszemléztük, mit mondjak, nagyon kellemes látványban volt részünk.

A völgyön lefelé néhány kisebb településen vezetett át az utunk, némelyik nagyon vadregényes, szinte a középkort idéző szűk – egy sávos – kis sikátorokkal jellemezhetők, ráadásul ezek nem a mellékutcák, hanem a főutat adták, emiatt előfordultak dugók a sok turista miatt. Brianconhoz közeledve egy óriási erődítmény látványába akadt bele a szemünk, de a várost körül ölelték a különféle védelmi vonalak.

Maga a város nekem tetszett – látványra legalábbis -, de bolt ügyben nem voltunk szerencsések, keresztben kasban bejártuk és semmit nem találtunk, míg egy segítőkész helyi bringás rávezetett minket a Carrefour áruházra, ahol fel kellett tölteni az apadó élelmiszer tartalékokat. Miután jól elhúztuk az időt – a tegnapi csúszás miatt, majd a boltkeresés vett el sok időt – 10:50 körül vágtunk neki a hágó felé vezető útnak. A város 1200 m körüli magasságából indulva, valami 1160 m szintemelkedés volt már csak hátra, ami szinte semmi, bár éhgyomorra a hobbitok nem indultak volna neki. Ahogy kiértünk a lakott területen kívülre, rögtön a franciáknál szokásos információs tábla fogadott – melyet minden km-nél ismételnek -, amin az állt, hogy már csak 19 km a hátralévő távolság a Col d’Izoard hágóig, illetve hogy a következő km 6,3 % meredekségű. Meg is állapítottam magamban, ez bizony szanatórium a tegnap esti mászáshoz képest.

Az első 5-6 km ilyen jellegű volt, a táj átlagos hegyi környezetet idézett, mély szurdokvölgy, melynek az alján zugyborgott a Cerveyette, a völgyet magas csipkézett hegyek koszorúzták. Viszont néha nem csak átlagos látványban volt részünk, pl. akkor, amikor a szemben lévő oldal szikláin fakadó források vizén ezüstösen csillogott a nap sugara. (egy kicsit túl cizellált lett ez a mondat)

Volt energiánk nézelődni, egyrészt ezért jöttünk, másrészt nem volt nagyon durva az út, sőt ebéd után még 10-12 m szintet is visszagurultunk. Jáj, rosszul mondtam, dehogy ebéd, reggeli volt az csak 11:30-kor, mert Cobranco akkor éhezett meg, (illetve lehet, hogy nem, de mindenesetre evett valamit, ezt nála sose lehet tudni.) Én biztos, ami biztos addigra már vagy 3x ettem életmentő porciókat. Addig legeltettem a szemem a tájon, amíg elfelejtettem kitenni a csomagra a napelemes töltőt, de aztán kaja közben pótoltam. Reggeli után még mindig volt hátra a laza emelkedőből, ami Serviéres település előtt lett meredekebb, kb 7-8 %.

Itt elhagytuk a Cerveyette völgyét, ahol egy éles kanyarral dél felé fordultunk, innen már csak kb. 9 km volt a hágóig.

Többször megálltunk fényképezni és az egyik alkalommal megelőzött egy korombéli „öreg”, csupasz montival. Aztán a következő időszakban többször találkoztam vele, hol ő pihent, én utolértem, hol én ettem ittam és ő előzött meg, minden alkalommal integettünk egymásnak. Aztán ahogy haladtunk egyre feljebb, ritkultak a találkozások és egyszercsak nem ért utol a következő pihenőnél. Jó volt ez a kis közjáték, mert közben egyre durvábban emelkedett az út és 1800 m körül előkerült az első visszafordítós kanyar is, amit a hágóig még kb. 20 db követett. A kanyarok durvák voltak, néhol 11-12% meredekséggel, az egyeneseket csak 7-9%-osnak mérte a GPS.

Meglepő volt, hogy jóval 2000 m felett is zöld növényzet fedte a lejtőket, normál fenyőfák törtek az ég felé, pedig a képeken a hágó úgy nézett ki, mint a Hold. 2200 m körül fogytak el a fák, 2300 felett pedig minden zöldség elenyészett. A nap eddigi részében kifejezetten jó idő volt, meleg, pompás napsütéssel, de mire felértünk a hágóra, addigra észak felől borulni kezdett. Fent egy obeliszk-szerűség hirdette a magasságot (2360 m) és a hágó nevét.

Kattintottunk néhány képet, illetve snittet, aztán indulnunk kellett lefelé, mert még a déli oldal is tartogatott számunkra érdekességeket.

Ahogy elindultunk még néhány elszórt fa meg egy kis fű gondoskodott róla, hogy ne érezzük magunkat asztronautának, de ahogy lejjebb és lejjebb ereszkedtünk az egymásba kapcsolódó szerpentineken keresztül, egyre inkább meddőhányó-szerűvé váltak a hegyek, teljesen élettelen képet sugallva. Ez a rész a La Casse Déserte volt, ahol a porladó hegyoldalból, mint óriások álltak ki változatos alakú – valószínűleg – keményebb kőzetből álló tű alakú formák. Aztán egyszercsak feltűnt a két híres kerékpáros emléktáblája, akik az 50’-es években a Tour de France versenyein küzdöttek egymással (Luison Bobet és Fausto Coppi), meg is álltunk és gondolatban tisztelegtünk előttük. Tovább indulva a jó kis lejtő után egy 8% meredekségű emelkedő következett, de nem nagyon kívántuk, mert a gurulás alatt leesett pulzust – alig tudtam felvenni.

Az emelkedő tetején megálltunk és jó ideig alig tudtunk betelni a látvánnyal, de indulnunk kellett az idő előre haladtára tekintettel.

Ahogy leereszkedtünk 2200 m alá egyszer csak előkerültek az apró növények és a fenyőfák is és magunk mögött hagytuk az élettelen kősivatagot. A Riviere völgyén gurulgattunk, majd az út 1400 m magasságban betorkollott a Guil völgyében futó útba, vetettünk egy pillantást a völgy fölé emelkedő impozáns Queyrass-kastélyra itt jobbra fordultunk Guillestre irányába.

Jól elpoénkodtunk a Guil (Zsil), - talán így kell mondani- , (de hiányosnak is csak nagyképűen nevezhető francia tudásom egy kissé elbizonytalanít) völgyi bányászokon, akik ugye a romániai forradalom idején játszottak vitatott szerepet. Aztán itthon meghallgattam a „G” fordítójának szőke női hangján és elszomorodtam, hogy franciául sem tudunk, mert Gil-nek ejtette (Guillestre -> Gijestr). Az utat látványos sziklák szegélyezték, lejjebb a folyó hol zúgva robogott, hol csendesen lopakodott mellettünk, néha még vadvízi evezősöket is láttunk. Próbáltunk volna igyekezni az enyhén lejtő vidéken, hogy visszanyerjünk valamit a tegnapi csúszáson, de az erős szembeszél ezt nem nagyon szerette volna és Ő volt az erősebb, ha csak kicsivel is.

Egy helyen duzzasztómű mellett haladtunk el ahol a víz varázslatos türkisz-zöld színben tündökölt. Innentől a sziklába vájt út csodálatossá, de igen keskennyé változott, az alagutak egymást érték, (igaz ezeket még a pattintott kőkorszak emberei vághatták a hegybe, elnézve az elnagyolt falazatot), néha nehézséget okozott az egymást kerülgető autók figyelemmel kísérése. Ez nem volt más,mint a Queyrass-kanyon.

Ezen az úton, – ahol két személyautó csak akkor fért el egymás mellett, ha az egyiket az oldalára fordították – a legnagyobb megdöbbenésünkre egyszercsak hátulról feltűnt egy rönkfát szállító trailer. A forgalom megállt, autók tolattak, mi elengedtük a teherautót, ami úgy elviharzott mint a Millenium Falcon hipertérugrás közben. Egy jókora lejtőt követően gurultunk be Guillestre-be, miközben az eső szemerkélni kezdett. Már csak ez hiányzott, nem volt elég, hogy a vércukor szintem a béka feneke alá csúszott, így legalább az esély is elúszni látszott, hogy belátható időn belül megebédeljünk 17:40 körül. A szemerkélésen hamar túltettük magunkat, begurultunk az óvárosba, ami tiszta középkori érzetet árasztott, majd mivel nem találtuk az utat kifelé, ugyanarra visszamentünk és a várost elkerülő úton és elindultunk a Lac de Serre-Poncon tó irányába.

Alig hagytul el Guilelestre-t máris megálltunk elemózsia vásárlás céljából, ami viszonylag hamar – 10 perc alatt – megtörtént. Majd alig fél km-re egy körforgalomnál balra (DNY) felé fordultunk, innen az utunk már a Durance folyó mellett vitt, ide torkollott be a Guil. Azt terveztük, ameddig lehet haladunk, jól meghajtjuk, hogy faragni tudjunk a késésünkből. Ez a nagy akarat kb. 3 km-ig tartott, mert itt egy egész jó ebédelő helyet találtunk a folyó partján, ahol éppen a vadvizi evezősök csomagoltak össze. Itt jól beebédeltünk 19 óra felé, leves, főétel, desszert minden volt és nálam a tea sem maradhatott ki.

Ebéd után felvettük a nyúl(biciklis)cipőt, mert szerettünk volna Embrunhoz közel elvackolni éjszakára. Az otthonról kapott időjárási sms-ek illetve szóbeli tájékoztatás szerint lesz egy kis locs-pocs éjszaka, a valószínűsége 100%. Nem a Magyar Meteorológiai intézetből származó információk szerint holnap 13:00-ig fog esni, utána príma idő lesz, viszont az még odébb van, nekünk az éjszakai masszív esőre kellett felkészülni, olyan helyet keresve, ahol a sátor földhöz való rögzítése megoldható, mert várhatóan szél is lesz.

Végül nem értük el Embrunt, mert az út vonalvezetése nem a kedvünknek megfelelően alakult, a bringásokat kitiltották az Durance völgyébe leereszkedő főútról és felterelték őket a hegyre. Mi emiatt - az elágazás előtt közvetlenül – egy gazda elhagyatott, gyomverte telkére mentünk be, ahol néhány napja levágta a zöldet, és a talaj is – kis kétséggel, de – alkalmasnak látszott a sátor állításhoz. Este 9 óra körül már állt a sátor, de előtte még tiportuk egy kicsit a fekvőhelyet, hogy megfelelő legyen. A sátorhelytől fantasztikus kilátás nyílott a Durance folyó medrében elhelyezkedő nagy szigetre.

Írta: Istvánpisti

Videó: Cobranco