Bar Giyora

2015. április 4. – este 8 óra környékén

Az országút már éjszakai álmát aludta. Lassan forogtak a kerekek, ahogy fáradtan harcoltuk felfelé gépeinket a nap utolsó emelkedőjére. Lábaim már erőtlenek voltak, s kegyetlenül sajogtak, testem energiatartalékainak a végén járt. 110 félelmetesen dombos kilométer állt mögöttünk, jószerivel mióta elhagytuk a Holt-tenger árkát, csak kaptattunk felfelé. Egész nap. Majdnem tíz órája nyeregben. Siralmasan gyenge 11,3 km/h-s átlagsebességünk sok mindent elárult. Végtelenül hosszú dombok, s rövid, meredek, alig egy-két perces lejtők tarkították útvonalunkat. Kopár sivatag után terméketlen, hegyeken át vezetett az út ide, a sakálüvöltéstől hangos fenyőerdőbe. Semmi forgalom. Ha nagy ritkán egy autó suhant el mellettem, hosszasan figyeltem fénycsóváját.

– Mikor bukunk át végre?

De semmi. Bar Giyora fényeit elrejtik a testes fenyőfák. A völgyben alattunk vonat kanyarog, halk suhogása felhallatszik. Alig érzékelhető mozgásunk a hűvös hegyvidéki éjszakában.
A második fülledt holt-tengeri éjszakánk után 6 órakor csörgött a vekker. A Nap még a jordániai hegyek mögött pihent, mikor feltöltöttük vízkészletünket és gyorsan, még a reggeli hűvösben nekiláttunk a túra legkeményebb napjának. Tudtuk, hogy már a partvidéken két húzós emelkedő vár ránk, ám azt is sejtettük, hogy ezt csak bemelegítés lesz az egész napos menethez képest. Mire megkezdtük a kiemelkedést bolygónk szárazföldjének legmélyebb pontjáról, már jócskán 25 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála. Meredeken, jókora kanyarokkal küzdöttük magunkat egyre magasabbra, s a tegnapi bosszantó korlátok után ma végre feltárult előttem a varázslatos holt-tengeri panoráma, a sziklás, forró völgykatlan, benne az 50 km hosszú és átlag 15 km széles sóstóval. Metskoe Dragot falunál intettünk búcsút neki, s belevágtunk a kopár Júdeai-sivatagba.

Ez a szakasz a tervezés során óriási dilemmákat szült, hiszen egyrészt elhagyatott, palesztin vidékeken, kietlen, kopár tájakon halad végig, másrészt jelzetlen földutak szelik ketté csupán, így nagyon könnyű eltévedni. Efi haja szabályosan égnek állt, mikor meglátta, mire készülünk, de ebből nem voltam hajlandó engedni, hiszen túránk talán legszebb, legérdekesebb szakasza állt előttünk.

A gondos tervezés során pontos itinert készítettem az útvonalhoz, hogy az eltévedés veszélyét minimálisra csökkentsem, szinte méterről méterre átnéztem a terepet, így a falu után posztoló izraeli katonák sem tudtak eltántorítani minket tervünktől.

– Jól meggondoltátok? – kérdezte az egyik – ez itt végig palesztin terület. Veszélyes lehet.

A másik a vízkészletünk mennyiségéről érdeklődött.

– Fel vagyunk készülve – nyugtattam meg őket. Különben sem lett volna esélyes már visszafordulni, s a forgalmas, és jóval hosszabb főutat választani. Belehajtottunk a sivatagba.

Tervünk szerint tizenhárom kilométernyi földút várt ránk. Az első szakasz az amerikai Cottonwood Canyon Road-hoz hasonló irdatlanul dombos, nehéz terepet hozott. Nem egyszer inkább toltuk felfelé a gépeket, a meredek, csúszós, köves úton, hogy aztán a bucka tetején újra meg újra átérezhessük a sivatagi magány minden mástól különböző ijesztő, de ugyanakkor mégis oly pozitív hangulatát. A kopár, színtelen vidék a legjobb hely arra, hogy kiszellőztessük fejünket: elengedjük a sok-sok gondot, hülyeséget, s mélyükön megtaláljuk valódi énünket, mely kiszabadulva a civilizáció nyomása alól végre szabad lehet, s ezáltal erőssé és bátorrá tesz minket.

A kopár, dombos vidék hatalmas látótávolságot engedett szemünknek. Előttünk a távolban sárgás hegyek magasodtak, visszapillantva látni már nem láttuk, csak sejtettük a Holt-tenger medencéjét. Két kiszáradt szurdokba ereszkedtünk le, a másodikban találtunk egy kevéske árnyékot, itt reggeliztünk. Ahogy egyre magasabbra kapaszkodtunk úgy változott a táj: megjelentek az első fűcsomók, majd később néhány csenevész bokor is feltűnt. Az út hol felkaptatott a lapos dombhátakra, hol aprókavicsos vízmosásokon kelt át. Ez utóbbiakat nem igazán szerettük, mert nagyon megsüllyedt bennük a bringa. Később keskeny egysávos aszfaltos utat kaptunk magunk alá, ám ezzel sem voltunk túlságosan kisegítve, mert egyrészt nagyon rázós volt, másrészt pedig az árvíz az összes hídját lebontotta, így rendre át kellett tolnunk a kiszáradt, kavicsos folyómedreken gépeinket.

S ahogy kiértünk a Júdeai-sivatagból megjelentek a civilizáció első nyomai is, elsőként egy-két kósza kecskenyáj, majd néhány hatalmas dromedár, később pedig a helyi nomád népek formájában, akik nagyon egyszerű körülmények között, háznak nem nevezhető tákolmányokban, áram nélkül tengették itt mindennapjaikat, s ütött-kopott, rozzant autókkal jártak. Számítani lehetett rá, hogy nagy feltűnést keltünk körükben, melyet először csak határozott karlendítésekkel jeleztek, később pedig megjelentek a koszos rongyokba bújtatott kunyeráló gyerekek is, melyeket köztudott, hogy nagyon nehéz lerázni. Palesztinában szinte puszta kézzel tapintható a szegénység, melyhez hasonlót talán Afrikában láttam utoljára. Tel Aviv és a többi fejlett, modern zsidó város után szinte hihetetlennek tűnik, hogy még mindig ugyanabban az országban járunk.

Nem nagyon volt kedvünk megállni a romos falvak között, így szépen folyamatosan fogytak kilométerek, s egyre magasabbra kapaszkodtunk fel. Az időjárás már meg sem közelítette a holt-tengerit, az arcunkba kaptuk a hűvös szelet, s hatalmas felhők úsztak fölénk. Nagy megnyugvást jelentett, mikor elértük a főutat, mely – bár forgalmas volt – mégis biztonságosabbnak éreztük, mint az eldugott mellékutakat. Viszont továbbra is hullámzó, nagyon nehéz, s ráadásul szembeszeles terepen haladtunk, fogyott az erő a csapatból, s már nagyon vártuk, hogy megérkezzünk Jeruzsálembe.

Betlehemet erről az útról semmilyen tábla nem jelezte, s – bár az itiner közölte, hol kéne lekanyarodni – úgy döntöttem, ezt most kihagyjuk. Barátságtalan vidék volt ez, mindenfelé lepusztult falvakkal, egyre növekvő népsűrűséggel, meredek dombokkal, s a mellékutakon díszelgő hatalmas piros táblákkal, miszerint zsidóknak szigorúan tilos a bemenet! Nem akartam, hogy valaki minket is zsidónak nézzen!

Még két végtelennek tűnő szembeszeles domb várt ránk mire sikerült elérnünk a 800 méterrel a tenger szintje fölé, meredek dombok láncolatára épült fővárost. Be is vetettük magunkat az óváros falai közé, ahol a zsidó pészahra és a keresztény nagyszombatra való tekintettel rengetegen voltak.

Jeruzsálem három vallás központja: a zsidó, a keresztény és az iszlám is itt gyökerezik, főbb kultikus helyeik egymástól alig párszáz méterre találhatók. Elsőként a Siratófalnál tettünk látogatást, ahol az ünneplőbe öltözött zsidó hívek ünnepelték a sabbatot. Számomra kissé meglepő volt, hogy a nők elkülönült (a férfiakénál jóval kisebb) falrészen imádkozhattak. A hatalmas kőborítású teret ünneplőbe, díszes kalapba, vagy kipába öltözött férfiak, s fejkendős, (számomra) ízléstelenül összeállított szín és formai világú ruhákba bújtatott nők és asszonyok népesítették be. A zsidó kegyhely után az aranykupolájú, jellegzetes Szikla dómot céloztuk meg, de környéke valamilyen rendezvény miatt le volt zárva. Egy rövid időre elhagytuk az óvárost, s megpillantottuk az Olajfák-hegyét, ám sem erőnk, sem pedig időnk nem volt már megmászni, így inkább visszakanyarodtunk, s a Via Dolorosa szűk sikátorán át a Szent Sír templomát, Izrael legfőbb keresztény templomát vettük célba. Egyre fáradtabban kerülgettük az apró, meredek, néhol lépcsős kis utcákban áramló temérdek embert, de végül megleltük a templomot. Mondanom sem kell, olyan hosszú sor állt bejáratánál, hogy még a rendőrséget is kivezényelték a tömeg kordában tartására. Nekünk nem volt kedvünk tülekedni, meg már tudtuk, hogy Izraelbe egyszer még úgyis vissza kell jönni, de most már azt is tudjuk, hogy nem a pészah, vagy a húsvét idején, hanem az évnek egy nyugodtabb időszakában.

Már délután négy is elmúlt, mire sikerült kijutnunk a labirintusból, s újra a Jaffai kapunál találtuk magunkat. Innen még harminc dombos kilométer várt ránk a nap végcéljáig. Eredetileg itt, a fővárosban szerettünk volna megszállni, de az ünnep miatt minden helyről visszautasítottak minket, így esett a választásom a hegyek között található kis falura, melynek határában – a net szerint – egy egyszerű kis ingyenes táborozóhely van. Még felkapaszkodtunk a Herzl-hegyre, majd jókora gurulás következett. Szelíd dombok között, fenyőerdőkben haladt a hibátlan aszfaltcsík délnyugati irányba, de jól tudtuk, hogy a nap slusszpoénja még hátra van: Bar Giyora ugyanis egy domb tetején kapott helyet.

Tel Aviv, Jaffa városrész

2015. április 5. – a déli órákban

Bezárult a kör. Hatszáz kilométer és hat kellemes, élménydús nap után ugyanott bámészkodunk, ahol túránk első napjának reggelén tettük: Old Jaffa félszigetén. Mintha semmi sem változott volna, mióta útnak indultunk! Bár így koradélután persze jóval nagyobb a tömeg, mint reggel 8 körül.

Tegnap már az éj leple alatt sikerült elérnünk a párházas kis falut, melyet célként jelöltem, csak azt nem találtuk, amiért eddig eltekertünk: az ingyenes kis kempinget. Semmi sem utalt arra, hogy a közelben lenni kéne egy hasonlónak, sem egy tábla, sem egy jelzés, így bóklásztunk fáradtan és éhesen, mígnem úgy döntöttünk, hogy felesleges variálnunk, s egy útmenti kis parkban felállítottuk a sátrainkat. Már épp ideje volt, hiszen az emelkedőn termelt hőmennyiségünk a végét járta, s a csípős, szeles este sok jót nem tartogatott számunkra. Megvacsoráztunk, majd eltettük magunkat másnapra, azzal a biztos tudattal, hogy a túra nehezét már magunk mögött hagytuk.

A mai reggel egy hosszú, fagyos lejtmenettel indított, de a közeli városban még határozottan jól estek a Nap melengető sugarai, miközben bőségesen bereggeliztünk. Innen alig 60 kilométer várt ránk, enyhén dombos terepen az ország fővárosáig. Egyhangúan teltek a kilométerek ahogy közeledtünk a metropolisz felé, s a forgalom is egyre nagyobb méreteket öltött. A tegnapi hosszú nap után kissé fáradtan, de mégis jó érzésekkel érkeztünk vissza.

A déli órákban a strandolásé volt a főszerep, hiszen az az első nap kimaradt. Bár a Földközi-tenger hőmérséklete köszönőviszonyban sem volt a Holt-tengerével, bevetettük magunkat hatalmas hullámai közé, s élveztük a homokos strandon a napozást. Közös túránk utolsó momentumaként tettünk még egy rövid kört a város tengerpartján és forgalmas utcáiban, majd – már Bimby nélkül – elindultunk a repülőtér irányába.

Budapest

2015. április 6. – hajnali fél három

Kezem lábam már-már érzéketlenre fagyott. Minden ruhát felvettem, amit elvittem az útra, a fagyos, alig 2-3°C-os itthoni klíma ellen mégsem védett igazán. Éjfél után szállt le gépünk Ferihegyen, s egy gyors szerelés után neki is vágtunk a 30 kilométeres, őrült éjszakai menetnek. Sosem láttam még fővárosunk utcáit ennyire kihaltnak!

De már ekkor tudtam, bárhogy is alakul utunk vége, érdemes volt elindulni. Izrael a sok-sok negatív híresztelés ellenére nem volt rossz hely. Mi a fokozott ellenőrzéseken kívül nem tapasztaltunk semmilyen más negatívumot, s nem is éreztük magunkat veszélyben utunk során. Helyette bámulatos helyeken tekerhettünk. A tengerparti rész is szép volt, de a nagy zsúfoltság és forgalom sokat elvesz élvezeti értékéből. Engem sokkal jobban megragadott a Genezáreti-tó környékének varázsa, az a nyugalom és bensőség, mely a helyből árad, egyszerűen leírhatatlan. A Holt-tenger sivatagos vidéke szintén lenyűgöző volt, az itt töltött két nap szintén arany betűvel íródott be bringás emlékeimben. S ott volt még a Júdeai-sivatag, mely túránk legsivárabb, ugyanakkor legkalandosabb vidékére kalauzolt el minket. Igaz, hogy a Massadába nem jutottunk fel, s Jeruzsálemre sem volt már elég erőnk, s időnk, de ez csak újabb alapot ad, hogy majd egyszer újra ellátogassunk ebbe a sokoldalú, változatos és szemet gyönyörködtető országba.