Még 2007-ben az északi sarkkörön túli nászutunk után elterveztük, hogy visszatérünk erre az egyedülálló vidékre, hiszen annyi csoda maradt még, amire nem volt időnk akkor.
Valójában ezt az utat folytattuk dél felé, Tromsø városából végig a Lofot-szigeteken, az RV17-es óceánparti úton, majd Dél-Norvégia hegyes vidékein át a fővárosig, Oslo-ig. A három hetes út során Norvégia újabb és újabb arca tárult fel elénk, megismerkedtünk a csodálatos hegyekkel, gleccserekkel, ugyanakkor nem egyszer ízelítőt kaptunk a komor, barátságtalan, esős arcából is.
Éjféli Nap kerékpártúra 1-10 rész
Ha egy átlag magyar ember meghallja a „Skandinávia" szót, egy hatalmas, kietlen fagyos éghajlatú félsziget jut eszébe. Nem véletlen a sláger szövege sem: „Szóba se jöhet Skandinávia, csak a jó meleg Afrika...".
2007 nyarára kiléptünk az eddig megszokott kereteink közül és egy teljesen szokatlan vidékre, a Skandináv-félsziget északi részére terveztünk egy három hetes kerékpártúrát. Végül csak újdonsült feleségem, Klaudia vállalkozott velem az utazásra. Annyira elbűvölt minket az északi vidék vadsága és szépsége, hogy egy sarkköri túlélőtúra helyett egy kellemes nászútról tértünk haza.
Tovább az első részre!
Tromsø légterében 2015. június 30. este
A Norwegian Air Shuttle késődélutáni Oslo-Tromsø járata kétórás útjának utolsó negyedét kezdte meg. Már jócskán magunk mögött hagytuk a déli országrész szelíd fjordjait, lágy dombjait, itt már mindenfelé hóval borított, hegyvonulatok meredtek az ég felé, köztük szűk tengeri folyosók nyújtózkodtak. Megkezdtük az ereszkedést a norvég nyárba. A 69. szélességi fokon ilyenkor, június végén kezdődik ez az alig párhetes időszak, mely a mi fogalmaink szerint inkább friss, tavaszias időjárásnak felel meg. Ám idén csak nem akart beköszönteni az áhított 14-15 fokos jó idő. Előttünk két nappal érkező Krisztián-Zsiga páros komor esőkről, hűvös éjszakákról számolt be, s – bár most ragyogóan sütött a Nap – pontosan tudtuk, hogy a gépből kilépve csöppet sem lesz majd melegünk. Alig nyolc fok volt ma a napi csúcshőmérséklet. Pilótánk lágyan eresztette be gépünket a magas hegyvonulatok közé, alattunk már a Balsfjord vize hullámzott, partján apró falvak húzódtak, s előttünk feltűnt Tromsøya szigete, rajta a várossal, melyet két jellegzetes fjordhíd köt össze a parttal. Szívem hevesen dobogott, ahogy újra láthattam ezt a csodálatos vidéket.
– Itt vagyunk! Visszatértünk az „éjféli Nap birodalmába”!
Tromsø Nemzetközi Repülőtér 2015. június 30. este
Szakadtan, meggyötörten érkeztek meg csomagjaink. A bringákról nem kellett nagyon hámoznunk a gondosan ráaggatott csomagolóanyagokat, a hosszú út és az oslo-i átszállás viszontagságai már megtették helyettünk. Csak remélhettük, hogy lesz mivel útnak indulnunk holnap reggel.
Diával és Tomival már igen összeszokott csapatot képeztünk hárman, ez rögtön megmutatkozott, ahogy a reptér kellemesre légkondicionált utascsarnokában nekiláttunk a gépek felkészítésének. Nem véletlen, hiszen már 2005 óta együtt rójuk Európa útjait, s szinte minden évben kezdődött, vagy végződött repülőúttal túránk. Dia fiaink születése óta csak rövidebb túrákat vállal, idén is csak az első 10 napban tart majd velünk. Szegénynek az elmúlt évben nem volt szerencséje az időjárással, Franciaországban majdnem 10 napon keresztül esett az eső, s idén is csak remélheti, hogy ennél valamivel jobb lesz az arány. Tomi idén elég nehezen és későn mondott igent a túrára, de ekkor rögtön az egész útvonalra csatlakozott. Amerika óta kicsit hiányoltam a korábbról tapasztalt töretlen lelkesedését, s mindig tudtam róla, hogy a hideg, esős tájak kevésbé vonzzák, ugyanakkor erős és eltökélt jellem, elég nehéz kedvét szegni, s kihozni a sodrából.
– Baj csak akkor van, ha már mi sem nevetünk Pusival – mondta újoncunknak, Boldinak, aki elég savanyú ábrázattal szemlélte, mit műveltek bringájával a hosszú repülőút során.
Boldi tavasszal csatlakozott csapatunkhoz. Régi osztályfőnökeként egyik iskolai túrán meséltem neki tervezett utunkról, s már ekkor furcsa, addig nem látott fény csillant szemében. Éreztem, hogy ebből még lehet valami. S így is lett: először egy repülőjegy, majd következett az ilyenkor szokásos felkészítő túrák sorozata. Lelkesen és a tőle megszokott, szinte professzionális alapossággal készült az útra, úgy fizikalag, mint lelkileg, vagy a felszerelések tekintetében. S – ha állóképességben ennyi idő alatt nem is vehette fel velünk a versenyt – lelkesedésben verhetetlen volt, s messze neki volt a legjobb felszerelése köztünk.
Így négyen érkeztünk meg Tromsøbe, ahonnét hatan fogunk útnak indulni. Csapatunk tagja lesz a szombathelyi Marton Krisztián és a kőszegi kiváló hosszútávfutó, Zsigovics Tamás is. Krisztiánnal a tavalyi Brüsszel – Lisszabon túrán ismerkedtem meg. Elég érdekes kerékpáros-múltja van a srácnak, vastagon igaz rá, hogy minden kezdet nehéz. Két éve Olaszországban az első túranapján ellopták a bringáját. Tavaly már a mi túránkhoz csatlakozott Bordeauxban, ám a milánói reptéren figyelmetlen volt, így elkéste az átszállást, egy vagyonért új jegyet foglalt, de a franciák elkeverték a bringáját, így két nappal utánunk tudott csak elindulni. Idén 3 nappal korábban jöttek ki Norvégiába, de már a második napján megfázott az achilles ina szenvedéssé téve számára minden egyes kilométert. Emlékszem, nekem sem voltak könnyűek az első évek, de közel sem tett ennyire próbára az élet!
Zsigovics Tamást (Zsigát) nem ismertem személyesen, csak névről, hiszen sok vas megyei futóversenyen szaladtunk együtt. Komoly példakép volt, általában csak az első kilométereken láttam, ő az elsők között, én a középmezőnyben végeztem. Nagyon örültem, hogy a túra révén végre személyesen is megismerhetem.
Mire összeraktuk a gépeket, végre megérkeztek Krisztiánék is, így együtt volt a csapat, kezdődhetett az északi kaland!