Utunk során az ország középső, vad vidékén túráztunk.
2012 nyarán ismét Európa elhagyására készültünk. Tavalyi csapatunk nagyrésze "jól lakott" a nagyszerűen sikerült itáliai túrával, így idén egy könnyű, magyarországi kört vállaltak csak, mi hárman pedig tovább álmondtuk: egyre merészebbeket. Így esett a döntés Ázsiára, azon belül Törökország keresztültekerésére. Utunk során nem a könnyen, megközelíthető, népszerű desztinációkat vettük célba, hanem az ország középső, vad vidékén túráztunk. Nagyon jó döntés volt!
Bevezető: Egy kicsit másképp
Többen megkérdezték már tőlem, hogy mi az, amit a legjobban szeretek a biciklitúrázásban. S a hátam mögött 14 kalanddal teli évvel, többtízezer megtett kilométerrel úgy érzetem, hogy soha nem tudtam teljes választ adni nekik. De talán nem is csoda, hiszen az életben még rengeteg olyan dolog van, amiket szavakkal nem lehet kifejezni. Az emberi érzések skálája leírhatatlan. Nem tudhatjuk milyen érzés a csillagos ég alatt aludni egy szál hálózsákban, átélni egy nyári vihar tombolását, felmászni egy havas hegycsúcsra, vagy átfutni a maraton célvonalán, amíg nem volt részünk ilyesmiben. S pont ezért nagyon nehéz is ezekről az élményekről hitelesen mesélni. Mégis azt érzem, hogy beszámolóim, könyvem olvasása után egyre nagyobb az igény arra, hogy megpróbáljam megragadni és átadni mindazt az érzést, élményt, ami egy ilyen expedíció alkalmával éri az embert. Elismerem, valamilyen szinten igazuk van, hisz aki a tájleírásokra, városképekre kíváncsi annak ott a fényképalbum, mely önmagáért beszél. De az, hogy mi jár az ember fejében, miközben több ezer kilométer távolságban, idegen utakon, idegen emberek, kultúrák között kalandozik, ez bizony ezekből a valósághű fotókból nem derül ki. S bár előre látom, hogy nehéz lesz írásban visszaadni mindazt, hogy milyen belső motiváció kell ahhoz, hogy az ember évről-évre megpróbálja elérni, túlszárnyalni az önmaga által felállított mércét, s hogyan éli meg a túra izgalmas és érdekes, de néha igencsak fárasztó és gyötrelmes napjait, de úgy vélem, hogy talán az idei török túrám a legalkalmasabb arra, hogy ezt megkíséreljem.
Fülledt, meleg éjszaka volt. A lakás összes ablaka tárva-nyitva állt, de így is saját izzadságomban fürödve keltett fel a telefonom. Hajnali két óra. Ébresztő! Alig másfél órával ezelőtt sikerült álomba szenderülnünk ebben a forró szigetszentmiklósi lakásban, de mindannyian tudtuk, hogy indulnunk kell! A repülőgép nem vár!
Fél óra múlva már Budapest külvárosának néptelen útjain suhanunk Ferihegy, vagy ahogy újabban mondják, a Liszt Ferenc Repülőtér kettes terminálja irányába. Fáradtan, némán, de elszántan. Hisz új kaland kezdődik, egy új kihívás, melynek mindannyian meg akarunk felelni.
A túra ötlete – mint minden évben – még az előző év őszén született. Bár ez csak a konkrét túratervre igaz, mert Törökország nekem már nagyon régóta benne volt a tarsolyomban. Cseke Ferivel két éve túrázunk közösen, s bár egyikünk sem állítja, hogy tökéletes a harmónia köztünk, szimpatikus számomra az a fiatalos szemlélete és lelkesedése, mely a körülöttünk lévő világ megismerésére irányul.
– Egy napon rájöttem, hogy már elmúltam harmincöt éves és a világból még jószerivel semmit sem láttam – mondta egyszer nekem Feri. S ahogy ilyenkor lenni szokott, a gondolat hatalmas tettvággyá alakult, melyet az követett, hogy kilépett az általa ismert világból.
Érdekes dolog ez a lelkesedés kérdése. Sokáig figyeltem társaimon keresztül, kiben hogyan munkálkodik a motiváció, kiben van meg, s kiben kevésbé, valamint, hogy mitől erősödik, és mitől alszik ki ez az éltető elem. Vannak, akik harminc, sőt negyvenéves korukban is mindenre elszántak tudnak maradni, ám ez mégis inkább a gyermekekre, a kezdő, vagy visszatérő kalandorokra jellemző. Szerencsére tanárként nagyon sok fiatal, szárnyát bontogató túrázóval volt dolgom, s talán ők, a tanítványaim voltak számomra a lelkesedés fő forrásai. Általánosságban elmondható, hogy minél kevesebbet látott valaki, annál jobban tud lelkesedni az új és ismeretlen dolgok iránt. S őket vezetve én is újként élem meg mindazokat a dolgokat, amiket már megismertem. Aztán szomorúan tapasztalom, hogy sokukból a serdülőkor kiöli ezt a gyermeki lelkesedést. Az élet kinyílik számukra, új kapuk, új lehetőségek nyílnak sorra, s gyorsan elfelejtik azt, hogy mi az, ami korábban hajtotta, előre vitte őket. Pedig a lelkesedés valamilyen szinten olyan, mint a szeretet. Minél többet adsz belőle másoknak, annál többet fogsz visszakapni. Ezért feltétlenül fontos egy szintén lelkes társ, vagy csapat. Ha látom valakin, hogy „őrült”, akkor én is „őrültté” válok általa. Ez gyakran működik oda-vissza. Ugyanakkor, ha azt látom, hogy elvesztvén lelkesedését „normális” lett, ez számomra is demoralizálóan hat. Sajnos sok embert láttam már „normalizálódni”, sok társ elfordult, elment más irányba, de gondosan ügyeltem arra, hogy a „tűz” ne aludjon ki bennem, mert e nélkül nem szabad elindulni. Aki lelkileg nincsen rendben egy ilyen túra elején, hiányzik a motivációja, akarása, az félig-meddig halott ember. Annak egy munka- és kiképzőtábor lesz a kerékpártúrából, élmények nélkül, megfáradva fog visszatérni otthonába, s jobb esetben majd ott döbben rá arra, hogy mi is az a plusz, amit számára ez az egész kihívás jelentett. Egy szó, mint száz Feri nagyon lelkes volt ősszel (otthon azért ez még könnyebben szokott menni), így gyorsan ki is ötlöttük, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel: Ázsiában akarunk bringázni! Én mindenképp „dobbantani” szerettem volna Európából, mert Görögország és Olaszország is csodálatos volt az elmúlt két évben, de három éve Afrikában olyan élményeket kaptunk, melyeket az öreg kontinensen nehéz lenne átélni. Volt szó a Közel-Keletről is, de a magas repülőjegy-árak, valamint az ottani biztonsági helyzet romlása miatt végül maradtunk Törökországnál.
Harmadik társunk, Nagy Tomi már nem ilyen szépen emlékszik vissza a marokkói élményeinkre, így hát nem is csodáltam, hogy kissé bizonytalan volt, mikor tudomást szerzett ötletünkről. Munkahelyváltás miatt így is eléggé fel volt fordulva az élete, nem látta még pontosan a nyarat, de hét év, az hét év. Ennyi ideje megszakítás nélkül minden nyáron együtt mentünk mindenhová. Már lazán olvasunk egymás gondolatvilágában, szavak nélkül is pontosan tudja egyikünk, hogy mit akar a másik. Tudtam, hogy nem kell aggódni miatta, most is csak idő kell neki, s jönni fog! Ekkora kalandot nem fog futni hagyni! S igazam is lett!
Tomit az elmúlt évek megpróbáltatásai, kalandjai nagyon rutinos túrázóvá tették. Ez legfőképp abban mérhető le, hogy nagyon nehéz megtörni, kedvét szegni. Jöhet hőség, vagy hideg, esős, havas hágó, vagy perzselő puszta ő mindig vidám és kiegyensúlyozott. Visszaemlékezve, kezdő koromban elképesztő, hogy milyen apróságokon fel tudtam magam húzni egy ilyen túra közben, ha valami nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Aztán később rájöttem, hogy nincs értelme idegeskedni, amit meg lehet oldani, azt meg is kell, amit pedig nem, azt el kell fogadni olyannak amilyen. Így lehet a legteljesebben élvezni a túrát. Ahogy Tomival mondani szoktuk, baj csak akkor van, ha már mi sem tudunk rajta nevetni.
Jó példa erre az elmúlt év tavaszán Gran Canaria. A szigeten ottjártunkkor márciusban szokásos kellemes húsz fok feletti hőmérséklet uralkodott, de hát mi voltunk olyan őrültek, hogy feltekerjünk a legmagasabb csúcsára, az 1941 méteres Pozo de las Nievesre. Mint később megtudtuk, a szigeten átlagosan háromévente havazik, de ez a nap pont egy ilyen volt, s mivel mi erre a szokatlan hidegre nem voltunk felkészülve, lefelé gurulva kesztyű nélkül pillanatok alatt szétfagytak végtagjaink. Öcsém, aki alkalmi bringás üvöltött a fájdalomtól, mi ketten pedig teljesen nyugodtan beszélgetve, nevetve ereszkedtünk. Csak akkor jött rá Marci, hogy nekünk is ugyanúgy elfagyott a kezünk, mikor egy technikai szünetben Tomi fékjeit szerettem volna meghúzni, de egyszerűen képtelen voltam megfogni az imbuszkulcsot. Szóval ennyit számít a rutin meg az évek!
Tavasszal sikeresen pályáztam és bekerültem azon 4 túrázó közé, akit a magyarországi illetőségű Caprine kerékpárgyártó cég kiválasztott a Caprine Bicycle Expedicions nevű kampányára, melynek keretében egy vadiúj méregdrága túragépet raktak a fenekünk alá, biztosították a túrához szükséges felszereléseket, s nekünk csak annyi volt a dolgunk, hogy teszteljük ezeket a járgányokat hosszú, nehéz terepen, fényképezzünk sokat és írjuk meg nekik tapasztalatainkat. Számomra kifejezetten jól jött ez a lehetőség, hiszen kerékpár- alkatrészre nem kellett túl sokat költenem, egy megbízható járgánnyal indulhatok útnak, írni és fényképezni pedig egyébként is szoktam és szeretek is. S ha minden összejön, talán én leszek az a szerencsés, aki a legtöbb szavazatot kapja írásaira, s így örökre megtarthatja a bringát.
Egy kerékpártúrára történő felkészülésnek két oldala van: a fizikai és a lelki. Az elsőt nem nehéz koordinálni, az ember kiszabja, hogy márciustól júniusig ki, milyen terepen, hány kilométert tekerjen, illetve mennyi hosszabb túrát tegyen meg. Ezt már csak teljesíteni kell. A túrázó sikeres teljesítménye azonban mégsem ennek a függvénye. Hiszen ezeken az egy-kétnapos próbatételeken általában sokkal könnyebb teljesíteni. Otthoni környezetben puha ágy és meleg étel vár a megfáradt vándorra. Ha elázott, átöltözhet, ha fázik befűthet, ha melege van, kivehet egy jéghideg italt a hűtőből. A kényelmet nagyon könnyű megszokni és egyre nehezebb lemondani róla. Az ember pedig gyarló lény. Ha egyszer engedett a csábításnak, akkor egyre könnyebben és gyakrabban köt kompromisszumot önmagával.
– Minek biciklizzek, hisz ott az autó?
– Minek sportoljak, hiszen így is jól nézek ki?
– Miért ne egyek este tízkor, ha éhes vagyok, hiszen úgyis tele van a hűtő?
A következményeket pedig mindenki ismeri.
Egy túrán viszont állandó kontroll alatt kell tartani önmagunkat. Be kell osztani az ételt, az ivóvizet. Nincs mindennap tiszta ruha. Nincs kényelmes ágyikó. S aki otthon nem tanul meg önmegtartóztatóan viselkedni, akit elragad a kényelmesség, az nem fogja megtalálni egy ilyen túrán azt, amit keresett. Sajnos láttam én már otthoni környezetben nagyon jó, lelkes és felkészült túrázókat pár nap után összezuhanni pont emiatt. A felkészülés alatt az emberek általában csak a szépet és a jót látják: a fantasztikus tájakat, izgalmas városokat, élményeket. De elfelejtik, vagy még nem tapasztalták mindazt, ami ezek eléréséhez feltétlenül szükséges. Persze nyilván lehetne szállodától szállodáig tekerni, mindennap étteremben falni a kebabot, vagy ha elfáradtunk az út szélén stoppolva átugrani egy-egy unalmasabb szakaszt. De érdemes-e? Szerintem nem. És elsősorban nem anyagi okból. Ha nagyon akarnám, megtehetném, hogy lépten-nyomon kempingezzek, panziókban aludjak, ahol minden este meleg zuhany vár. Megállhatnék bedobni egy gyorskaját minden nap, mégsem teszem. Miért is nem? Mert így már jócskán veszítene a teljességéből az élmény! Tomi barátom történetén szoktunk jókat nevetni:
A sátor előtt esténként, távol mindentől, halk zene mellett, a hullócsillagokat nézegetjük. Ahogy fekszünk kint teljes nyugalomban hátunkat a földnek vetve, azon kezdünk el beszélgetni, hogy miért nem alszunk inkább kempingben.
– Tömeg van! Nem hagynak aludni éjszaka sem!
– A világítástól nem látszanak a hullócsillagok!
– Oda kell felverni a sátrat, ahová mondják!
– Macera becsekkolni és kicsekkolni. Sorban állni, várakozni!
– És mindezért még fizetni is kell. Van, ahol nem is keveset!
No, erre kontrázott rá Tomi és nyomta be a sztorit, melyet már többször felemlegettünk az ilyen csillagfényes, nyugodt éjszakákon. Történetesen egyszer barátnőjével befizettek egy wellness-hétvégére a zalakarosi Termál Hotelbe. Ekkor már jó pár éve túrázott velem, s pontosan tudta, hogy ez az élmény teljesen más lesz, mint azt ő már megszokhatta. Próbálok úgy írni, hogy ne sértsek meg senkit, hiszen az emberek többségének az az igazi pihenés, ha egész nap nem kell semmit csinálnia, kényeztetik, etetik, mindent megcsinálnak helyette. Sokak szerint ez a valódi kikapcsolódás! Tominak itt kellett szembesülnie azzal a szomorú ténnyel, hogy ő a bringatúrás évek alatt már teljesen elvesztette a „sokak” értékrendjét. Neki a szálloda nem a pihenés és feltöltődés színhelye lett, hanem egy börtön, ami fogva tartja. Mert azzal, hogy úgymond levették az élet terhét a válláról, annyi szabadidőt ajándékoztak neki, melyet már nem tudott értelmesen eltölteni. A túrákon már megszokta és a vérévé vált, hogy mindig csinálni kell valamit reggeltől estig, s nem értelmetlen pótcselekvéseket, melyek elsősorban unalmunk elűzésére és pénzünk elköltésére irányulnak, hanem egyszerű, de hasznos dolgokat. Például haladni egyik helyről a másik irányába. A történet ott végződött számára, hogy a szállodai szobában gázfőzőjén melegített, a közeli hipermarketben vásárolt főzelékkonzervet falta egy hatalmas szelet bajor rozskenyérrel. Utolsó nap pedig már kora reggel hazafelé vette az irányt, holott még estig élvezhette volna a szálloda szolgáltatásait. Tudom, az emberek többsége számára nem normális, hogy miért nem tudott napokig szépen elülni a forró vizes medencékben koktélokat kortyolgatva, de higgyétek el, én teljesen meg tudom érteni szegényt!
Szóval azzal, hogy az ember kerékpártúrázni kezd, megváltja a jegyét a „megszállottak táborába”, s innen már egyre nehezebb visszatérni a „normális életbe”. Vannak olyanok, akik gyorsan rájönnek, hogy ez nem az ő világuk, ők hazaérkezés után úgy eltűnnek, hogy soha többet nem látjuk őket. Vannak, akik két-három évig húzzák, aztán az élet szép lassan maga alá gyűri őket: elkényelmesednek, elvesztik motivációjukat, de szívükben már örökre ott élnek az itt megszerzett emlékek, s ahogy felelevenítjük őket, kellemes nosztalgiával gondolnak ezekre dolgokra, de közben tudják, hogy ez már velük soha nem fog újra megtörténni. Tomi és Feri viszont már örökre „megfertőződött” a túrakerékpáros életmóddal, nekik már nehezebb a visszaút a „normális” emberek táborába. Rólam nem is beszélve.
Már megjelent a hajnalpír a keleti égbolton, mire elértük repülőteret. Becsomagoltuk gépeinket, becsekkoltunk és pontosan 6 óra 10 perckor levegőbe emelkedtünk. A repülőgép egy hatalmas ívet rajzolt Budapest fölé, majd elsüvített délkelet felé!