Látványos útvonalon gurultunk lefelé, de a helyenként mély, folyós murva nem engedte a haladást.
3.nap 2018.06.20. Szerda (108 km)
A reggel 7 órai kelés után konstatáltuk, hogy az alvás pazarul sikerült. Na ja, hát persze az ágy nyilván jobb, mint a föld, a fejünk feletti tető pedig megóvott a szél keltette zajoktól, amiből előző éjszaka már ízelítőt kaptunk. Összességében – a puritán körülmények ellenére – kipihenten ébredtünk és csak a házból kilépve szembesültünk azzal, hogy a szél nem fáradt el éjszaka, sőt még ronda szürke felhőket is hozott magával, a hidegről nem is beszélve.
Magamra rángattam a harisnyát és néhány hosszú ujjú felsőt, de melegem - a pakolás miatti mozgolódás ellenére - nem lett. Szerencsére a háziaktól vételeztünk forró teát, ami a hő-háztartásomat kicsit a megmaradás irányába billentette, és az ízesítés (méz, citrom) miatt a víz kissé poshadt ízét sem éreztük.
A málházás előtt, közben és után, Cobranco elkészített 10-20 „snittet” és már indultunk is a vadonba, ahol az előzetes tervek szerint a nap felét terveztük tölteni. A vadon szó jól kifejezte a tervek által leírt útvonalat, lakott terület nem szerepelt az itineren, ami a Velebit hegység észak-déli gerince mentén vezetett déli irányba. Indulás után az égbolt színe nem kifejezetten hasonlított az elvárt Cobranco-kékre, sokkal inkább a szürke 50 árnyalatát lehetett felfedezni vizslatás közben. Az aszfaltút burkoltan jelezte, hogy nem lesz ez mindig így – mármint burkolt - és se szó, se beszéd köves-murvás (burkolatlan) felületre váltott.
Mivel az Alan-ház nem a hágón helyezkedett el, ezért 6-7% meredekséggel is küzdöttünk, a már szinte megszokott szél mellett. Viszonylag hamar kiértünk a házat övező sűrű erdőből, ahol a lesben álló Bóra újra támadást intézett, de visszavertük, igaz némi sebességcsökkenést azért elszenvedtünk, azonban a kinyíló tér látványa bőven kárpótolt a kellemetlenségért. Tőlünk jobbra egy nagy leszakadás után hepe-hupás fennsík látványa fogadott, aminek a túloldalán újra magasra törő formák fogták satuba az előbb említett füves területet.
A hágót már csepegő esőben, 1.406 m-en értük el, és nem csak az időjárás volt elkenődve, hanem mi is, tudniillik az utunk pont a nagy fekete felhő irányába vitt minket, oda, ahonnan a szél az esőcseppeket ránk pergette. A hőmérséklet is hagyott kívánnivalót maga után, hiszen június közepén az 1.400 m magasság ellenére is 10 foknál magasabbra számítottunk, de a magashegy a mediterrán vidéken is kiszámíthatatlan.
A hágó után széles elég jó minőségű, murvás úton gurultunk lefelé, szerencsére a lejtés enyhe maradt, így a kövek, lyukak kerülgetése nem okozott gondot. Az út eleinte sűrű erdőben vezetett, majd egy kis ritkulás után újra láttuk a környező hegyeket, és az út mellett jobbra megint egy nagy – több száz méterrel alattunk elhelyezkedő – víznyelőt.
Ezen a részen a szél ereje megtört, alább hagyott, valószínűleg a környező gerincek miatt, de nem ejtettünk könnyet miatta. Időközben egy útelágazáshoz értünk, bár maga a szó kimondása nem okozott gondot, sokkal inkább azon neveké, amiket a táblákon láttunk. Némi tanakodás, térképnézegetés, GPS nyomkodás után kisütötte Cobranco, hogy nekünk a Mrkvište irány lenne a jó. El is indultunk erre, és csakhamar megtaláltuk a turistaházat, ami az előbbi – kimondhatatlan - nevet viselte. Itt jobbra rákanyarodtunk a Gospic-ba vezető aszfalt útra és 6-7% lejtőn pillanatok alatt elvesztettünk 150 m szintet, a sűrű, dzsungelre emlékeztető erdőben.
Mikor a nagy rohanás végén kibukkantunk az erdőből – ott, ahol néhány ház árválkodott – megpillantottuk a kék ég egy kis foszlányát, és reménykedni kezdtünk, egy kissé jobb időben. Itt már nagyon figyeltünk, mert a tervek szerint nem sokára le kellett térnünk Kugina Kuca irányába. Ezen a részen égig érő fenyőfák között vezetett az út, teljesen olyan volt a feeling, mintha az Alpok ösvényein suhannánk.
A nekünk kellő útelágazást szerencsére tábla jelezte, s mi hallgattunk rá, és máris kezdetét vette az úttalan-út túra. A következő 2 óra történeteit összefoglalnám 1-2 mondatban, mert túl sok kilátás nem adódott a sűrű erdőben. Az út minősége csomagos túrához nem volt tökéletes, szinte végig sziklás, köves, rázós részeken haladtunk, de az időjárás szerencsére meggyógyult.
Sokat mentünk felfelé, majdnem 1.300 m-ig kapaszkodtunk, majd egy rövid gurulás után értük el a Kugina Kuca turistaházat (1.180 m), ahol az ablakokra felragasztott sok matricától ihletet kapva, mi is ragasztottunk. Ezután még egy rövid rázós szakaszon zárt erdőben haladtunk, majd hirtelen kitágult a látóhatár, az út egy meredek sziklaletörés peremén vezetett, emiatt a fák nem zavarták a kilátást.
Meg is álltunk, ettünk ittunk, de főleg tátottuk a szánkat, amit az evés-ivással egy időben nehéz volt kivitelezni. A távolban a Velebit gerincei, csúcsai látszottak, az előtérben egyre több helyen kandikáltak ki csupasz szikla alakzatok a zöld masszából, mintha egy óriás jó régen, nagy zöld lepellel letakarta volna a tájat, és az idő vasfoga kifogott volna a terítőn, ami a hegyesebb részeken már foszlásnak indult, látni engedve a rejtegetni kívánt dolgokat.
Innentől látványos útvonalon gurultunk lefelé, de a helyenként mély, folyós murva nem engedte a haladást. A vadászsólyom nem figyeli úgy a prédát, mint ahogy mi figyeltük az utat, emiatt menet közben a tájból nem sokat érzékeltünk. Az információ hiányt enyhítendő sűrűn megálltunk nézelődni. A nagy óvatosság ellenére Cobranco egyszer eldobta a bringát, szerencsére alacsony sebesség mellett és sem emberben, sem technikában nem esett kár.
Ez a része a túrának nagyon látványos volt bármerre néztünk pompás tájat láttunk. Az időjárásnak szentelnék egy teljes mondatot, mert megérdemli, szép kék égre tekinthettünk fel, a hőmérséklet is teljesen túra-barát tartományba lépett. Röviden: semmi kifogást nem lehetett találni, azaz mégis, egy kis szél még maradt.
Mi fent a gerinc oldalában haladtunk és a mélyben sziklás horpadások – víznyelők – és egyéb változatos karsztformák váltották egymást. Egy nagy alagút után megálltunk szétnézni és megtekintettük a környék akna-térképét – amit Cobranco hozott magával és az Alan házban egyeztetett róla a túrázókkal. A térkép látványa számomra nem okozott katarzist, inkább értelmetlen ostobaságnak tűnt az idő távlatából az aknák elhelyezése. Persze akik ezeket letették, mind a haza szolgálatának lázában égtek, jelentsen ez bármit. Ma meg már vagy elfelejtették, hogy hova tették őket, vagy már meg is haltak, emiatt az aknamentesítés csigalassúsággal halad, gondolom a nehéz terep is akadályozza a felszámolást.
Az alagút után egy meredeken emelkedő szerpentint követően, csodálatos sziklaformák álltak sorfalat az utunk mellett és sziklamászó helyeket bemutató táblákra is leltünk. A mászó-sziklák után az utunktól balra hatalmas leszakadás éktelenkedett aminek peremén haladtunk az egészen jó minőségűvé vált murvás úton. A látvány itt volt a legjobban szemet gyönyörködtető, itt volt a legtöbb függőleges, hófehér sziklataréj, amik úgy emelkedtek ki a zöld növénytengerből, mint a Titanic-ot felnyársaló jéghegyek, a kék tengerből. Csak álltunk és néztük, fényképeztük a látványt, alig tudtunk szabadulnia lebilincselő látvány béklyójából. Hamarosan elértük az aszfalt utat, 940 m magasságban és innen a tengert is megpillantottuk.
Nagy gurulást vetített előre, hogy 17 km alatt kell 940 m szintet veszíteni. A sűrű erdővel borított szemközti hegyoldalban jól követhető volt az út vonalvezetése, és a meredeksége durvának ígérkezett. Vettünk magunkra némi ruhát a guruláshoz és kezdetét vette a nagy vágta, amihez, ha hús-vér lovunk nem is volt, de a vasparipánk igen. (Na jó, ha ragaszkodunk pontossághoz, akkor nem vas, hanem alu. De a mienk!).
Az ereszkedés első szakasza szinte egyenes úton történt, egy hosszú nyújtott kanyar bonyolította a helyzetet, 800 m magasságban elfogyott az erdő és a megszokott, mediterrán szikla-sivatag kezdett érvényesülni, egy kis fűvel gazdagítva. Innen egy balkanyar után szélesebbé vált az út és a tengerre is adódott kilátás, ami igen kellemessé tette a gurulást. Már a Pag sziget, különböző részei is felismerhetővé váltak, bár még mindig repülőgép perspektívából tekintettünk le rá.
A gurulást többször megszakítottuk kilátó-pontok kedvéért, illetve a saját kedvünk miatt, mert be akartuk szívni a pazar látványt. Karlobag-ot délután két óra körül értük el. Lementünk a partra, szemügyre vettük a híres templomát, majd kezdetét vette a burleszk-filmbe illő étterem-mustra.
Cobrano – valami miatt - akkor érzi jól magát, ha időt, fáradtságot nem kímélve, minden étkezőhelyet végig járhat, a kínálatot és az árakat összehasonlíthatja, és mint egy információ-gömböc tudja meghozni a – világ további sorsára döntő jelentőséggel bíró – döntést, vagyis azt, hogy hol fogunk ebédelni 1,5 nap vadonban töltött idő után.
Szóval végig jártuk a lehetséges helyeket, ahol a kutya sem volt és kiderült, hogy a legelső a legjobb, ennek úgy megörültünk, hogy nem is ebédelni mentünk, hanem fürödni. A helyi tengerpart köves, kavicsos benyomást keltett, de épített betonúton tudtuk könnyen megközelíteni, ami nem is csoda, hiszen a fürdésre vágyók száma – érkezésünkkel – megduplázódott. Mire Cobranco elhatározta, hogy be kellene menni fürödni, én már be is vágódtam a Bóra miatt hűvös vízbe, és jót lubickoltam. Aztán a partról szemügyre vettem a kilátást, ami igen tetszett, a mélykék tiszta tenger, a fehér-zöld tarka színben játszó Velebit és a távolban a Pag sziget , és akkor a városka rendezett házait nem is említettem.
A megfagyás után, – na, jó mondjuk inkább felfrissülésnek, – visszatekerzünk az első étteremhez és nagy bátran beültük, és reméltük, hogy a személyzet észre fogja ezt venni, mivel rajtunk kívül egy teremtett lélek sem akart táplálkozni. Mondtam is Cobranco-nak a strandon, hogy a nagy kihaltság miatt lehet, hogy előző napi/heti kaját fogunk kapni, akkor még ezt csak poénnak szántam, de sajnos lett igazságtartalma a viccnek szánt kijelentésnek. Cobranco sült lábasfejűt rendelt én meg valami nem tengeri húst (talán Pleskavica), a nagy melegre való tekintettel 2 sör és 1 Sprite volt hivatva a hidratáltságunk fenntartására. A polip alkatrészei úgy néztek ki, mintha bicikli belsőt metéltek volna fel 3 cm-es darabokra és rántották volna ki, nekem az íze is arra hasonlított, bár az étel kinézete, szervírozása nem hagyott kívánni valót maga után. Az ebédem 2 szelet igazán ízletes zamatos húst és sült krumplit tartalmazott, amiket jó étvággyal meg is ettem. Cobranco nem bírt a polippal, a maradékot elhelyezte a kis műanyag dobozkájában, amiben eddig az „R” hús lakott.
Ebéd közben jól kibeszéltem a polipok furcsaságait, pl. hogy bennük nem vas tartalmú fehérje (hemoglobin) a felelős a szervezet oxigén ellátásáért, hanem a réz tartalmú (hemocianin), emiatt a vére nem piros, hanem oxigéndús állapotban kék.
Ebéd után – fél négy felé - felcihelődtünk és elindultunk újra a Magistrala úton, hogy elérjük a napi célt, Starigrad-Paklenica-t, a távolság nem tűnt leküzdhetetlennek, hiszen kb. 45 km-ről volt szó. A tökéletes aszfalton, alig forgalomban próbáltunk haladni, de nekem ennyi ülés és evés után nem nagyon akartak a lábaim életre kelni. Cobranco megelőzött és be is szólt. Lehet, hogy neki a kalamáriból származó réz segítette az oxigén cseréjét. Nagyon jó kilátásban volt részünk, a nap oldalról hátulról világította meg az előttünk elterülő hegyeket, szigeteket, na meg a megunhatatlan-kék színű tengert.
Az út vonalvezetése látványügyileg igen jónak mondható, de bringás szempontból nem tökéletes, mert alig van vízszintes része, végig fel-le hullámvasutaztunk, bár ehhez már szinte hozzászoktunk. Rengeteg uvala, alias keskeny mélyen benyúló öböl állta utunkat, amiket az út szolgaian megkerült, természetesen nem szinten. Igazi települést nem láttunk, de időnként feltűntek néhány házból álló üdülő szerűségek. Az egyik ilyen kihalt házakkal szegélyezett részen Cobranco hirtelen dalra fakadt, amitől majdnem leestem a nyeregből, mondtam is neki, hogy legközelebb, ha ilyen késztetése lenne, szóljon, hogy felkészülhessek.
Valamikor 19:45 körül értük el a tervekben szereplő Starigrad-Paklenica települést, ahol meglepő tömeg fogadott, rengeteg kemping, szálloda, autók, emberek. A bőség zavarával küzdve nézegettük a kempingeket, de végül maradt az itthon betervezett Igor nevű, ahol szintén tumultus fogadott, de sikerült a két szabad sátorhelyből az egyiket elfoglalni a tenger partján. Ahogy néztük, nem volt senki más sátorral, ez már egy letűnőben lévő kor kempinges kelléke, ma már a lakóautó, vagy a lakókocsi a népszerű.
Sajnos Cobrancot utolérte a lábasfejű bosszúja, sűrűn látogatta a WC-t egy nagy tekercs papírral, ami általában a filmben megszokott kellékként szerepel, most azonban nem csak látványelemként, hanem rendeltetésének megfelelően is bemutatkozott. Nem lehet tudni, hogy az étek frissességével, a rézzel, vagy mi egyébbel volt a gond, de a következő napra is kiható rosszullét nem jött jókor, már ha egy ilyen jöhet jókor egyáltalán.
A sátrat úgy állítottuk fel – a két kínálkozó lehetőséget figyelembe véve -, hogy másnap árnyékban legyen, mert a tervek szerint súlyok nélkül terveztük meglátogatni a kanyont és nem szerettük volna túlhevíteni a kajákat. Ez a nap nagyon sok különböző impulzust tartogatott, volt hideg szél, kis eső, nagy felhő, kék ég, hőség, hűs tenger, murvás és köves út, aszfalt, óriási gurulás, magashegyi és tengerparti látvány, étterem, vadon, szóval majdnem minden, ami egy túrán egyáltalán előfordulhat, és mindez egy napba sűrítve. A sok élménnyel eltelve mentünk aludni, és reméltük, hogy a következő napon is kegyeibe fogad az időjárás.