4. nap 2018.06.21. Csütörtök (77 km) 

Az éjszaka eleje nem telt eseménytelenül, mert a környéket benépesítő német lakókocsis közösség egyöntetűen úgy döntött, hogy muszáj – a lakókocsi elé kihúzott napernyő alatt – félrészegen, éjfélig, hangosan történeteket mesélni és azokon ordenáré módon, hangosan röhögni. Lehet, hogy jók voltak az anekdoták, de a zajnak nem nagyon örültünk, mivel inkább aludtunk volna. Igaza van Cobranconak a vadkempinget illetően, az erdőben nincsenek ilyen jellegű zajok, jobb ott pihenni, de Horvátországban nem kockáztattunk, így nekünk a zajos kemping jutott.

Reggel hét óra felé keltünk, mert a környék látványosságát még a turisták ébredése előtt meg akartuk tekinteni, elkerülendő a tülekedést. A terv: megnézzük a Paklenica szurdokot üres bringákkal, majd felmálházunk és elindulunk a Pag sziget meghódítására.

Valami hiba csúszhatott az időjárás egyeztetésbe, mert a következő napra 20 mm esőt jósoltak a meteorológusok, ami gondolkodásra késztette Cobrancot már kora reggel, de ez egy későbbi történet...
A kerékpárokról leszedtük a csomagokat, betettük a sátorba őket, majd elindultuk a kanyon hódítására. Az alvó kempingből balra kihajtva, majd 1km út után hirtelen jobbra fordulva, máris a tett színhelyére vezető úton jártunk. A korai óra ellenére a Cobranco-kék égről tüzesen süt(ött) le a nyári nap sugára, na, nem a juhász bojtárra, hanem a túra bringásra, Ez a lényegen nem változtat, igen meleg kezdett lenni.

A kanyonba vezető út elég siralmas képet mutatott, de,csak a tudatlanoknak. A lepukkant házak, Cobranco szerint a népi építészet remekművei és eredeti állapotukban meghagyva skanzenszerűen sorakoznak. Nagy részük,konobának átalakítva hívogatja a turistákat.

Alig mentünk 1 km-t, máris elértük a nemzeti park bejáratát, ahol a helyi ember elmondta, hogy 2 km-t lehet bringával felmenni, de mehetnénk mindenféle monti ösvényeken is ha nem lenne elég ez a horribilis távolság.  A belépő fejenként 2,7 eurot-ot kóstált, de hát egyszer élünk, így beruháztuk a jelentős összeget. Ahogy utána számolok, ez fajlagosan a világ összes autópályájától drágább, 1.350 Ft/km. Nem akarok igazságtalan lenni nyilván utána még jelentős hosszúságú gyalogtúra utak vannak. A mi problémánk, hogy kerékpárral vagyunk és nincs időnk gyalogosan szétnézni a környéken. Az ár feletti polemizálás után elindultunk a Winnettou tanösvényen és száraz patak, száraz partján hajtottunk a viszonylag széles kanyonban.

A tanösvény neve nem véletlen, itt forgattak Karl May regénye alapján a ’60-as években az indiános filmeket (fiatal koromban nagyon szerettem ezeket a regényeket). Gyakorlatilag teljesen kihalt területeken haladtunk, a jövendő turistái még az esti sörözés okozta fáradalmakat pihenhették ki, mert a kanyonban egy teremtett lélek nem volt.

Amikor a kanyon, kanyon alakok kezdett ölteni – azaz szűkülni kezdett, ahogy egy rendes kanyonhoz illik -, már megláttuk az aranylelők (korán kelők) autóit is, bár nem voltak sokan.

A parkolóban már volt némi autó, amik tovább szűkítették az amúgy sem bőséges helyet, de nem kellett aggódnunk, mert itt volt a vége a bringás kirándulásnak. Kint maradtam, Cobranco bement szétnézni, videózni. Én hosszabb várakozásra készültem ,ezért nagyon meglepett, amikor 10 perc után – borús ábrázattal – feltűnt és kiderült, hogy a kamera akkui a kempingben maradtak. Nem volt mit tenni, elindultunk lefelé, mert a fejkamera működőképes maradt, így lett erről a részről is film.

A visszaúton egészen más arcát mutatta a szurdok, jól mutattak az égbe törő fehér sziklái. A 2 km-es úttal pikk-pakk végeztünk és alig eszméltünk fel, máris a főútnál jártunk, ahol nem a kemping, hanem a bolt irányába fordultunk és jól bevásároltunk. Innen már tényleg a kempingbe gurultunk. Összepakoltunk és már délben sikerült is elindulni a Pag sziget meghódítására. Igaz, a következő napra ígért hidegfront és özönvíz kissé elbizonytalanított minket. Kb. 10 km volt hátra a Velebiti-csatornából, melynek végén érdekes földrajzi helyzet fogja bonyolítani, a jó irány megtalálását. A déli indulás miatt, majd elolvadtunk a napon. Már alig vártunk egy jó kis csobbanó helyet, amit Modric – a horvát labdarúgó nevével megegyező nevű - településnél találtunk meg.
 

Az út lement a tenger szintjére, meg mi is, de teljesen. Belegázoltunk a sekély homokos tengerbe, aminek hőmérséklete rétegesen hideg-meleg volt. A felső 30-40 cm meleg, az alatt fél méteren át piszok hideg, majd alatta újra langy meleg. Csak uszályúszásban volt kellemes, bólya-úszásban – állva, taposva – nem. Erről is, a Bóra tehet, ami felkavarta, összezavarta a vizet. Ettől függetlenül a nagy hőségben kellemesen felfrissültünk és már mentünk is tovább. Bár én már tudtam volna valamit enni, és diétát sem kellett tartanom.

Ahhoz, hogy a Velebiti-csatornát a Novigradi-tengertől elválasztó szoroson átkelhessünk, először felmásztunk 100 m szintet, ami a kilátásnak kifejezetten jót tett. Nagy nehezen átkeltünk az autópálya felhajtón és máris behajtottunk egy kemenceszerű részbe, ahol a sziklába vájt útvályú úgy ontotta a meleget, hogy a gonosz boszorka is megirigyelhette volna. Kisvártatva elértük a Maslenica hidat (315 m hosszú), ami átível a keskeny tengerszoroson.

Megálltunk, szemrevételeztük a vörös színben pompázó, monumentális hidat, melyet 1993-ban építettek újjá a horvátok miután visszafoglalták a területet a szerbektől. A hídon megint brutálisan fújt a szél jobb oldalról,a tengeri kanyon horrorfilmbe illően vezette a fuvallatokat, alig lehetett egyenesen menni a lökések miatt, szerencsére a forgalom nem volt túl veszélyes, így épségben átjutottunk.

Innen viszonylag ingerszegény környezetben haladtunk a Novigradi-tenger északi partvidékén, messze a víztől, olyan igazi zerge járta vidéken. Arra gondolni sem merek, hogy a zergék, a nagy szőrös télikabátjukban, hogyan bírhatják ezt ki, ahol mi is majd’ megdöglöttünk a melegtől.

Ezen az állapoton szerettünk volna változtatni, meg fél három felé jó lett volna ebédelni is. Emiatt a tenger észak-nyugati csücskében megbúvó Posedarje települést szemeltük ki fürdésre és evésre. Először megálltunk egy boltnál, ahol Cobranco bevásárolt.

Innen hirtelen legurultunk a tengerpartra, ahol pompás fürdőhelyek, és árnyékos padok várták, hogy végre igénybe vegyük szolgáltatásaikat. Mi nem is várattuk őket sokáig. A víz fantasztikus volt a nagy melegben A kaja, az meg bármikor jó, főleg nekem. Fürdés közben jól megnéztük a kelet felől közeledő fekete felhőket, és az előrejelzésekre is vetettünk néhány pillantást, bár ne tettük volna!

A kaja és fürdés után elindultunk és Posedarje-ből kihajtottunk a D8-as útra, az eredeti terveknek megfelelően észak-nyugat irányba, hogy a Pag szigetet elérjük. Alig mentünk 2 km-t, amikor Cobranco szólt: állj, állj, állj! Éppen az autópálya-híd alatt jártunk, jó volt egy kis árnyék, hát megálltam.

Kiderült, ő közben fejben átdolgozta a tervet olyanra, ami figyelembe veszi az időjárás változást is. Az új terv úgy szólt: kihagyjuk Pag-ot, Rab-ot. Most lemegyünk Zadarba, ahol fogunk másnap reggel egy kompot és a hidegfront alatt áthajózunk Mali Losinj-ba, ahova amúgy is mennénk, de egy kicsit előrehozzuk. Ez azért is jónak tűnt, mert Mali Losinj észak-nyugatra, kb. 180 km-re fekszik Zadartól, emiatt a hajó a hidegfronttal szemben fog haladni, ami lerövidíti az esős időszakot. A neten gyorsan megnéztük mikor megy hajó és mennyi a menetidő, az eredmény: másnap reggel 8-kor indul és 6-7 órát ringatózik majd a habokon.

A döntés megszületett, az új napi cél Zadar lett, emiatt visszafordultunk és kellemesen legurultunk majdnem Posedarje-ig és a kereszteződésnél jobbra fordulva rátértünk megint a D8-as főútra. Az út minőségével semmi probléma nem volt, viszont a forgalom egyre nőtt. A táj gazos, termőföld sehol, az út pedig fel-le haladt, jó sokat másztunk.

A horvát autósok nem voltak előzékenyek, főleg a teherautók, buszok jöttek túl közel. Beletolultak az aurámba, ami nem csak, hogy zavart, de féltem is, hogy valamelyik elvéti a manővert, én meg nem látom többet a családot. Rinyáltam is Cobranconak, aki egy idő után igazat adott nekem. Amikor már csak 7 km-re voltunk Zadar-tól, letértünk balra (6011-es útra), hogy egy kis forgalmú úton, nagy kerülővel (+14 km) érjük el a célt. Ez az út jó választásnak bizonyult, nemcsak a gyér forgalom miatt, hanem azért is, mert olyan látványban volt részünk, ami ezen a túrán még nem adatott meg. Azonban ez a látvány nem felemelő mivolta miatt került fontos helyre, hanem az emberi ostobaság, gonoszság, elvakultság szörnyű mementójaként.

Az utunk során a kis településeken, melyeken áthaladtunk, egyre-másra láttunk kiégett, tető nélküli üszkös falú lakóházakat, a hozzájuk tartozó telken ember magasságú gazzal, miközben a szomszéd telkeken teljesen normális házak álltak. Valószínűleg az elpusztult házakban szerbek lakhattak, akik vagy maguk gyújtották fel házaikat, vagy az őket elkergető horvátok. Megdöbbentő volt, hogy a háború után 25 évvel – Zadartól, a nagyvárostól 10 km-re - ilyen állapotokat találtunk. Nem nagyon értettük, miért nem bontották le a romokat, miért nincs a helyükön új építésű ház?

Zemunik Donji-nál vettünk egy éles jobb kanyart (6040-es út) és megkezdtük a Zadart délkeletről bekerítő hadmozdulatot, ha mindjárt csak két fővel is, de milyen két fővel? Ezen a részen hosszú kilométereken keresztül megműveletlen, elvadult területek mellett vitt az utunk Talán az aknák miatt nem termeltek itt semmit, vagy a föld minősége az ok? Egy burkolatlan úton lehetőség lett volna rövidítésre, de a gyalogos felderítés után letettünk róla, mert nagyon rossz minőségű sziklás utacska volt, a két oldalán a cserjés, gazos területeken, olyan mennyiségű szemetet raktak le a helyiek, hogy úgy döntöttünk, inkább a hosszabb, de aszfaltos úton megyünk, nehogy a sok üveg, cserép, és egyéb törmelék miatt a gumik kileheljék lelküket. Ilyen szemétdomb láncolatra, amit itt láttunk, még a Lyukóban lakó népek is igen büszkék lehettek volna. Aztán az út hosszan, nyílegyenesen haladt Zadar reptere mellett, de a táj érdektelensége mit sem változott.

Fél hét felé, a 120. emelkedő tetejéről végre megpillantottuk a - kb. 3 km-re lévő – tengert, ami előre vetítette, hogy már nem lehetünk nagyon messze. Még nem tudtuk merre kellene menni a kompállomás felé. A part elérése után még 5-10 km-re saccoltuk a város központjának távolságát, és még se szállás, se jegy, se vacsora.

Jó hosszan mentünk a bevezető négysávos út járdáján, amit szemétdombokkal fűszerezett dzsumbuly határolt, majd a GPS-re hagyatkozva balra lekanyarodtunk, és eleinte azt hittük eltévedtünk. Ugyanis az út iparterületeken vezetett át, ahol óriási olajtartályok között kanyargott. Sorompókat, teherautó portákat kerültünk meg és szinte vártunk, mikor ordít ránk egy vad hang valamit horvátul, pl. azt: "mit kerestek ti itt". Aztán kiderült, hogy jogszerűen tartózkodunk, haladunk az úton, ugyanis ez vezet a hajó terminálhoz.

A kikötő óriási területen helyezkedett el, nemcsak személyszállító, de sokkal inkább teherhajó terminálok foglalták le a környező tengerpartot. Nagy nehezen elvergődtünk a számunkra fontos épületig. Cobranco berontott, mint a viccben, a vadnyugati kisember a kocsmába. Ha valaki nem ismerné a szakállas viccet, azért leírom, tehát: Berontott a kocsmába ordítva az egyik cowboy, „ki festette a lovamat kékre?”, mire felállt egy tagbaszakadt rossz arcú bandita és mondá „ÉÉÉÉN”. Erre a kisember halkan, szinte meghunyászkodva: „csak szólni akartam, hogy megszáradt, lehet lakkozni!”

Cobranco jött is néhány perc múlva és kérdezte van-e lakk nálam, ja nem, ez csak a viccben van így, itt más volt a helyzet. Tehát, lesz hajó másnap, de már nincs sok jegy, lévén másnap péntek és sokan akarnak majd utazni, emiatt célszerű nekünk most, este fél nyolckor megvenni a jegyet. Mivel ez észszerűnek tűnt nem is utasítottuk el ezt a lehetőséget és beruháztunk a másnapi ítéletidőre egy kis szállásra, és utazásra. Ez az igazi egyet fizet kettőt kap opció. A jegyet fejenként 118 Kuna-ért adták, ami nem vészes, - kicsivel 5.000 Ft felett – ezért a pénzért a hajó reggel 9-től 16:30-ig nyújt majd védelmet az eső – és akkor még azt gondoltuk, a hideg – ellen.

Erre a napra már csak két feladat volt a szállás keresése, és a vacsora, de ahogy szokott lenni, a kaja nem volt fontos, így a kikötő környéki romos- egykori ipari - objektumokat vettük szemügyre, de nem voltak alkalmasak szállásnak (üvegtörmelék, emberi ürülék, stb. ) emiatt már erősen szürkülő időben visszamentünk a főút melletti járdára és tekertünk a város felé jó 2 km-t, de nem volt jó hely. Viszont lett egy Lidl, amibe be kellett menni.

Innen visszafordultunk és egy pompás, 30 cm magas betonszegélyen ülve megettük a vacsorát, ami nekem jól esett, pedig se szék, se asztal, se szép kilátás nem volt,viszont sötét az igen.

Innen visszamentünk az ipari zónába és itt egy kis ösvényen Cobranco beoldalgott és diadalittas tekintettel tért vissza 5 perc múlva. A kis ösvényen bementünk és milyen meglepő, találtunk egy szemétdomb halmazt, de volt ezeken túl egy kis terület ami jó volt a sátorhelynek, és ide le is tettük az éjszakai szálláshelyünket. Becuccoltunk a sátorba, megnéztük az előrejelzést újra, - ami szerint a hajó indulása körül ér ide az eső, ez jó hír volt, mert volt rá esély, hogy szárazon fogjuk elrakni a sátrat és elérni a hajót, - majd felkészültünk az alvásra és kisvártatva végrehajtottuk.

Forrás: cobranco.hu