Előzmények:

A szokásoknak megfelelően, -mondhatom nyugodtan, hiszen a 8. közös Alpok túránkról van szó- már télen megtervezte Cobranco a túra főbb irányait. Többször átbeszéltük és tavaszra már készen állt arra, hogy megvalósítsuk. A túrát Cobranco az eddigiektől időben hosszabbra tervezte, a szokásos 8 nap helyett 10-re, plusz 1-2 nap rendkívüli helyzet esetén. Az indokolta a hosszabb kerékpáros szakaszt, hogy nagyon messze kellett menni, majdnem a szomszédos naprendszerbe, - az Alfa Centaurihoz - és ha már ennyit utazunk akkor lássunk többet is.

Néhány szó a túráról:

A helyszín Olaszország nyugati, Franciaország dél-keleti csücske, hágókkal szurdokokkal, tengerparttal.

A terv: A Torinótól 120 km-re DNY-ra lévő Vinadio-t (900 m) szemeltük ki a túra kezdő és végpontjának, a főbb állomások: Colle della Maddalena (1.991 m) (francia nevén col de Lars) – Jausiers (1.220 m) – Barcelonette (1.134 m) – Col de la Cayolle (2.327 m) – Daluis szurdok – Entrevaux (484 m) – Col de Toutes Aures (1.120 m) - Saint-Julien du Verdon (910 m) – Lac de Castillon (878 m) - Castellane (730 m) – La Palud-Sur-Verdon (930 m) – Route des Cretes du Verdon (1.320 m) - Verdon szurdok – Lac de Sainte-Croix (476 m) – Cotignac (225 m) – Carcés (141 m) – Gonfaron (170 m) – Saint-Tropez ( 3 m) – Sainte-Maxime (10 m) – Saint-Raphael (5 m) – Cannes (3 m) – Loup szurdok – Coursegoules (1027 m) – Buyon (638 m) – Saint-Martin du Var (130 m) – Vésubie szurdok – Saint-Jean-la-Riviére (293 m) – Duranus (468 m) – La Roquette-Sur-Var (350 m) – Saint-Sauveur-Sur-Tinée (496 m) – Isola (881 m) – Isola 2000 (2.000 m) – Colle della Lombarda (2.347 m) – Vinadio (900 m)

Talán még az előzményekhez tartozik, hogy nyáron lecseréltem a hat nagy túrát megélt, Merida, három részes túratáskát egy Vaude Karakorum-ra. A váltást a Merida megviselt állapota indokolta, ami összefüggött nem elégséges méretével, mert állandóan préselni kellett. Elég sokáig vajúdtam, amíg megszültem a döntést és ezt a táskát vettem, ami nagyon jó három részes, de lehet egy, és két részesként is használni, viszont nem teljesen vízhatlan, mint a Vaude újabb táskái. Azokkal az volt a bajom, hogy csak két részesek és nincs hova rögzíteni a sátrat és a derékaljat. Ez a táska is egy mozdulattal feltehető, levehető, persze előtte otthon fel kell rögzíteni a táska ellen darabját a csomagtartóra.

0. nap 2017.08.18. péntek (Autós szakasz)

Kora reggel, már fél hétkor Cobranconál voltam, mivel nagyon messze mentünk, ezért volt „koránra” tervezte az indulást.

A Hegyeshalmi határon volt egy kis tumultus, emiatt a szokásos Levél falu előtti benzinkútról nem mentünk vissza a pályára, hanem az 1-es úton kerültük el a dugót, bár itt is sűrűsödött a jármű forgalom. Az autós szakasz egészen Salzburgig eseménytelenül telt, itt viszont meghoztuk a döntést és elhagytuk az Autobahn-t, letértünk a 21-es útra, ami Lofer felé levágja a német szakasz egy részét, mert a pályán dugótól féltünk (3 éve ezt tapasztaltuk). Az első méterektől látszott, hogy erre sem gyors a haladás, mert már a lehajtónál dugó volt. Néhány perc várakozás után elindult a sor és jó tempóban haladtunk a látványos tájon és hat óra után elértük Innsbruckot, majd Landecknél levágtáztunk balra, mert a terv az volt, hogy minél kevesebb autópálya használatot fizessünk.

Ennek érdekében át kell vágni Svájcon – az Engadine völgyön, mert csak éves matrica van, – le a Mayola pass-on az olaszokhoz, végig a Como-i tó mellett egészen Milánóig, ugyanis ezen a szakaszon nem kell fizetni az út használatáért. Még alig értünk Svájcba, már elég fáradt voltam, – reggel hét óra óta vezettem 13 órát – emiatt Cobranco vette át a volánt.

Az volt a terv, hogy egészen Como-i tó mellett futó alagút-rendszer végéig ő vezet, én alszom. Az időjárás azonban közbeszólt – megérkezett a beharangozott hidegfront, eső kombó – emiatt a Mayola pass előtt átvettem az irányítást és szakadó esőben ködben - már nem is emlékszem meddig - levittem az autót, ahonnan megint Cobranco következett, én megpróbáltam enni, pihenni. Egyszer csak Cobranco szólt, megérkeztünk Milánó elé és megállt az alagút egy erre kijelölt helyén. Én átkászálódtam a vezető ülésbe és elindultunk, de nem a Waze alkalmazással, mert féltünk a svájci telefonszámlától, így egy normál GPS-szel mentünk. Alig jöttünk ki az alagútból, szólt a GPS, jobbra menjek le a Torinó felé autópályára. Én meresztettem a szemet, merre is és már túl is futottunk a kis szervizútnak kinéző lehajtón. Ekkor villámcsapáskánt beugrott a 2014-es eset, amikor pont itt, pont így túlmentem rajta, akkor is későn szól, akkor sem hittem el, hogy ilyen kis semmi út vezet át a Torinói autópályára. Azért írom ilyen részletesen, mert erről nem készült videó meg, hogy legközelebb ne nézzem el. Ekkor megálltunk, átváltottam Wazze-ra és pillanatok alatt rákanyarodtunk a jó útra és már csak alig 350 km volt hátra a célig, amit hajnal 4-re ledaráltunk és Vinadio előtt, az út melletti parkolóban még 3,5 órát pihenni is tudtunk.

Mikor felébredtünk és elindultunk a faluba, arról beszélgettünk, hogy éjszaka rengeteg kamion ment fel és le is, pedig a két hágón nem lehet ekkora autókkal átmenni. Beértünk a faluba, az előre kinézett nagy, murvás parkolót hamar megtaláltuk a kemping mellett, egy kicsit lamentáltunk, vajon itt lehet-e hagyni az autót 10 napra, végül abban maradtunk, igen, mivel tábla nem tiltja, mi meg más helyet nem ismerünk, így reszkíroztunk.

A parkolóba beállva kezdődött a nem túl kellemes előkészület, átöltözés, kerékpár levétele, csomagok felrögzítése, és minden szükséges lom betuszkolása. Még a lomolás előtt elmentünk egy közeli kis csurgóra és jól megborotválkoztunk, ittunk, majd jött a kerékpárok feldíszítése.

Szerencsére az új táskákkal nagyságrenddel csökken a málházási idő, hiszen két klikk és az oldalsó táskák már a helyükön is vannak, egy cipzár húzás és a középső is cuppan, csak a sátor és a derékaljat kellett gumipókokkal rögzíteni és már készen is voltam.

Cobranco még javában az egyik táskájával vívta a csatát és erősen szentségelt, majd egy pillanatra a szava is elakadt, amikor szembesült vele, hogy én már készen vagyok.
 

1. nap (2017. 08.19. szombat, 71 km, 1215 m szint) 

A 2017-es Alpok-túra végre – 9:40-kor – kezdetét vette, már nagyon vártam az égbetörő hegyek látványát, bár a testem inkább aludt volna, a 18 órányi vezetés miatt kicsit lekvárnak éreztem magam, még a szokásos első napi enerváltságnál is jobban. Az otthoni normál időbeosztásom miatt este fél 11-kor ágyban szoktam lenni, talán emiatt is visel meg annyira az éjszakázás.

Na, nem indultunk rögtön a hágó felé - Maddalena (1.991 m) – hanem inkább az ellenkező irányba mentünk, - le a faluba, - mert Cobranconak Chinotto-re fájt a foga. A kis sikátorban található boltocska megközelítése nem ment gond nélkül, mert éppen egy közúti baleset miatt lezárták az utat, de mi a helyi erődrendszeren keresztül megpróbáltuk felfedezni az áhított nedűt rejtő boltot. Azért volt ez fontos, mert délutántól 9 napot Franciaországban terveztünk tölteni ott pedig nincs Chinotto [ki’notto], sőt szombat lévén muszáj valami folyadék a szinte lakatlan völgyön. Végül nem sikerült semmit venni, így 10:00 körül – most már tényleg – elindultunk és kb. 1 km után útelágazáshoz értünk, mi mentünk egyenesen, de a tervek szerint 10 nap múlva a baloldali beágazás (Lombarda hágó) felől fogunk érkezni.

Eleinte igen durva kamion forgalom borzolta idegeinket, de szerencsére a Lombarda leágazás után kevéssel, egy óriási kamion parkolóban  viszont láttuk az összes minket megelőző gépszörnyet. Innen kellemesen haladtunk a jó hátszélben. A meredekség is konszolidált volt, egészen Sambuco település előttig, amikor Cobranco kiadta a parancsot, felmegyünk a hegyoldalban látványosan magasodó templom toronyig. Hátha találunk boltot, mert már bármilyen itóka jó lenne, nem kell feltétlen Chinotto.

A parancsot tett követte és belecsaptunk a lecsóba. Eleinte 11-12 % volt a meredekség – ekkor már éreztem, nem sok erő van a lábaimban – ami a végére 8%-ra szelídült. A falucska főteréről impozáns látvány tárult szemünk elé. A díszletet a környező hegyek adták, de maga a tér is tüchtig volt. Bolt viszont sehol. Némi ténfergés után sikerült egy kis bolt csökevényt lelni, ahol Cobranco végül egy kóla félét vett aranyárban. Lélekben megnyugodva - ha meg kell halni, legalább nem szomj halála lesz - folytattuk utunkat a Stura folyó völgyében felfelé az SS21-es úton. Így értük el Pietraporzio (1.246 m) települést, ahol azonnal megálltunk az égszín-kék tó látványától és sűrűn kattogtattam a fényképezőgépemet. 

Innen alig mentünk másfél km-t, már meg is álltunk ebédelni Pontebernardo (1.287 m) pompás parkjában, ahol asztal, pad, árnyék, szemetes, szép kilátás, vízvételezési lehetőség, WC, és még játszótér is volt. Ez lett a közös túráink eddigi legfelszereltebb ebédlőhelye. (A kedves olvasók közül azok akik még nem látták a videót, és gyengébb idegzetűek, azok csak óvatosan nézzék az étkezésről készült snitteket, mert a nyomokban, nyugalom megzavarására alkalmas szó és dalfordulatokat tartalmaz.)

Az ebéddel eltöltött egy óra után indultunk a falut megkerülő szerpentin legyőzősére. Egy jobb kanyar után jó kilátás visszafelé Vinadió felé, illetve előre az ebédeléskor már látott függőleges sziklafal irányába.

A sziklafalat közelről csak nyakkitörés veszélye mellett lehetett végigmérni, olyan égbetörő jelenség volt, amikor az aktuális alagutat megkerülő úton haladtunk. Itt a völgy igen keskeny lett, és sajnos  erős szembeszél kezdett fújni, ami 6-7 % emelkedő mellett teljesen kivette az erőmet, pedig itthon még jó erőben lévőnek éreztem magam. Járt az agyam, vajon miért nem bírok tekerni és több dolog együtt állására gyanakodtam: kialvatlanság, nagy táska sok cucc, szembeszél, alacsony testtömeg. A bringám kb. 43 kg-os volt, a saját tömegem 64 kg. A szél jól belekapott a kormányra rögzített hátizsákba és az oldalsó vitorlákba. Szar érzés volt, de reméltem, hogy a következő napra kialszom magam, a kaja is fog fogyni, aztán csak lesz valahogy. Na ennyit a rinyálásról, térjünk vissza a túrára, ahol a széllel ellentétben azért volt kellemes dolog is, a szép kék ég, a kellemes hőmérséklet és a sziklákkal övezett út. Néhol egy-egy kisebb település, szám szerint pont három volt még a hágóig, Vilaggio Primavera (1.485 m), Bersezio (1.605 m) – a két település között négy kanyaros szerpentinnel – Argentere (1.676 m), Grangie (1.676 m). Ez utóbbi mellet egy 10 kanyaros szerpentin tette látványossá a mászást, madártávlatból betekintést engedve a már elhagyott területekre is.

Közben szépen fogyott a szint is, mire az említett kanyarokat magunk mögött hagytuk, már 1.860 m-re jutottunk, ahonnan már alig 130 m volt hátra a hágóig. Ebben a magasságban az utunk látványa jelentősen különbözött a svájci, vagy osztrák Alpok útjainak látványától, ugyanis itt szinte alig volt növényzet. A fák már elmaradoztak, csak a csupasz, porló sziklák maradtak, némi kiégett, sárgás-barna valaha zöld fűvel. Nyilván az az oka a különbségnek, hogy ez a tájék jóval kevesebb csapadékot kap, többek között emiatt is jöttünk ide, a tavalyi ázás után.

Egy rövid szakasz után értük el 1.980 m magasságban a hágó névadó tavát a Lago della Maddalena-t, ahol kicsit szétnéztünk, fényképeztünk. A sok megállás, nézelődés után 15:30 körül értük el a hágót, ahol érdekes módon olasz oldalról nem hirdette tábla büszkén a hágó nevét. A francia oldalon viszont igen, itt azonban nem Maddalena, hanem col de Larche (1.991 m) volt kiírva. Ez minket nem akadályozott meg a fényképezésben, a matrica ragasztás viszont elmaradt a tábla kis mérete és matrica szűzsége okán. A hágó nem egy nagy durranás,van itt egy bringás emlékmű egy rozsdás vasból készült tájlenyomat illetve csacsisimogató :)

Fél óra bóklászás után elindultunk lefelé, ahol az első 6 km-en 5% lejtő várt ránk, illetve a már említett ellenszél, ami igen furcsává tette a lejtőzést, mert olyat még nem tapasztaltam, hogy 5% lejtőn csak 25-26 km/h-val gurul a bringa és hajtani kell a 30-hoz.

Nézve a videót, van olyan rész, ahol Cobranco hiperűr sebességgel közelít hátulról, pedig én nem fékeztem. Még egy érdekességet megfigyeltem, az olasz oldal szinte teljesen kihalt volt, autó alig-alig, míg a franca részen nagy volt a nyüzsgés, sok autó az út mellet, sok turista a környéken. 1.700 m körüli magasságban értük el a hágónak nevet adó települést (Larche), ahol próbáltunk vizet vételezni, de a megtalált csurgó gyanús volt, amiatt kihagytuk és indultunk tovább. Néhány helyen az út minősége és néhány őrült sport motoros túlzott vakmerősége borzolta a kedélyeket, de összességben jó gurulás volt a látványos hegyek között.

Cobranco emlegette, hogy erről az útszakaszról a bringások ki vannak tiltva, amit hitetlenkedve fogadtunk, de sajnos Meyronnes település után már láttuk a gyalogosokat és kerékpárosokat kitiltó táblát, melyeket a következő szakaszon lévő meredek alacsony állékonyságú sziklafalak miatt tettek ki, omlás veszélyre hivatkozva. Nekünk nem volt választásunk, így tovább mentünk és reméltük elsősorban azt, hogy a hegyek, másodsorban meg azt, hogy a rendőrök nem ugranak a nyakunkba. A látványos gurulás közben azért a zabszemet nem engedtük el. Szerencsésen elkerültük a bajt, és átjutottunk a szurdokon, ami 1.480-1.400 m között volt, majd egy hirtelen balos visszafordítóval leértünk a L’Ubay völgyébe, pont oda, ahol az U’bayette siet beléje.

Innen az út eddigi 5% lejtése 1,5%-ra selymesedett, persze a szembeszél ugyanolyan pokróc maradt mint fenn, de nekünk haladni kellett, mert a tervek szerint Jausiers és Barcelonette közötti – már 2014-ben kipróbált - reggeliző helyet néztük ki éjszakai szállásnak. Addig pedig még legalább 15 km volt hátra. Miközben már 5 óra is elmúlt, és nagy boltot kellett találnunk, hogy a vasárnapot átvészelhessük betárazott innivalóval. A következő faluban – La Condemine Chatelard (1.280 m) – sikerült vízhez jutnunk egy kedves hölgy közben járására, majd megnéztük az út menti fafaragásokat és tovább indultunk. Itt az út melletti hegyekben a déli Maignot-vonal részeként több erőd is figyel,némelyik egész jó állapotban.

Jausierst (1.220 m) kb. 17_45-kor értük el és, mint a hangyászsün körbe szaglásztunk bolt ügyben, de nem jártunk sikerrel, így 6 óra felé mentünk tovább. Az út innen már ismerős volt, hiszen 3 éve itt jöttünk felfelé Jausiers-be, - majd akkor tovább a Bonette felé -, mint ahol most gurultunk lefelé. Az út jobb oldalán feltűnt a Parpallion gerinc, aminek csipkézett ormait már 2014-ben is bizsergéssel vegyes csodálattal szemléltük. Megálltunk  két helyen is lehetséges táborhelyet keresni, de mindkét esetben továbbálltunk, na nem azért mert nem volt jó a hely, hanem azért, mert Barcelonette-be (1.134 m) mindenképpen le kellett mennünk a bolt miatt. A két hely között volt a 2014-es reggeliző hely is, jól megjegyeztük és azt gondoltuk, ha más nem adódik, akkor vissza megyünk oda.

Végül fél hét felé értük el kis Barcelone-át, ami egy nagyon hangulatos kisváros 2.700 lakóval. A városkát körbejártuk, de nem találtunk nagy boltot, csak pékséget, meg a szokásos kis belvárosi üzleteket. Szerencsére Cobranco pont egy angol tudás birtokában lévő fiatallal állt szóba, aki útba igazított bennünket. 19:37-re túl is voltunk a sikeres bevásárláson, már csak egy jó búvóhelyet kellett találni annak érdekében, hogy ne kelljen 3-4 km-t visszatekerni a kinézett helyek egyikére. Végül sikerült találni a hágóút kezdetétől pár száz méterre egy romos házat /Cobranco nagy mestere az ilyen „ínycsiklandozó” helyek becserkészésének/. Ezután kerestünk egy jó vacsorázó helyet és már sötétben megvacsoráztunk. Visszaoldalogtunk a szálláshelyre és felvertük a sátrat, majd a szokásos töltési tevékenységek közepette elaludtunk, az egyre hidegebbre forduló időben.