Korán reggel indultunk a tiszafüredi vasútállomás parkolójából. A várost a régi főúton hagytuk el, amely ezen a korai órán igen kihalt, akárcsak a 33-as főút, ezen néhány kilométert kerékpározunk, az Egyeki leágazásig,. A Patkós csárdától indul expedíciónk földutas szakasza, eleinte az egykori Só-út nyomvonalán.

Elindulunk

A hortobágyi Só.út egy ősi útvonalán a Máramarosi sóbányákból tutajon szállított sót vitték a középkorban, a felső-tiszántúli vidék ellátására, a tiszafüredi révtől. Egyes állomásain épült a Patkós, a Meggyes, a Nagyhortobágy, a Kadarcsi és Látóképi csárda, szerepet játszva az akkori gyalogos, lovas, fogatos, illetve szekeres közlekedés és kereskedelem fellendülésében.

Először egy elhagyatott tanyára bukkantunk, ahol megállt az idő. Kicsit olyan volt, mintha a nagyecséri szellemfaluban jártunk volna. Egy kanális partját követve szó szerint arcunkba csapott a Hortobágy varázsa: a láthatár végtelensége. Az éppen felkelő nap sugarai bearanyozták a növényeket, gyönyörű színekkel ajándékozva meg minket. A növényvilág mellett az állatok is kitüntettek jelenlétükkel, rengeteg szárnyas és négylábú állattal találkoztunk – de zavaró böglyök, legyek és szúnyogok nélkül.

Egy elhagyatott tanya

Nagy meglepetésünkre belebotlottunk egy szemből kerékpározó hölgybe. Nem is tudom ki lepődött meg jobban. 20 colos kerekű pedelec kerékpárral érkezett, látcsővel a nyakában. Hamar kiderítettük, hogy holland, és nem a kerékpározás öröméért van itt, hanem igazi természetbúvárként a puszta madarait tanulmányozza.

Úton a Górés-tanyához

Hamarosan elértük a Górés-tanyát. Épülete a XX. század elején a környékbeli tanyák akkor még sok gyermekének iskolájaként működött. Most szolgálati ház, mellette a Hortobágyi Nemzeti Park madárrepatriáló (sérült, elfogott madarak természetbe visszatelepítését segítő) telepével. A közeli Fekete-rét tanösvény a folyószabályozások előtti világba enged betekintést.

A Górés-tanya

A láp-világot bemutató tanösvény

A Górés tanya bejárása után ismét nyeregbe ültünk. Alig beszéltük át az itt tapasztalt élményeinket meg is érkeztünk a Meggyes csárdához.

A Meggyes csárda a hasonnevű halom tövében épült a XVII. század utolsó évtizedeiben, az egykori Só-út mentén, de múlt század elején kijelölt új nyomvonal miatt mára a közúttól  távolabb eső, pusztai a környezete. A füredi, ohati és egyeki csendőrjárőrök éjszakai találkozóhelye volt. Működési engedélyét 1952-ben bevonták, és hamarosan a Hortobágyi Állami Gazdaság raktára lett.

A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság alapítása után egyik legfontosabb feladatának tekintette a Meggyes csárda megmentését: 1975-ben felújította és múzeummá alakította. A csárdamúzeum három helyiségének belső berendezése a századforduló életét és hangulatát idézi vissza.

Jelenleg is látogatható, legalább előző napi bejelentkezéssel. Bejelentkezés: telefonon 52/589-000 • E-mail: info@hnp.hu

Csárda a puszta közepén

A csárda épületénél megpihentünk, frissítettük magunkat, hiszen odafent már fűtöttek rendesen. Pupu bevásárló vászonszatyorból napszúrástól védő turbánt rögtönzött, és indultunk tovább. Utunkat keresztezte a Nyugati-főcsatorna bringával áthatolhatatlan hatalmas víztömege. Pupu meg is fürdött tiszta, kellemes hőfokú vizében. Balra fordulva, a már korábban megismert 33-as útra tértünk rá, és ezen haladtunk – nem túl erős forgalomban – a Hortobágy halastó kereszteződéséig, ahonnan egy kisforgalmú, de aszfaltozott úton értük el  -igen szomjasan- a Hortobágyi-halastavat.

Hortobágyi-halastó oázis

Hortobágyi-halastó
A Tisza szabályozása után a hortobágyi a vizes élőhelyek a csapadékon kívül elvesztették természetes vízutánpótlásukat, negatív következményekkel a mezőgazdaságban. Ezek ellensúlyozásaként néhány évtizeddel később létesítettek halastavakat a Hortobágyon, amelyek közül a Hortobágyi-halastó (más néven Öreg-tavak) kialakítása már az első világháborúban megkezdődött.

Később a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság kezelésébe került, ettől kezdve számíthatjuk az extenzív, természetkímélő halászat kezdetét. Egyben létrehozták a Hortobágy-halastavi tanösvényt, amelyet végigjárva a nyílt vizű mocsarak madárvilágával és növényvilágával ismerkedhetnek meg a látogatók. Tekintve, hogy a terület Közép-Európa és egyben a Hortobágy egyik legfontosabb vízimadár-élőhelye, részletes képet ad a Kárpát-medence fészkelő és vonuló vízimadár-közösségeiről.

A halastó megtekintése után tovább indultunk, de a térképen szereplő kerékpárút, sajnos használhatatlanul eltűnt a gazban. Szerencsére könnyen találtunk egy másikat, amely rá vitt a követendőre: széles épített földúton tekertünk a Mátát Hortobágy településsel összekötő aszfaltútig. Mondhatni, visszatértünk a civilizációba.

A Hortobágyfelé

Kerékpárúton, a vasúttal párhuzamosan haladva hajtottunk át a település folyóján, a híres Hortobágyon. A hűsen csillogó víz üdítőleg hatott ránk a forróságban. Ennél jobban már csak a Hortobágyi Nemzeti Park Látogatóközpontban éreztük magunkat, ahol hűtött italokkal oltottuk szomjunkat. Célszerű ide betérni, vagy innen indítani a túrát, mivel az érdeklődő itt kaphat teljes körű információt a térség látnivalóiról, turisztikai programlehetőségeiről, szállás- és vendéglátóhelyeiről.

Fura volt az eddigi csend és nyugalom után az itteni nyüzsgés

A Hortobágy folyó a terület legfontosabb vízforrása. 167 km hosszú. Érdekessége, hogy nincsen forrása, valamint az is, hogy képes akár visszafelé folyni is. A folyószabályozások előtt vize a Polgár melletti Vörös-mocsár déli túlfolyójaként indult útjára a pusztán, majd Püspökladány és Karcag között Ágotánál veszett bele a Nagy-Sárrét mocsaraiba, tehát igazán torkolata sem volt.

A látogatóközpont után megnéztük a község központját, a vásárban Pupu szalmakalapra cserélte turbánját. Megcsodáltuk a híres kilenclyukú hidat, ami a Hortobágy egyik jelképe. Ugye az mindenkinek megvan, hogy ez az ország leghosszabb kőhídja?

A tank

A településről kifelé haladva kötelező megálló a Tank – egy öreg T34-es harckocsi-, amely a Hortobágyon lezajlott tankcsatára emlékeztet. Itt állították meg a román hadak árulása után a szovjeteket a német-magyar csapatok, így azok nem tudták bekeríteni a Kárpátokban harcoló hadtesteinket, rengeteg embert megmentve a szovjet hadifogságtól. Ami, mint tudjuk nem volt sem túl rövid, sem egészséges. (Bár az emlékművön ez nem szerepel…)

A T-34-estől búcsúzva elköszönünk a településtől és az eddig követett Só-úttól is. A község határában, immár beton utakon haladva rójuk a kilométereket, tanyák és mezőgazdasági épületek között. Egyesek állapota jó, mások kritikán aluliak. Itt már megszűnik a puszta varázsa, csak tekerünk, hogy mihamarabb magunk mögött hagyjuk ezt a szakaszt.

A túra vége

Kiérve az előző részben emlegetett Tiszacsege - Balmazújváros közötti országútra Balmaz felé kerekezve kis időre még elkap a Hortobágy hangulata, amelynek végét egy város tábla adja. Megérkeztünk Balmazújvárosra, ahol túránk véget ért.

Be szép vagy, be szép vagy
Édes Hortobágyom,
Nincs teneked párod
Hetedhét országon,
- Sehol a világon.

Úgy szeretem benned
Az egyenességet,
Fölötted lebegő
Örök csendességed,
- Komoly büszkeséged.

Szabolcska Mihály
Hortobágyon

A kerékpározás, mint tudjuk nem tornatermi sport. Ez most is látszott. Tervünk az volt, hogy egy késő tavaszi és egy augusztus végi túrán járjuk be az útvonalat, hogy bemutathassuk a puszta üde zöld és sivatagos arcát. Ez az nagy eséllyel minden évben sikerül. Az idei esős nyár viszont keresztbe tett nekünk és a második bejárásunk alatt is zöldelt -ha nem is üde zölden- a Hortobágy. Ez van...


Kaptuk viszont ezt a képet, amely a szikes pusztát mutatja eső, avagy hó olvadás után, majd kiszáradva. (Forrás: "HNPI Médiatár - Dr. Kovács Gábor")

Fotók: Olaf és Pupu