Teljességgel hihetetlen, hogy ezt a monumentális utat 100 éve, 100 nap alatt építették meg.
4 nap 2018.08.30. Csütörtök (76,9 km 897 m)
Nyugalmas éjszaka után fél 8 felé ébredtünk. Este, amikor letettük a sátrat, egy telekre vezető kis útra, még azt hittük, milyen jó takarást sikerült találni. Jónak tűnt, addig amíg az első autó – úgy 10 felé – arra nem jött. Akkor látszott, hogy az úttól 5-6 méterre áll a sátrunk, és a takarást nem túl magas növésű aljnövényzet adja. Bíztunk azonban abban, hogy vezetés közben az utat figyelik a driverek és nem a susnyásban megbújó sátrakat vizslatják. Ezt jól eltaláltuk, mert senki nem jött reklamálni. A reggeli kelés után kiderült, hogy jó püffedt idő van, az égen is magas szintű felhők jelentek meg, kint minden csurom vizesen állt.
Ezek az állapotok Cobrancot nem zavarták abban, hogy elkészítse a napindító snitteket, az elmaradhatatlan "WC-papírost" is. Amíg Ő úgy körüljárta a környezetünket, mint a jóllakott méhecske a virágzó repcetáblát, addig én próbáltam olyanná válni, mint az említett rovar, vagyis tömtem a fejem. Közben a nap is kisütött kicsit, ami könnyítette a szárítási folyamatot, és a pakolást.
Valamikor 9:10 felé indultunk neki a 4. napi kalandoknak. Az út már nem emelkedett és nem is lejtett, nem volt messze a hágó (Forcella Franche 990 Nem egészen egy km után értük el a hágót, ahol nézelődtünk egy sort, de matricát nem ragasztottunk, mert más sem tette, így nem akartunk kilógni a még nem létező sorból. Persze azért a szokásos sztárfotó elkészült a csúcshódításról.
Itt az ideje, hogy a napi tervet megosszam az érdeklődő olvasóval. Tehát: a hágó után a Mis völgyet és tavat érintve lejutni a Piave-ig, átkelni rajta, majd a Passo San Boldo (706 m) hágó után K, ÉK felé fordulva jutunk, ameddig jutunk. A mondat vége kicsit lemondóra sikeredett, ami nem véletlen, mivel az időjósok a következő naptól erős hidegfrontot mondtak, nagy mennyiségű esővel, és nem csak egy-két nap hosszban. Ja, még annyi, hogy Cobranco szerint Californiába is átruccanunk.
A hágó után gurultunk keveset és lekanyarodtunk jobbra az SP2 útra, az SP3-ról. Az elágazásnál némi tiltó tábla erdő fogadott: teherautóval behajtani tilos, pótkocsis teherautóval behajtani tilos, 2,5 m-es magasság-korlát. Ez csak azért érdekes, mert előttünk kanyarodott be egy pótkocsis traktor, a pótkocsiján egy kisebb markolóval, amit nem tudtunk hova tenni. Mármint nem a markolót, hanem a látványt.
Nem volt mit tenni, a tervek szerint erre kellett haladnunk, hát elindultunk rajta. Az út elég intenzíven lejtett, majd egy kanyarból kibukkanva óriási távolabbi heggyel találtuk magunkat szemben. A közelben viszont egy pompás templom tűnt fel, ami Tiser településhez tartozott. Ahogy begurultunk a faluba, rögtön feltűnt, hogy nagy munkában vannak, az utat javítják, mindenfelé méretes teherautók jöttek-mentek a szűk utcákon. Majd megláttuk, hogy behajtani tilos tábla próbál visszatartani minket, de Cobrancot nem könnyű eltántorítani a tervétől. Mintha mi sem történt volna, haladtunk tovább. Sikerült átjutnunk, a lezárt szűkületen. Mint kiderült, az egyik sávot teljesen felszedték és éppen az újra aszfaltozás volt napirenden. A falut elhagyva látványos szerpentinen vesztettük a szinteket. Szép kilátás nyílott a környék hegyeire.
Egy megállás alkalmával be is azonosítottuk a Mis-kanyont, amit célunk volt felfedezni. A völgy bejáratát 625 m magasságban értük el, ahol újabb furcsa táblákat láttunk. A behajtani tilos már nem volt furcsa, de a gyalogosan behajtani tilos jelzéstől meglepődtünk, mert az út minősége – legalábbis ott, ahol álltunk – nem indokolta.
Belegondoltunk, ha mégsem tudnánk erre átmenni, akkor vissza kellene mászni a hágóra (990 m), a túloldalon legurulni Agordo-ba – ahonnan előző este indultunk - és az SR203-as úton tudnánk oda vergődni, ahova jutni szeretnénk. Igen ám, de ez elvinné majdnem az egész napunkat, még bele gondolni is szörnyű volt. A probléma azonban nem volt akut, mert a Mis kanyon előtt Cobranco kötelező fakultatív programot hirdetett, aminek értelmében átkeltünk a Mis folyón és folyásának felfelé törtük az utat, a szellemek völgyében. Szó szerint törtünk, mert murvás volt a szentem, helyenként laza 10%-os, de minket ugyan nem tántorított el.
Közben találkoztunk turistákkal is, akik nagyon csodálkoztak egyrészt azon, mit keresnek itt – az Isten háta mögött - csomagos bringa-túrázók, másrészt azon, vajon honnan tudunk California-ról. Mert bizony itt is van, az az csak volt California. Szerencsére útba igazítottak minket, így könnyebben megtaláltuk az első szellem-várost, aminek épületeit, vagy 50 éve elhagyták az addig ott élők.
Már csak a vak ablakok és tető nélküli épülettorzók mutatták, hogy valamikor nem kevesen éltek itt. De minek voltak itt házak, a dzsungel közepén? Az 1880-as évektől aranyat mostak a folyóból, később a higany-szulfidot nyerték ki, mert az még értékesebb volt. Tehát ezek a házak bányász kolóniákhoz tartoztak. 50 évvel ezelőtt néptelenedett el a környék, mert gazdaságtalanná vált a kitermelés. Miután megnéztük a maradványokat visszagyalogoltunk a kerékpárokhoz és elindultunk megkeresni a másik szellemvárost, Pattine-t is, ami azonban lakott volt (valószínűleg itt már megkezdődött a feltámadás), így csak messziről szemléltük meg.
Ennyi elég is volt az aranyásókból és visszagurultunk a Mis kanyon tiltótáblákkal védett bejáratához. Fölöttünk a sziklafal 3-400 m magasan húzódott, végtelen kicsinek éreztük magunkat, de - a tiltás ellenére - elindultunk lefelé.
Viszonylag hamar jöttek szembe bringások, és már meg is nyugodtunk, mert ha ők fel tudtak jönni, akkor mi is le tudunk menni. Az út elég keskeny volt, de forgalom szinte semmi, lépten-nyomon keskeny, alacsony, sötét alagutakban gurultunk és amikor napfényre bukkantunk, akkor fantasztikus tájat láttunk mindenfelé. Égbetörő sziklák, a kanyon alján a Mis mocorgott, felettünk még sütött a nap, a front még nem ért utol bennünket. Jó választásnak minősült ez a kis utacska, ami Cobranco térképén nem is jelent meg, annyira jelentéktelen volt. Menet közben nem láttuk jelét semminek, ami alapot adhatott volna a tiltásra, talány mi lehetett az ok.
Egy újabb 'abandoned" falu után,átlépve a tartományi határt megint szűkült a völgy, újra jöttek az alagutak. Rohadtul élveztük. Alig 8 km gurulás után értük el a hidat, amin a folyó túl oldalára jutottunk át. Innen már szélesebb, kövesebb lett a meder, mert a folyócskát felduzzasztották, és kialakítottak egy nem kis vízfelületet, aminek hossza több, mint 4 km lett. Mi azonban még csak a majdnem kiszáradt medret láttuk a hídról, meg egy kiépített kajálóhelyre lettünk figyelmesek.
Mivel már 11 óra is elmúlt Cobranco úgy gondolta, megreggelizhetnék. Ahogy odaértünk, látjuk ám, hogy vagy 50 m-re egy furgon áll, ami egy mozgó büfének látszó tárgy képét vette fel. Több se kellett Cobranconak, odamentünk, megrendeltük a szendvicseket, amihez a húspogácsát helyben sütötték, és a zöldségeket is helyben grillezték. Ezért 5 Eurot kértek, mi meg örültünk, hogy meleget ehetünk, és a zöldségek is, a változatosság gyönyöreivel kényeztettek minket. Birtokba vettük a pihenőhely egyik asztalát és padját és jól megreggeliztünk. Az egész művelet „alig” tartott 1 órát. Közben azért jöttek mentek a turisták, mert a pihenőtől induló ösvény a helyi látványosságokhoz vezetett, amik a folyó, ülőkád formájúra mélyített, kis medencéi voltak, az ún. Cadini „gödrök”.
A késői reggeli után megindultunk a tó jobb partján, és sűrűn álló fák között ki-kibukkanó türkiz-zöld vízfelületben gyönyörködtünk. A tó közepéig nem is volt rendes kilátás, de ott a az út jobb oldalán kiépített kempinget találtunk. A bal oldalon egy hosszú, széles földnyelv nyújtózott egészen a vízig. Hát persze, hogy lementünk megnézni, fürödhető-e a tó. A víz szintje az úttól kb. 25 méterrel lejjebb terült el, a fövenyen dőcörgő üdülők furcsa pillantásokkal méregettek minket, de ezt már megszoktuk.
A tó vizének hőmérséklete akár jó is lehetett volna, de ahogy hátranéztünk, azt vettük észre, hogy goromba felhők kezdenek a csúcsok felől behúzódni a víz fölé. Így hiába lett volna jó végre fürödni, fájó szívvel és büdösen mégis az indulás mellett döntöttünk.
A tó végén egy hirtelen jobb kanyarral DNY-i irányba álltunk, és próbáltunk úgy haladni, hogy a Piave-n át tudjunk kelni. Igyekeztünk, mert ÉNY felől egyre közelebb került a fekete 50 árnyalatában játszó felhő, amiről simán elhittük, ez bizony esőt hoz. A menekülés közben egyszer csak megálljt parancsolt Cobranco és elrendelte a borotválkozást, mert találtunk egy csapot. A művelet majdnem sikerült, de a felénél a csap azt mondta, hogy” huhhh” és legott elapadt. Mi meg ott álltunk egy faluban (talán Ai Casai-ban), beszappanozott képpel, félig lehúzott szakállal, miközben a felhő lopakodik felénk, mondhatom felemelő érzés volt. Elzártuk a csapot, majd 1-2 perc után megnyitva, megint adott kevés vizet, vékony sugárban, amit sikerült jól beosztanunk.
Elhagytuk a nagy hegyeket, de a Piave felé még kisebb dimbek-dombok vezettek. A távolban, - tőlünk Délre - a Belluno-i elő-Alpok gerince sejlett fel a párás, fülledt időben. A szokásos olasz úthálózat volt itt is, aminek jellemzője a rengeteg kis út, kereszteződés, sok jelzőtábla. És az elmaradhatatlan érzés, hogy fogalmunk sincs melyik a nekünk való út, mert ugyanaz a település név, több irányba is ki van írva.
Némi vacakolás után, csak megtaláltuk a helyes irányt, és rátértünk az SS50-es útra ami Sedico (317 m) felé vezetett, majd átkeltünk a Mis-szel kiegészült Cordévole folyón. A városon belül egyszer csak elénk ugrott egy Lidl, ami elöl nem térhettünk ki, mert a hágómászás előtt jól jött az itóka-raktárak feltöltése. A bolttól, tekertünk vagy 3,5 km, amikor újabb folyó, újabb híd állta utunkat, ami Piave felett vezetett át. Aztán haladtunk még kb. 2,5 km-t és elértük Trichiana-t. A városba érve még egy bal kanyar volt hátra a főtérnél és máris irányba álltunk, hiszen sikeresen ráleltünk az SP635-ös útra, ami a San Boldo (706 m) hágó felé vitt.
A hágóút eleje rögtön 8 % meredekséggel nyitott, majd egy lankásabb szakasz után újra bekeményített, a mászás jól megizzasztott, nem csak a meredekség, hanem a magas páratartalom okán is, hiába nem sütött már a nap. Amíg a városból kifelé haladtunk, az út mindkét oldalán takaros házak sorakoztak, melyekhez szép rendezett kertek tartoztak. Nekem nagyon tetszett egy - számomra teljesen ismeretlen – fa, ami teljesen virágban állt, úgy mint nálunk áprilisban a gyümölcsfák, azzal a különbséggel, hogy ez tele volt levelekkel is, és nem április, hanem két nap híján szeptembert írtunk. Annyira tetszett a látványa, hogy a következő előfordulásánál megálltam és megörökítettem, hátha valaki felismeri, mi lehet ez.
Az út nem volt a végtelenségig látványos, sehol egy szikla, vagy kanyon, csak a zölddel benőtt táj, de azért haladtunk a célunk felé. A következő települést – Sant’ Antonio Tortal-t (564 m) – délután 3 felé értük el, szusszantunk egyet és már indultunk is tovább. Egy rövid kis emelkedő után az út úgy elindult lefelé, mintha ez lett volna a hágó, de 50 m szint elvesztése után újra emelkedni kezdett, amitől megnyugodtunk, de a 10 % meredekségtől újra izgalmi állapotba kerültünk. Egy-két kanyar után az utunk toronyiránt haladt felfelé, amit 620 m-en elégeltünk meg. Megálltunk egy kiépített kútnál, amin nem a szokásos potabile/non potabile (ivóvíz/nem ivóvíz) szöveg volt, hanem a teljesen ismeretlen „aqua non idonea” kifejezés. Cobranco azt mondta, hogy a víz biztosan jó, hiszen lejjebb is ez volt kiírva, mégis ittunk belőle. Ez a következtetés logikailag nem teljesen állta meg a helyét. Megpróbáltam a neten megnézni, de nem találtam semmit, így jónak minősítettük a vizet. Itthon megnéztem, a megfejtés pedig „a víz nem megfelelő” kifejezés lett. Szerencsére nem lett semmi következménye, a nem megfelelő víz fogyasztásának.
Ha, már bekapcsoltam a telefont, megnéztük a várható időjárást, és olyat láttunk, amit nem szerettünk volna. A következő néhány napra 0-10 mm,10-20 mm, esőt mondtak, nem csak helyileg, hanem nagyobb, kiterjedtebb térségre is, hiszen egy markáns hidegfront érkezését jósolták. Ekkor megfogalmazódott az alternatív terv kitalálásának igénye. Megnéztük a térképet, megkérdeztük a guglit, hogyan tudnák visszajutni az autóhoz, amitől talán – a túra folyamán – itt voltunk a legmesszebb. A gugli a’szonta, menjünk vonattal, 3-4 átszállás és már ott is vagyunk. Ezt a választ még emésztenünk kellett, ráadásul még az eső se ért ide. Emiatt egyelőre csak a következő feladatra koncentráltunk, ami a hágó volt. A szörnyülködés után elindultunk és egy szinte egyenes, meredek, ingerszegény útszakaszon haladtunk. Néha egy két ló lézengett az út mellett. Kiváncsian vártam,hova a fenébe megyünk és mi az a hely, amit Cobranco/még előttem is/ olyan gondosan titkolt.
Egy kőfelverődés veszélyére figyelmeztető táblánál megálltam, mert ott volt maga Winnetou, a nagy apacs vezér, igaz nem élőben, hanem szoborban, de akkor is. Volt nála még néhány dinamit rúd, emiatt a fényképek elkészítése után sietve távoztunk, nehogy idegességében felrobbanjon. Ez a figyelem felkeltő szobor, az úttól jobbra található indián táborhoz tartozott.
Innen még kb. 1,5 km múlva értük el, az erről az oldalról teljesen jellegtelen hágót, aminek másik oldala Cobranco szerint nagy durranás lesz. Ezt a vélekedést támasztotta alá, hogy a 706 m-es hágó tábláján rengeteg matrica virított, természetesen mi, illetve Cobranco ragasztott is egyet.
Mióta elragadta tőlem a hágómatrica ragasztási feladatokat, azóta várakozó kárörömmel nézem, vajon ferde lesz-e a matrica. Sajnos nem, így nem tudok kifogást emelni, pedig szeretnék.
Néhány szót a hágóútról:
Az I. vh. alatt az osztrákok 100 nap alatt építették a túloldalon, - a függőleges sziklafalra az - utat, ami a Piave felé utánpótlási célokat szolgált. Az építés Nikolaus Weldmann nevéhez köthető. A művelet 1918. 02. 01 – 1918. 06. 01 között zajlott.
Mikor neki indultunk az ereszkedésnek, akkor nem tudtam mire számíthatok. Az elején épített kőfalak között vezetett az út, ami olyan keskeny, hogy lámpa vezérléssel csak egy irányban haladhat a forgalom. Mi éppen a piros lámpa éretlenné válását vártuk, és semmit nem láttunk az út további vonalvezetéséből, mert az út, a lámpa után rögtön meredek bal kanyarral egy alagútba futott. Ahogy a jelzőfény zöldre váltott, bementünk az alagútba, ami egy rövid, egyenes szakasz után jobbra 180 fokot fordult és már kint is voltunk a szabad levegőn. De hiába a szabad levegő, a lélegzet bennszakad, olyan fantasztikus a látvány, ami a vándor szeme elé tárul. A szinte függőleges sziklafalon – ami felülnézetben „U” alakot formázott, - egymás alatt 6 szakasz van, amelyek mindkét vége meredeken lejtő alagúthoz csatlakozik, mely a sziklában 180 fokot fordít a haladási irányon és már a következő – lejjebb elhelyezkedő – szabadtéri szakaszon gurulunk. Nem csak az alagútba be, és kimenetnél pazar a látvány, hanem az alattunk elterülő völgyre is igen pompás a kilátás.
Teljességgel hihetetlen, hogy ezt a monumentális utat 100 éve, 100 nap alatt építették meg, ráadásul kezdetleges eszközökkel,az építés körülményei miatt ragadt rá a találó "halálhágó" kifejezés,megjegyzem,a technikás vonalvezetés,illetve a "Dangerous road" listán elfoglalt előkelő helye miatt is simán ideférne e nem túl bizalomgerjesztő jelző. Hát hiába, az emberi hülyeség határtalan, mondom ezt a háborúra, ami közben mindenre, - csak a legfontosabbra, az emberre nem - jut pénz erőforrás, aztán rövid idő után, - ahogy a hadi szerencse forog – máris az ellenség kezén, a vérrel verítékkel létrehozott objektum, a háború után meg jelentőségét veszti, viszont látványosságnak pompás.
Nagy élmény volt ezen az útszakaszon legurulni, nem győztünk megállni, nézelődni, fényképezni. Igazi feledhetetlen látvány volt, kösz, Cobranco. A sok megállás miatt lassan haladtunk lefelé a Gravon völgyön, de sajnos vége lett, és leértünk a kiszélesedő szurdok szájában elhelyezkedő Tovena-ba (262 m). A lejtő hossza 6,8 km, 440 m a szintvesztés, de a számok semmit nem mondanak arról, amit itt átél az ember. A település végén balra, K-i irányba fordultunk, és a Soligo folyó völgyén haladtunk lefelé, de ezt nem vettük észre, mert gyakorlatilag nem lejtett. Szinte egybefüggő kis településeken át vezetett az utunk, miközben két tó is mellénk csapódott, a Lago di Lago (Tó-tó), és a Lago di Santa Maria (Santa Maria-tó). Nem mondom, hogy a környékbeliek, - akik a nevet adták a Tó-tónak - nagyon cizellált gondolkodásúak lehettek, mert nem szeretek hazudni, bár néha szoktam. Most döntse el a művelt olvasó, vajon hazudtam-e!
Amikor Cobranco észrevett egy lejtős, murvás utat, ami a Tó-tóhoz vezetett, rögvest jobbra tekerte a kormányt és már száguldottunk is le a partjára. A víz mellett tekertünk egy darabig, a murvás utacskán, de aztán visszatértünk a forgalmas főútra, mert már haladnunk is kellett volna, hiszen az idő már fél hat felé járt. A tavakat elhagyva, utunk lejteni kezdett és pazar látványban volt részünk: kilométereken keresztül, 60-80 m magas lábakon vitt autópálya viadukt, ami a Meschio völgyébe vezetett. Újra megjelentek a hatalmas hegyek, hiszen egészen 150 m-ig legurultunk és az 1 500-1 800 méter magas gerincek hatalmasaknak tűntek.
Még valami kaját kellett vásárolnunk, ezért először megálltunk az út melletti nagy áruháznál, de ott nem vettünk semmit, hanem inkább tovább mentünk Vittorio Veneto-ba (138 m), Egy kis boltocskában vásároltunk pékárut, amikor már a nap fénye kókadni kezdett. Vittorio Veneto-tól búcsút vettünk és elkezdtük a mászási hadműveletet, a Meschio völgyében ami közben érintetünk néhány tavat, pl. Lago Di Negrisiola, Lago Del Restello. Ez utóbbinál megtekintettük a szivattyús-tározós erőmű épületét, csővezetékeit és megállapítottuk, hogy ez bizony van vagy 100 éves. Nem sokat tévedtünk, a gugli szerint 94éves az erőmű, hiszen 1924-ben építették.
Szóval hágtunk felfelé, izzadtunk, én éheztem, az idő telt, táborhely sehol, nem túl jó felsorolás. Aztán Cobranco egyszer csak balra letért a főútról, illetve átmentünk a tőlünk balra futó vasúti vonal alatti átjárón, és láss csodát a -szintén nem túl jól hangzó- Lago Morto /Haláltó/ partjára lyukadtunk ki, ahol lakóautók is álldogáltak, úgy tűnt, talán jó lesz a környék a sátrazáshoz. Cobranco körbeérdeklődött, de nem voltak meggyőzőek a válaszok, emiatt egy kicsit odébb mentünk, be az erdőbe, ahol érdekes vízmosásra emlékeztető kőfolyamokat találtunk, amik nem nagyon nyerték el a tetszésünket, mert ha nagy eső lesz, akkor az elviszi a sátrat, hiszen felettünk 1.300 m-rel volt a gerinc, a hegy oldala pedig olyan meredek, hogy még az olaszok sem tudtak odatelepülni. N
Végül találtunk egy egészen jó, rejtett helyet, amit az esetleges víz sem fog háborgatni, és felvertük a sátrat, olyan 20:30 táján. Jó kis nap volt ez is, volt sok érdekes mozzanat, Calofornia, Mis kanyon, Mis tó, San Boldó hágó, és a végére még vagy 4-5 tó.
A sátorban még megnéztük az időjósok előrejelzését, végig gondoltuk, vajon mi is vár ránk holnap, milyen is lesz az időjárás, kell-e menekülnünk, és vége lesz-e a túrának félidőben? Mivel nem tudtuk a válaszokat, inkább egy kínai közmondás üzenete szerint cselekedtünk: „a hídon akkor kell átmenni, ha odaértünk”. Mivel mi még nem értünk oda, és a sátor is állt, inkább nyugovóra tértünk, legalább pihenten nézzünk szembe a következő napok kihívásaival.