5. nap 2018.08.31. Péntek (31 km 398 m)

Szerencsére az éjjel minden szempontból nyugodtan telt, se egy állat, se eső, se szél nem volt, legalábbis Cobranco erről számolt be, amikor hét óra felé felébredtünk. Az ég nem nézett ki jól. Már ronda felhők fedték a felét, a másik felén még a kéket is felfedezhettük, igaz D felé, amerre már megszűnnek a hegyek.

Nekünk viszont É felé visz e napi utunk majd, arra viszont nem volt szívderítő a látvány. Gyors pakolás – és elő-reggeli – után, már 8:15-kor úton voltunk és megindultunk a Fadalto hágóúton felfelé. Ez a hágó tulajdonképpen egy régi suvadás eredménye, ugyanis a tőlünk K-re eső hegy oldala valamikor a régmúltban megindult és lecsúszott a völgybe, így elzárta egymástól a szálláshelyünk melletti Lago Morto-t és a hágó túloldalán elterülő Lago di Santa Croce-t. Ez a lecsúszott földtömeg alkotja ma a Sella di Fadalto (490 m) hágót. Szóval ezen az úton haladtunk. Felettünk a hosszú lábakon álló autópálya vezetett, emiatt a mi utunkon nem volt semmi forgalom. Hosszan haladtunk a Lago Mortó mellett, melynek hossza kb. 1,5 km, és nagyon szép látványt nyújtott, ahogy a türkiz-zöld színével meghúzódott a két hatalmas hegy szorításában.

A tó után – a szokásoknak megfelelően – megint találtunk egy behajtani tilos táblát, de nem volt mit tenni, nem tudtunk másfelé menni, ezért behajtottunk. Reméltük, hogy át tudunk jutni. Egy idő után elfogyott az egyik sáv és lámpa is lett, hogy minek az nem derült ki, ha úgyis tilos ide behajtani. Csak sikerült átjutnunk a szűkületen, amit építkezési munkák indokolhattak, de élő munkást nem láttunk, igaz élettelent sem. Ezen a részen vált ketté az autópálya, két külön lábon álló objektummá változott, amit valószínűleg a szűk hely, illetve a le és felhajtók kialakítása indokolhatott. Amikor 420 m magasságban elértük az autópálya fel, illetve lehajtókat, megálltunk egy pillanatra és visszatekintettünk a völgyre, ahonnan jöttünk, és megállapítottuk, hogy a látvány nagyon jó lenne, de túl sok az épített tereptárgy, amik rontanak az összhangon.

Ami még többet rontott, az a felhők színe és alakja volt. Amerre mentünk inkább a sötétebb árnyalat dominált és nem bárányfelhőket láttunk, sajnos. Az előrejelzés szerint 14 óra körül érhet ide a sok esőt hozó hidegfront. A felhőtakaró még nem volt zárt, nem kellett tartani a bármely pillanatban eleredő esőtől. Ezzel együtt azért a kedvünkön nyomot hagyott az eső jövetele, hiszen ez automatikusan a túra végét is jelentette. Nem csak egy futó záport, vagy legfeljebb egy napos esőt jósoltak, hanem 4-5 napig tartó kavargó felhőket, lehűlés és esőt. Egy-két napot át lehet vészelni sátorban, de a lehűlés miatt 2.000-es hágókon olyan hideg lehet, amit nem akartunk megtapasztalni, mert ez tulajdonképpen nem túlélő, hanem élvezeti túra lenne.

Már előző nap eldöntöttük, hogy vonatozni fogunk, a kérdés csak az volt, hol szállunk fel a „csühösre”. Ezzel rá is térek a terv ismertetésétre, ami első körben az volt, hogy elmegyünk Belluno-ba, majd ha az időjárás kegyes hozzánk, akkor a Piave mellett haladunk DNY-i irányba. Ha a szükség úgy hozza, akkor Feltre településen is vonatra tudunk szállni. Persze az eredeti tervekben sem Feltre, sem Belluno nem szerepelt, hanem Belluno előtt északra fordulva a Piave folyásán felfelé vettük volna az irányt és egészen Piave Di Cadore-ig törtünk volna előre. Tovább nem is írom, mert az időjárás sajnos érvénytelenítette a terveket.

Na, de térjünk vissza a tényleges bringás részre, még akkor is, ha már nem sok volt hátra belőle. Az autópálya fel-le hajtókat elhagyva négy szerpentin-kanyart küzdöttünk le, miközben elhanyagolt házak sora állt az út mellett, és azon tanakodtunk, vajon ezek lakottak-e. A kanyarok után máris a hágón álltunk és szemléltük a túloldal pocsék felhőzetét. Nem sokat molyoltunk, nem is volt miért, hanem elindultunk lefelé, a Lago Di Santa Croce irányába, aminek felszíne 100 m-rel volt a hágó szintje alatt. Így legalább volt egy kis gurulás az élénk ellenszélben. Alig indultunk el, máris ráláttunk a pompás tóra - és mielőtt az út szétvált volna jobbra és balra tóelkerülő útra – hirtelen megálltunk egy parkoló szerűségben, ahol én már nagy reményeket fűztem egy kis reggelihez, de mint már jó néhányszor most is csalódnom kellett.

Egyrészt még csak 9:20 volt, Cobranco nem érzett éhséget, mellesleg se pad, se asztal nem volt, így továbbálltunk, és a tó bal oldalán (NY-i oldal) futó utat részesítettük előnyben a másik oldalival szemben. Hamar elértük Santa Croce Del Lago települést, ahol szintén nem találtunk reggeliző helyet, de kárpótolt a - rossz idő ellenére is - szebbik arcát mutató környék látványa.

A tó sokkal nagyobb volt a túloldaliaknál, a hossza 5-6 km lehetett, a mi oldalunkon 1200 m-es hegygerinc a tó közepéig ért, míg a túlparton a távolban – jobbra előre - közel 2000 m-es szirtek rejtőztek a felhők által alkotott függöny mögött.

A települést elhagyva, az utat szegélyező fáktól alig-alig láttuk a tavat, pedig jó lett volna, viszont a napocska egy kicsit tiszteletét tette, s máris jobb kedvvel tekertünk. A tó végét hamar elértük, előbb Bastia, majd Paludi településeken haladtunk át. Utána egy brutálisan bonyolult útelágazódás előtt vettünk célba egy parkos területet, de kajáló-helyet sehol nem leltünk. Már teljesen „elszönypörödtem”, hogy itt reggeli megint nem lesz 12 előtt, amikor Canevoi településen egy parkban végre megálltunk (10:25) táplálkozni.

Több szempontból nem volt optimális a hely, nem volt asztal, pad, viszont volt szép kilátás és egy mellvéd szerű fal, mit asztalként használtunk. Innen jó kilátás nyílt az alattunk csordogáló tej folyamra, a Piave-ra, ami abból a völgyből folyt kifelé, amerre az eredeti tervek szerint mennünk kellett volna. Ettől a helytől tovább 1 km-re indul az SS51-es út, ami a Piave völgyébe vezet.  Reggeli közben megnéztem az időjós oldalt és az masszív esőt jósolt 14:00-tól, amit egy több száz km-es felhősáv okoz.

A reggeli után – a délelőtti É-i irányt – NY-DNY-ira cseréltük és haladtunk Belluno felé, miközben egészen biztatóvá vált a felhőzet, főleg annak ritkulása. Szerencsére Levego település után az olaszok építettek egy pompás bringautat, amit rögtön ki is használtunk, így legalább nem kellett az egyre sűrűbb forgalomban lavíroznunk. Ahogy Belluno-t megközelítettük, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez egy jelentősebb város lesz, mint az eddigiek és nem lesz könnyű dolgunk a navigálással.

Első körben úgy döntöttünk, hogy felmegyünk az óvárosba szétnézünk egy kicsit, aztán majd meglátjuk mi lesz. Az elgondolást tett követte és az egyre fülledtebb időben felmásztunk  kb. 50 m-t. Megérte, mert pazar főteret találtunk, ahonnan nagyon hangulatos szűk utcácskák nyíltak, melyeket szép állapotú ódon házak szegélyeztek. Addig-addig nézelődtünk az óvárosban, amíg a látóhatár NY-i szélén vészt jósló fellegek tűntek fel. Mi – ezektől megijedve - gyorsan meghoztuk a döntést: nem megyünk Feltre irányába, hanem hirtelen meg kell keresni Belluno vasútállomását.

Ez így leírva nem bonyolult, de nekünk időbe telt, amíg sikerült információt szerezni hollétéről és utána még megfelelő utat kellett találni, ami oda vezet. Itthon nézegettem a GPS track-et és azt láttam, hogy volt olyan pont, amikor csak 400 m-re voltunk a kitűzött céltól, de még 3,3 km-t mentünk – igaz kakaós csiga alakzatban – amíg ténylegesen megtaláltuk. Mikor odaértünk, már igen eső előtti hangulat volt.

Gyorsan bementünk és elmeséltük a jegyárusnak hova is szeretnénk menni. Ő beütötte a gépbe és adott egy, a régi számítógépes lyukkártyára hasonlító papírt, ahova fel volt tüntetve az útvonal, az átszállások, és az időpontok. Megbeszéltük és pár perc múlva kezünkben voltak a jegyek. Azért nem gondolkodtunk sokat, mert a „gugli” előzőleg 3-4 átszállással tervezte az utunkat, míg a helyi „MÁV-os” csak két átszállást érzett szükségesnek, igaz jó nagy kerülőt kellett tennünk. Az irányok a következők voltak: Belluno-Padova, Padova-Verona, Verona-Fortezza. Az első vonatunkra alig egy órát kellett várnunk, a másodiknál szűk intervallumban kellett átszállnunk, majd Verona-ban 70 perc várakozást jelzett, és a végcélhoz – Fortezza -  20:17-es érkezést jósolt, mindezért 42,5 EURO díjat kértek fejenként, bringajeggyel.

Alig vettük meg a jegyeket, máris esni kezdett, ami a döntésünk helyességét próbálta alátámasztani. A peronon vártunk vagy 20-25 percet, majd megérkezett a vonatunk, felszálltunk, elhelyezkedtünk a bringa osztályon, ahol 4 dedikált hely volt, de végül 7 bringás próbált elférni, ez azért egy kis káoszt feltételezett a helyi „MÁV-nál”. A vonatunk időben elindult, de ha lehet ezt mondani - nagyon óvatosan haladtunk, fogalmazhatnék úgy is, hogy vicinális tempót sikerült tartanunk.

Az már az út felénél látszott, hogy késni fogunk, viszont pont Padova-ban volt a legrövidebb átszállási időnk – 6 perc, viszont a mi vonatunk 8 perc késésben volt, amikor leszálltunk róla. Itt őrült rohanás kezdődött, annak érdekében, hogy valahogy mégis elérjük a csatlakozást, amiben segítségünkre volt egy bringás házaspár, akik mondták, hogy kövessük őket, nekik is ugyanaz a vonat kellett. Csak volt némi nehezítés a dologban, mert Padova-ban nem volt lift, így kézben kellett a 40 kg-os kerékpárt a lépcsőn leügyeskedni, az aluljáró fele le volt zárva építkezés miatt. Péntek délután lévén az összes olasz ezen az aluljárón próbált haladni oda- és visszafelé is. Mi nem nagyon tudtunk tülekedni a széles nehéz bringákkal, ezért alig bírtuk követni a kedves Vicenza-i házaspárt akik mutatták volna az utat, de ők is el akarták érni a szerelvényt, ezért siettek. A felfelé lépcsőn is megszenvedtünk, de valahogy odaértünk a vonatunk mellé, amin már minden ajtó zárva volt, bármely pillanatban elindulhatott volna, így nem volt időnk megkeresni a bringás szekciót, hanem a legközelebbi ajtót kinyitva felrángattuk a gépeket, bezártuk az ajtót, a vonat pedig azonnal elindult. Hát ez meleg helyzet volt. Mi a vagon közepén tudtunk felszállni, ahol éppen annyi hely volt, hogy a két kerékpár elfért, leülni nem lehetett és teljesen elzártuk a forgalmat minden irányban, amiből adódott néhány kellemetlen pillanat, amikor a helyiek nem tudtak rajtunk átvergődni.

Verona-ba megérkezve kényelmesen megkerestük a mi peronunkat. Kipróbáltuk a lifttel le az aluljáróba majd fel a peronra mókát és még mindig volt 1 óránk a csatlakozásig. Itt csaptunk egy rögtönzött ebéddel megtűzdelt vacsorát a várakozó utasok nagy megrökönyödésére.

Az utolsó vonatunkra felszállva kényelmesen elhelyezkedtünk és bentről szemléltük a kinti szakadó esőt. Felelevenítettük a 2011-es túránk néhány eseményét, mert bizony-bizony arra haladt a vonat, pl. Garda-tó, Bolzano. A vonat a menetrend szerint 20:17-re érkezett meg Fortezza-ba, ahol éppen nem esett az eső, de piszok csípős idő fogadott. Annak ellenére, hogy ez sokkal kisebb állomás volt, mint a Padova-i, mégis volt lift, amit ki is használtunk, majd kihajtottunk a hidegbe. Az autót szerencsére ott találtuk ahol hagytuk, gyorsan bepakoltunk, felvettük az utolsó snittet, majd fájó szívvel elindultunk haza.

A 2018-as Alpok-túra ezzel le is zárult, illetve félbeszakadt, de a második felének tervei remélem nem merülnek a feledés homályába és lesz még időnk, erőnk, egészségünk, hogy annak élményeit is megtapasztalhassuk a nem túl távoli jövőben. Az első 5 nap élményeinek átéléséért - innen is - köszönetet mondok Cobranconak. Bízva abban, hogy megyünk még néhányszor közös Alpok, vagy egyéb, többnapos csomagos túrára. Aki elolvasta a túra leírást és/vagy megnézte a videókat, annak nem kell részleteznem micsoda mennyiségben, milyen töménységben kaptuk a jobbnál-jobb látnivalókat élményeket, ami a Cobranco által készített tervet és Őt magát dicséri.