Korzika és Szardínia, a Földközi-tenger második és negyedik legnagyobb szigete a Tirrén-tengeren közel egymástól, mégis két teljesen más világ. Korzika a franciáké, Szardínia az olaszoké. Míg az előbbi az Alpok folytatásaként dús fenyőerdőkkel, felhőbe burkolódzó rideg, kopár kétezres csúcsokkal fogadott minket, addig az utóbbi már igazi mediterrán sziget, kopott, sárgás-barnás csúcsokkal és irdatlan hőséggel. Korzika több mint tíz éve ott lapult terveink között, várva a lehetőséget. Éveken keresztül felmerült lehetséges úticélként, de eddig mindig „B-terv” maradt. Idén végre eljött az ideje, hogy felfedezzük!

Nehéz betelni azokkal a fényképekkel, melyek Korzikán készültek. Még akkor is, ha egyik sem érzékelteti igazán a sziget valódi mivoltát. A hegyek itt jóval sziklásabbak, a szurdokok jóval vadabbak, az utak jóval szűkebbek és kanyargósabbak, s a tengerpartok jóval tagoltabbak annál, mint ahogy előzetesen képzeljük. Korzika olyan mintha egy külön szárazföld lenne, kicsi, de mégis minden megtalálható rajta. A hatalmas hegyek és a rajtuk eszméletlenül kanyargó hágóutak olyan lassú haladást tesznek lehetővé, hogy jóval nagyobbnak érezheted valódi méreteinél.

Egyik pillanatban a tengerparton tekersz napsütésben, de mégis metsző, sópárától terhes szélben s hallgatod, ahogy a tenger hullámai becsapódnak az alattad függőlegesen meredező sziklafalba. A következőben kopott, sárgás tájon gurul a bringa, egy szűk és néptelen, maqui bokrokkal szegélyezett, kecskeszaros úton. A hágón mórfejes zászlót tép a szél, s átbukva nem látod pontosan, csak sejted a távolban húzódó tenger sziluettjét. Újabb váltás. A szűk, sziklás kanyonban kaptatsz felfelé. Fogalmad sincs, merre megy tovább az út, de mégis mindig megtalálja az átjárót. Lent a patakmederben nagy az élet, hatalmas medencék, sziklák, kavicspadok.

Ezek a franciák jól tudják, hogy a hegyekben is lehet strandolni. Feljebb már átláthatatlan égig érő fenyvesek uralják a látképet, közöttük ház nagyságú sziklák véletlenszerűen elpotyogtatva. Minden zöld, élesek a kontúrok, a Nap már nem melegít annyira, mégis erősebben süt, mint lent a fülledt pusztákon, vagy a tengerparton. Mindenhonnan édesvíz tör elő, s valahol a fák teteje felett a felhők alatt, ott emelkednek az állandó víz forrásai, a kétezresek. Ismét feljebb mész.

Elfogytak a fenyvesek, csak a sziklák meredeznek. Felszínük sima, mintha egy ősgleccser csiszolta volna őket ilyenné. Kevés a fogás, de a cipőd jól tapad rajtuk. Nem kell félni, bár esőben nem szívesen sétálgatnál rajtuk. Néhol akad egy-két lánc is kapaszkodóul. Kevéssel odébb elemi erővel szalad le a patak, csobogásának hangja betölti a völgyet. Itt már nem vágyod az árnyékot, elkezd hiányozni a kellemes tengerparti szél, vágyod vissza a mediterránt. Újabb lépcső: hófoltok, tengerszemek. A mediterrán már rég elveszett. Hideg szél csap az arcodba. A felhők lába már eléri a csúcsot, átbukik rajta szürkeséget varázsolva az addig csodálatosan kék tájra. A tenger és az ég összemosódik. Egyszerű, fából készült csúcskereszt, mintha a világ tetején állnál. Pedig itt vannak alattad a zöld rétek, a fenyvesek, a kopott-sárgás puszták, a maqui bokrok, a tengerparti sziklák, a homokos strandok… egy karnyújtásnyira.

Folytatjuk...