Bevezető:
"A szlovák „Szeret-Déda project”-ként is ismert vasútvonal gondolata 1938-ra tehető, mikor az első Bécsi-döntés eredményeképpen, a szóban forgó terület egy része visszakerült Magyarországhoz. Értelemszerűen, az itt húzódó vasútvonal bizonyos szakaszai is.

Ennek áthidalására, a szlovákok nagyszabású építkezésbe kezdtek. Az észak-gömöri összekötő vonal a vad tájon,csak alagutak,viaduktok létesítésével volt kivitelezhető. A munkák infrastrukturális része a háború végére majdnem kész lett. Azonban a terület újra Szlovákiához került, így a vasút befejezése, üzembe helyezése értelmetlenné vált.

Bár vonal néhány szakasza később bekapcsolódott az aktív használatba, a felhagyott műtárgyak jelentős része,mint egy letűnt kor mementója a mai napig is célként lebeg a felfedezők, kalandvágyók szeme előtt."

A nem túl nagy számú egynapos túráinkból itt és most egy Szlovák túra alkotja az írásmű alapját. Egy érdekes és elgondolkodtató, majd 80 éves emberi alkotás az apropó, amiért kiutaztunk. Persze ez nem lenne elegendő a reggeltől estig való tekeréshez, így hát Cobranco úgy alakította a nyomvonalat, hogy abba a környék több érdekessége is feltűnjön.

Cobranco először 2014-ben Kiringtonnal fedezte fel az útvonalat, majd 2018-ben együtt is végigmentünk rajta, még kamera nélkül. Azóta vártuk a jó idő eljövetelét, de valahogy mindig közbeszólt valami. A címből látszik, hogy nem rövid és nem teljesen sík a túra. Ráadásul ha azt mondom, hogy jelentős része terepen halad, akkor sejthető, ez bizony időigényes elfoglaltság. Ebből adódik, csak a nyár elején érdemes belefogni, mert akkor elég hosszúak a nappalok. Viszont pont a június vége szokott zivatarokban bővelkedni, amit mi kerülni akartunk, a jó látvány miatt.

Autóval Miskolcról indultunk, a közel 100 km-es útra. A Bánrévei határátkelőn át jutottunk el Pelsőcön (Plesivec) keresztül szlovákiai Csetnekig (Stítnik), aminek főterén megálltunk és leszedtük a bringákat. A szokásos koreográfia szerint körbenéztünk, vizet keresve. Sajnos nem leltünk, mert a kút kiszáradt. Fél 7-kor vette kezdetét a nagy túra.

A tényleges cél a Nagyszabos (Slavosovce) melletti, 80 évvel ezelőtt felhagyott vasúti alagút (2,5 km) megnézése és azon való áthaladás volt. Persze utána még az ezzel összefüggő dolgok megtekintése, kipróbálása és egy fektetett nyolcas alakú túra-útvonal bejárása.

Az alagutat azért kellett a II. világháború közben a szlovákoknak megépíteni, mert az É-D-i völgyekben futó vasút ellehetetlenült az első bécsi döntésnek köszönhetően, aminek hatására a határ északabbra került. Tulajdonképpen nem egy hanem több építményt - alagutakat és viaduktot - is kezdtek építeni. Mire majdnem készen lettek, addig a határok is visszamentek délre. Ezért értelmetlenné vált az egész óriási, és drága beruházás. Olyannyira, hogy a talpfákat sem tették le, és soha nem ment itt a vonat.

Csetnek főteréről (292 m) Észak felé indultunk az 587-es úton, majd kb. 2 km után balra letértünk az 52622-es útra Nagyszabos felé. Az időjárásra nem lehetett panasz, az ég teljesen tiszta „Cobranco kék” színnel hívogatott, bár a korai időpont miatt a levegő még nem volt meleg. Nagyszabost kb. 5 km-rel a leágazás után értük el és a faluban egyérdekes információs táblát láttunk. Ezen a keresett alagút képe figyelt, valamint alaktalan, furcsa színekben pompázó, fa valamik.

A falu közepén búcsút intettünk a Csetnek pataknak és a Csetnek völgynek is, és balra NYugat felé – a Rejdarsky patak völgyén – indultunk tovább. Egy igen meredek úton haladtunk, ami egy idő után murvássá silányult, majd hirtelen (480 m) mindenféle, a faluban látott színes fa izék jöttek szembe egymás után. Ez a Nagyszabosi rekreációs park volt, amit - Cobranco szerint - 2009-ben hoztak létre művészek bevonásával. Én nem tudom milyen művészek működhettek közre, de azt igen, nagyon jó anyagot „tolhattak”.

A helyszínen kipróbáltuk a hintát, az épített kis vonatot, és időt kerítettünk a reggelire is. 7:40-kor megtámadtuk az alagutat, ami elég érdekesen indult. Aki nem ismerős a környéken, nem biztos, hogy magától rájön, hol is kezdődik az építmény ugyanis 7-8 m-t kell lefelé menni egy fa lépcsőn, hogy a bejáratot elérhessük. Annó – gondolom – úgy tervezték, hogy egy kis földmunkával a felszínről indult volna, de a partizánok berobbantották az elejét.

Az alagút eleje döngölt murvásan indult, de aztán a maga pőre betonlapjain baktattunk végig. Ez úgy nézett ki, hogy mindkét oldalról befelé lejtő beton lapokat fektettek le, amik kb. 1,5 m hosszúak voltak, de köztük olyan 10 cm széles 5-10 cm széles bakkantó. Középen pedig egy kb. 20 cm széles 40 cm mély vályú futott végig, ami a beszivárgó vizet volt hivatva elvezetni. Szerencsére az alagút lejtett, olyan 1,5-2%-kal, így tekerni nem kellett csak fékezni, meg kiállni a nyeregből, mert a bakkantók elég „ütősek” voltak, és közben arra koncentrálni, nehogy a középen futó árokba beleessünk.

A belső szerkezete meglepően épen, jó állapotban vészelte át a 8 évtizedet. Elgondolkodtam rajta, vajon mi miatt lehetett szükség egy ilyen nagyszabású, borzasztó munka árán, szörnyű drágán megépített objektumra. Az erdőből a fát le lehetett volna hordani másképpen is, akár Magyarországon keresztül is, biztosan a szlovákok akkori vezetői nem akarták őseink jóindulatára bízni ezt, de számomra akkor is értelmezhetetlen a monumentalitása.

Az alagútban többször megálltunk, voltak közjátékok, de csak megérkeztünk a túloldalra, ahol egy patakocska indult éppen a kijárattól, és a sárból, meg a vízből jutott az alagút utolsó 50 m-re is, de azért sikerült kivergődni.

Különben ez egy jelzett kerékpáros út, ha valaki tudja ezt értelmezni. Az alagútba 7:40-kor léptünk be, majd a kijáratnál is volt egy kis nézelődés és 8:40-kor indultunk tovább. A patakmederben 150-200 m-t haladtunk, utána a patakocska (Mnisansky) letért balra, mi pedig haladtunk tovább a vasút nyomvonalán. A nem túl jó minőségű csapáson 1 km-t tekertünk és már el is értük a következő alagutat (245 m), ami most szerencsére nyitva volt, mivel elbontották a falazatot. 2017-ben is át tudtunk rajta menni, de akkor még szinte teljesen be volt falazva és csak egy ajtó méretű lukon keresztül lehetett áthatolni. Alig mentünk át az alagúton, máris ott álltunk a koprási viaduktnál, ami a következő eleme a befejezetlen vasútnak.

Volt küzdelem, mire felértünk, ugyanis az "abandoned" létesítmény feljáró rámpái sohasem készültek el. Az építmény igen monumentális (113 m hosszú, 40 m magas) és a hortobágyi híd neve után szabadon, lehet mondani 5 lyukúnak, melyek közül a középső a nagyon nagy lyuk, a többi meg gyereklyuk.

Jól szétnéztünk, majd indultunk tovább. Innen már nem kergettük a többi építményt, hanem a túra, alagút mentes szakaszára tértünk rá, aminek keretében, mindenféle földutakon legurultunk Koprásra, majd tovább Baráttelkére (régebben Mnisany, ma Magnezitovce). A falu szlovák neve annak állít emléket, hogy Közép-Európa legnagyobb magnezit bányája van a környéken. Az előbb említett földutak rendesen csillogtak a kicsi ásványszemcséktől, amit magyarul magnézium-karbonátnak hívnak. A templomnál jobbra kanyarodva erős hegymenetbe kezdtünk, ami az emlékeink szerint tolós szakaszba torkollik, és nem is csalódtunk. A domb tetejéről már látszott a félig elbontott hegy szemben a Murány völgy túloldalán. Ott simán lehetne Hold expedícióról filmet forgatni, senkinek nem tűnne fel, hogy ez a Föld.

Kis gurulás után értük el Hizsnyó (Chyzne) falut, majd egy lendületes gurulás után Lubényt (Lubenik), ami már a Murány patak völgyében volt. Mi Északnyugat felé (jobbra) kanyarodtunk, mert Nagyrőce (Revuca) volt a közelebbi cél, ebédelési célból. Mivel még nagyon korán volt (10:10), ellenben ott volt a Békás (vagy Mikova tó), ahol csobbanni is lehetne, Cobranco úgy döntött a tények súlya alatt roskadozva, hogy most, még ebéd előtt kellene egyet fürödni, a „Fürödni tilos” táblával ellátott tóban.

Az elhatározást tett követte és elzarándokoltunk a tó hegy felőli – túl – oldalára. Leltünk egy kis – sűrű növényzet által - rejtett öblöt és már vetkőztünk is. Nagyon halkan a habokba siklottunk, nehogy a horgászok megorrontsák a tilosban járásunkat. Jól esett egy kis felfrissülés, de az már nem, hogy a vízből kiemelkedve, azonnal megcsípett egy bögöly. Mondtam is neki: „Leütlek én rusnya bögöly, hogy azonnal meg is dögölj!” és úgy is tettem, de már nem lehetett meg nem történtté tenni az esetet. Kis száradás után felöltöztünk és visszakerekeztünk a Nagyrőcére vezető út melletti bringaútra, ami jó minőségű volt, és elég jól is haladtunk rajta.

Oly annyira jól, hogy 11 előtt elértük a várost. Ekkor már majdnem 30 km volt a lábunkban, az ebédhez viszont túl korainak tűnt az idő. Így kicsit körbenéztünk a város történelmi magjában, ami nem tartott túl sokáig, mivel már 11:08-kor a kiszemelt – és korábban kipróbált – Trio Pizzeria-nál voltunk, a Jilemnického utcában. Vagy ha úgy tetszik, akkor ulicában. Talán két éve voltunk itt, de azóta megváltozott kicsit a felhozatal, csak menüből lehetett választani, amit gyorsan meg is tettünk. (Porleves, Cobranconak rántott sajt, nekem rántott hús, és persze fél-fél liter Kofola.)

A lónyálat hamar kihozták, majd mikor Cobranco akkurátusan kihajtogatta a térképet és mutogatni kezdte merre járunk, hirtelen megjelent egy felszolgáló-lányka és hozott egy vajling húslevest. A felét sem bírtuk megenni. Cobranconak nem nagyon ízlett, nekem mindegy milyen, mert nekem bármi jó, de így is túl sok volt. A főétellel nem volt semmi baj, ehető volt és finomnak is nevezném. A végén a két adagért, Kofolával 11 ercsit fizettünk, ami nem volt drága.

Ezután valamivel fél egy előtt, teli gyomorral nekiugrottunk a túra maradék 90 km-ének.Teli gyomor ide, teli gyomor oda, mégis jó 20 perc alatt ledaráltuk a hátszélben a 8 km távolságot Murányaljáig (Muran).

A városban korábban már többször jártunk, ráadásul túl sok említésre érdemes részlettel nem rendelkezik. Így nem is terveztünk megállást, hanem a központban akartunk elkanyarodni jobbra az 531-es útra egy kis kitérő erejéig. Ott azonban egy hamisítatlan behajtani tilos tábla figyelt. Egy kicsit lassítottunk majd mentünk tovább, Cobranco szerint valamilyen természeti katasztrófa lehet az ok a hegyekben, hiszen az elmúlt hetekben nagy mennyiségű eső esett, viszont mi csak 1-2 km-t mennénk a kiszemelt látványosságig...