– Vajon szentségtörés egy zarándokútra bringával ráhajtani? – tettem fel magamnak a kérdést még jóval azelőtt, mielőtt megérkeztem volna Spanyolország búzamezőktől sárgálló jellegzetesesen dombos vidékére, Navarrába.

Korábban nagyon sokat olvastam az Útról, melyet már oly sokan és sokféle indíttatásból végigjártak, s ha bátorságom és elszántságom meg is lett volna hozzá, időm annál kevesebb. Ráadásul mindig nagyobb szerepet játszott életemben a bringatúrázás, gyalogolni csupán egy havas hegycsúcs irányába szeretek. De lehet, hogy ezek csupán kifogások? Lehet, hogy még lélekben nem vagyok elég érett ahhoz, hogy végigcsináljam?

Bringás vándorlás Spanyolországban

Gyaloglás, túrázás, zarándoklat – gyakran összemossák ezeket a fogalmakat. Miben több a zarándoklat egy sima gyalogtúránál? Szerintem legfőképp abban, hogy a zarándok útja során nemcsak a körülötte elterülő tájat, a városokat, hanem önmagát is felfedezi. Megismeri fizikai határait, megtapasztalja a magányt, a teljes kiüresedést. Elindul egy általa kijelölt úton, hogy aztán teljesen más emberként térjen haza onnan. Néha egyedül túrázni sokkal inkább tekinthető zarándoklatnak, mint egy ilyen formán meghirdetett buszos kirándulás.

Két keréken az El Caminon

Brüsszelből indultam hatfős kerékpáros csapatommal, hogy egy hónap múlva, 3300 kilométer megtétele után a szárazföldi Európa legnyugatibb pontjáról, a Lisszabon melletti Roca-fokról csodáljam Atlanti-óceán vizében eltűnő napkorongot. A Pireneusok hegyláncain átkelve öt nap állt rendelkezésünkre, hogy a Szent Jakab út 800 kilométeréből ötszázon végigsuhanjunk. S – bár a zarándokok fejébe nem láthattunk be – megpróbáltuk mindazt átérezni, amit ők ezen a hosszú út során átéltek.

Társas magány

Úgy gondolom, hogy egy zarándokútnak csak akkor van értelme, ha az ember egyedül járja végig. S – bár az első városban, Pamplonában hatalmas tömeg fogadott, rengeteg fehér fésűkagylót viselő fiatal csoporttal – az úton már többnyire egymagukban vándorló emberekkel találkoztunk. Ki gyorsabban, ki lassabban, némelyek zenét hallgatva, mások inkább énekelve, dudorászva haladtak a távoli ismeretlen felé, s minket is vándorként üdvözöltek „Buen Camino” köszöntéssel. Ők nem tehettek róla, de engem határozottan zavart, hogy az út elképesztően népszerű. Szinte nincs olyan szakasz, ahol az ember igazán magában tud lenni, előttünk-mögöttünk emberek tömege haladt a jól kitaposott, fésűkagyló motívumokkal és sárga nyilakkal sűrűn jelzett útvonalon. Az emberek száma és az útvonal nagyon alapos kitáblázottsága esélyt sem ad arra, hogy valaki letérjen róla, bár néha határozottan jól esett egy párhuzamos és kicsit nyugodtabb utat keresni magunknak.

A népszerű úton nyár közepén nagy a forgalom

Az útvonal Pamplona és Burgos közé eső szakasza még viszonylag sűrűn lakott, minden 10-15 kilométeren van egy falu, vagy egy pompás város, ahol meg lehet pihenni. Aztán ahogy felkaptat a Mezeta lapos fennsíkjára, a táj egyre jobban elsárgul, a látóhatár kitárul, a zarándokok egy más dimenzióba lépnek. Itt kezdődik az igazi lelki vándorlás és fizikai erőpróba. Azok a vándorok, akik idáig eljutottak, már tényleg komolyan gondolják az egészet. Megtalálják az összhangot a hosszú, monoton kilométerekkel, a perzselő Nap sugaraival és saját gondolataikkal. Akikkel ezen a szakaszon találkoztunk, mind nagyon elszántak voltak, ők már nemcsak megérkezni akartak valahová, hanem szerettek úton lenni.

Előttünk a végtelen

Ezt az utat nem látni kell, hanem érezni

A zarándokút elég egyhangú útvonalon halad. Hatalmas szántóföldek terülnek el minden mennyiségben, melyeket apróbb erdők határolnak. Néha hatalmasak a látótávolságok, előttünk a város templomtornya már szinte karnyújtásnyira látszik, valójában még több, mint tíz kilométerre van. A távolban tornyosuló hegységekhez képest pedig olyan a mozgásunk, mintha egyhelyben topognánk. Néha még kerékpáron is hosszúnak tűnt egy-egy szakasz, volt úgy, hogy 60 kilométert tekertünk egyhuzamban, hogy egy valamire való városkába érjünk. Egy átlag zarándoknak ez két napjába kerül! Minden tiszteletünk azoké, akik vállalják ezeket a megpróbáltatásokat! Úgy gondolom, hogy pont ez a lényege és különlegessége az útnak. Ha nincsenek nagy látnivalók, akkor tanuljuk meg értékelni a természet rejtett szépségeit. Jó nézni az alkonyatkor aranyba borult végtelen tájat, hallgatni a tücskök ciripelését a madarak énekét. Elmerengni azon, hogy milyen apró pontok vagyunk ezen a hatalmas Földgolyón!

Tekerés közben volt időnk elmerengeni az élet dolgain

Csak az útvonalon lévő páratlan építészeti kincseket rejtő nagyvárosok tudtak minket kizökkenteni az út magányából. Estrella, Burgos, León, Ponferrada nyüzsgése visszahoz egy kicsit a civilizált létbe. Alkalmat biztosítanak feltöltődésre, készleteink pótlására, valamint arra, hogy gyönyörködjünk a hatalmas katedrálisok és mértani pontossággal tervezett spanyol terek, hangulatos utcák szépségében, egyedi stílusában. Megérkezzünk valahová, hogy aztán legyen honnan újra elindulni.

Burgos gyönyörű városa hosszú pusztai vándorlás után értékelhető igazán

Csak az út közös

Az öt nap során rengeteg embert láttunk. Többet, mint eddigi kerékpártúráinkon bármikor. Arra, hogy hányan, hány országból indultak neki az El Caminonak, nehéz lenne válaszolni, de magyar zászlónkat két magányosan vándorló honfitársunk is észrevette.

Sahagún, az út fele

Sahagún városa előtt egy húszas évei végén járó fiatal srác nyomta magányosan a kilométereket. Nagyon megörült a találkozásnak, bár – állítása szerint – már egy-két magyarral összefutott az elmúlt három hétben, mióta útnak indult. Pétert a háta mögött lévő négyszázötven kilométer sok dologra megtanította. Minden nap korán indul, hogy a napi táv nagy részét még a nagy meleg beállta előtt letudja. Víz mindig van nála kellő mennyiségben és tartós élelmiszert is visz magával a hosszabb szakaszokra. Többnyire zarándokszállásokon alszik, melyek elmondása szerint nagyon zsúfoltak és zajosak. Így inkább a természetben pihen, csak este érkezik és kora reggel már újra úton van.

– Vannak nehéz és könnyű napok – mondja - de ez főképp az aktuális lelkiállapottól, mintsem az időjárási körülményektől függ. De végtelenül örülök és büszke vagyok magamra, hogy itt lehetek!

Magyar hangok a pusztában

Alig 15 kilométerrel odébb reggelihez készülődtünk egy kisvárosban, mikor az alig húszéves srác bandukolt el mellettünk. Éppen akkor indult neki a napi távjának. Rajta már sokkal jobban mutatkoztak a fáradtság jelei, azt mondta, egy kicsit már besokallt. Nehéz pihenni a szállásokon, nehéz elkerülni a tömeget.

– S az út végére még többen lesznek – avat be minket Laci – ugyanis sokan csak az utolsó 100-150 kilométerre jönnek, az oklevelet így is megkapják a célban.

Rossz kimondani, de ekkor már számunkra is nyilvánvaló volt, hogy az útvonalon található települések egyértelműen „biznisznek” tekintik ezt az ősi útvonalat. Néha mi is azt tapasztaltuk, hogy egy településre betérve az út védjegyének tekinthető fésűkagylós jelecskék szándékosan letérítették a vándort útvonaláról egy közeli étterem, vagy szállás irányába.

– Azokon a szakaszokon, ahol nincsen nagyobb város, ott elég drága az élet – mondja Laci. Vagy cipeled magaddal a kaját ötven-hatvan kilométeren át, vagy betérsz a bárba s bedobsz egy-két drága szendvicset. Némelyik étteremben, vagy szálláson lehet kapni „zarándok menüt”. Ezt még csak egyszer engedtem meg magamnak. 10 euró volt, de alig bírtam megenni!

Néhol ódon várromok kísérték utunkat

Mi többnyire a természet magányában tértünk nyugovóra, de az öt nap alatt egyszer megadatott, hogy egy szépen kiépített, ingyenes „El Camino”-s sátorozóhelyen éjszakázzunk Frómista városa mellett. Csapatunkon kívül egy lengyel fiú ütötte fel egyszemélyes, ultrakönnyű sátrát. Ő eddig tudta tartani az előzetesen kitűzött öt eurós limitet, bár nem volt könnyű. Viszont számomra ő testesítette meg az igazi vándort. Egymagában járt, a maga ura volt. Ha éhes volt evett, ha fáradt volt, leült, s ott éjszakázott, ahol a sötétség ráköszöntött. Nem is sokat beszélgettünk, a fárasztó, egész napos gyaloglás után hamar elnyomta az álom.

Nem csak tömegszálláson lehet éjszakázni

Egyszer az életben ki kell próbálni!

Voltam az El Caminon, láttam azt, amit azok láttak, akik végigmentek rajta, de mégsem mondhatom el magamról, hogy zarándok vagyok. Láttam útjukat, de nekem nem adatott meg hogy átéljem mindazt, amit ők átéltek. Számomra sokkal inkább zarándoklatnak tekinthető az Amerikai Egyesült Államokat átszelő kerékpártúrám azon 1700 kilométeres szakasza, amit egyedül tettem meg a Great Plains végtelen pusztaságán. Ott sikerült megtapasztalnom az „El Camino” érzést. Amikor lelkünk kiürül, hogy aztán újból megteljen élettel. Eltűnik belőle a mindennapok nyűge, a társadalmi előírásokhoz, normákhoz való igazodás színjátéka. Helyette úrrá lesz rajtunk a szabadság végtelen érzése. Gondolatainknak senki és semmi sem szabhat határt. Amikor elfogadunk az élettől minden rosszat, s a szokásosnál jobban tudunk örülni a jónak. Fogékonnyá válunk mindenre, ami egy kicsit is különleges és szép. Mint ahogy a zavaros víz leülepszik, lelkünk is kitisztul és előkerülnek mélyéről az igazán fontos dolgok.

Ezért érdemes zarándokolni. Akár az El Camino-n, akár bárhol máshol a nagyvilágban.

A lényeg, hogy úton legyünk, mindegy, hogy mivel és melyiken

Járnak ott más bringások is?
Van egy El Caminó-s bringás útvonal is, amely néha a normál zarándokúton, néha pedig a környező közutakon halad (Pamplonánál még jelzik, aztán sok helyütt egyáltalán nincs kitáblázva). A gyalogosokhoz képest elhanyagolható számú biciklist, elsősorban mountain bike-ost láttunk rajta. A normál zarándokúton nem láttunk bringást, a környező közutakon elvétve néhányat. Ez kifejezetten gyalogos műfaj, de azért voltunk néhányan.