Tajvan természeti látnivalói már a tervezés során lenyűgöztek. A 400 kilométer hosszú és nagyjából 145 kilométer széles sziget keleti része egy igazi ősvadon, mely területének körülbelül kétharmadát magában foglalja. A vonulat meredekségéről sokat elmond, hogy több, mint kétszáz, 3000 méter feletti hegycsúcs található itt. Így hát gyorsan elhatároztam, hogy tajvani körtúrámon nem az óceán partvidékét fogom követni.

Fülledt dzsungelek és szikrázó hegycsúcsok Tajvan szigetén

Alattad az óceán, feletted a csúcs, benned a dzsungel

Csodálatos, napsütötte reggelre ébredtem, az esti felhők teljesen felszívódtak, az egyik irányban a kéklő óceán, a másikban a zöldellő hegyek töltötték be a látóhatárt. A Csendes-óceán partjáról, Xincheng városából indultam. Hamar feltárult előttem a Liwu-folyó széles folyóvölgye, mely pengeként hasítja ketté az eszméletlen hegytömeget. Tudtam, hogy innen már csak és kizárólag felfelé vezet az út.
egészen pontosan 96 kilométer hosszan, s ezalatt 3905 méteres szintemelkedéssel is számolhatok

Magyarul bárhogy is tekerek, ennek a százasnak ma szinte biztos, hogy nem fogok a végére érni. De nem is ez volt a cél.

Az első szakasz kifejezetten nézelődős volt, nem nagyon kellett még kapaszkodni. Mindjárt a völgy elején egy meghitt kegyhelynél álltam meg, melyet csobogó vízesések tettek még látványosabbá, majd átkeltem a kilenckanyaros alagúton, mely az itt található 19 közül a leghosszabb, ezután pedig egy vörös függőhídon. A folyó bőszen tajtékzott mellettem-alattam, néhol egészen elbontotta a töltést.

A látványos Taroko-szurdok méltán népszerű a turisták körében

Aztán megkezdődött az emelkedő. Az első kilométerek hatalmas küzdelmet hoztak: szinte pontosan a fejem fölül érkező napsugarak elől nem volt menekvés. Patakokban folyt rólam az izzadtság, ahogy kilométerről kilométerre magam alatt hagytam a vidám turistáktól zsongó Taroko-szurdokot. Már csak az dzsungel lármája maradt velem, a madarak és a kabócák zenéjének bizarr egyvelege.

Délután három óra körül már ezer méter felett tapostam a pedálokat. Bár már a késő délelőtti óráktól megindult a felhőképződés a párás esőerdőben, most értem abba a magasságba, mikor már testközelbe kerültek hozzám ezek a hatalmas fehér vattapamacsok. Pontosan tudtam, ha elérem magasságukat minden meg fog változni. S így is lett. Nem kellett egy óra, s megéreztem a felhők hűvös érintését a bőrömön. Persze a lenti kánikula után valamilyen szinten megváltás volt, mégis vágytam vissza a melengető, barátságos napfényt. Mentem-mentem egyre magasabbra, s egyre mélyebben bele a dzsungelbe. Nem tudtam mi vár rám ott fenn, de azt tudtam, hogy fel szeretnék jutni mindenképpen.

Ezerötszáz méter környékén értem el a felhőket. Innentől elnémult a dzsungel

Lassan forogtak a pedálok a tejfehér ködbe burkolódzó dzsungel néptelen útján. Néma csend vett körül. Az eddig kabócáktól zengő erdő teljesen elnémult, s a fejemből is eltűntek a rám jellemző pozitív gondolatok. Kínosan lassan haladt a bringa a hatalmas hegy oldalán felfelé, jól tudtam, hogy ezzel a tempóval nem jutok már messzire, mielőtt rám köszönt a sötétség. Éhes és kimerült voltam, s fogalmam se volt, hol lesz vége a mai napnak. Gépiesen rángattam fel a bringát a nem túl meredek, számomra mégis nehéznek és végtelennek tűnő emelkedőn, minden kanyar mögött ott figyelt egy másik.

A rám telepedő felhőben eltűntek az irányok és az arányok.

A masszív pára lepelként terült rám, s furcsa, nyálkás elegyet alkotott sós izzadtságommal a bőrömön. Olyan voltam, mint egy gép, kiürült a fejem, nem érdekelt semmi, csak mentem előre, folyamatosan felfelé. Bele az ismeretlenbe!
Fél hat környékén aztán lebukott a Nap a hegység nyugati oldalán, így tovább romlottak a látási viszonyok. Az elmúlt napok tapasztalatából már jól tudtam: a Ráktéritő szélességén a naplemente az otthonihoz képest nagyjából olyan, mint amikor a szobában leoltják a villanyt. Nagyjából húsz perc és teljesen sötétben barangolhatok itt a dzsungel falatnyi útján.

– Na ezt a pillanatot inkább meghagynám másnak! – futott át az eszemen – táborhely kell, mégpedig nagyon gyorsan.

Pár kanyarral feljebb egy apró útszéli vendéglőre lettem figyelmes. „Bilu Divine Tree 2150 m” fogadott a felirat. Hosszú idő után ez volt a civilizáció első nyoma. Fáradtan toltam be a gépem a 3200 éves, 50 méter magas cédrusfa melletti pavilonba. Nagyon kemény menet volt a mai. Ahogy magamba meredten üldögéltem a padon és megpróbáltam erőt gyűjteni a vacsora és az esti tea elkészítéséhez, egy kedves kínai lány lépett hozzám kezében két – helyben vásárolt – kávés pohárral.

– Láttalak a kocsiból felfelé menet. Nem semmi, amit csinálsz! – szólt hozzám kedves hangja angolul és nyújtotta felém az egyiket.

Jól esett az iménti kedvesség, de nem tudhattam, ez csak a kezdet ahhoz képest, ami holnap a hegytetőn vár majd rám.

Estefelé a dzsungel már nem túl vendégmarasztaló

Kavarognak bennem az érzések, ahogy nekivágok az utolsó szakasznak. A töredezett aszfaltcsík legalább 15% meredekséggel kaptat fel a kopár, fűvel benőtt hegyoldalra. Alattam már legalább 500 méterrel eltűnt a dzsungel, csodálatos zöld színben pompáznak a szomszédos csúcsok. A nyugati oldalon vastag felhőpaplan nyújtózkodik, a többi irányban hegyek, amerre szem ellát. Képzeletemben egy felettem lebegő drón fedélzetéről látom magam: ahogy tegnap délután elindultam a fülledt óceánpartról, a szikrázó napfényben pompázó Taroko-szurdokból a néptelen és ködbe burkolódzó hegyvidéki utakon ide fel a háromezresek világába.

Háromezer méteren végre kinyílt a táj

– Még autóval sem kis teljesítmény – mondták a helyiek, akik az utóbbi szakaszon rendre megállítottak, szóba elegyedtek velem. Többször jártam már Nyugat-Európában és tudom, hogy például a francia és svájci kétezres hágókon micsoda keletje van a túrakerékpárosok biztatásának. Nos, ezek az élményeim eltörpülnek ahhoz képest, amit a mai nap délelőttjén átéltem. Ahogy elértem a 3000 métert jelző táblát, a helyiek szemében valami „félisten” lettem felpakolt túrakerékpárommal. Az autósok nemhogy megtapsoltak, vagy kikurjongattak autójukból, ahogy nálunk, Nyugat-Európában szokás, hanem kiszálltak és személyesen gratuláltak. Volt, akitől csokit volt, akitől üdítőt kaptam volt, aki felajánlotta, hogy felvisz a csúcsra (ezt természetesen visszautasítottam), s volt olyan is, aki az én 5-6 km/h-s tempómban haladva bírt szóra.

A helyi fiatalok előszeretettel pózoltak a bringámmal a csúcsot jelző fémtáblánál

Az utolsó szakaszon egy fiatal tajvani lány szegődött mellém, aki egészen a csúcsig kísért. Ott elkérte felpakolt bringámat egy fotó kedvéért. A többieknek is annyira megtetszett az ötlet, hogy még vagy húsz percig folyamatosan pózoltak az emberek járgányom mellett a Hehuan 3417 méteres csúcsát jelző fémtáblánál. Ebéd után a lábaim helyett a fékeké lett a főszerep: a 96 kilométer szinte folyamatos emelkedő után 56 kilométer lejtmenet várt rám. Hamar elhagytam a szikrázó hegycsúcsok kopár világát, s hosszan eresztettem gépemet az egyre sűrűbb és hangosabb dzsungel fülledt útjain vissza a civilizációba.

Inkognitóban a sziget tetején

Másnap ismét felszállt a pára, csodálatosan ragyogtak körülöttem a hegycsúcsok. Azt hiszem, már kezdem kiismerni a tajvani időjárást: felhőtlen reggel, majd intenzív gomolyfelhő-képződés után fülledt délután és este. Ez a napi program. A hőmérséklet viszont majdnem állandó 28-30 fok éjjel, 34-36 fok napközben. Vidáman és tettre készen indultam útnak, bár tudtam, innen megint csak felfelé vezet az út. Alig 300 méterről kezdtem meg a felkapaszkodást a következő hegyóriásra. 70 km 2250 méter szintemelkedéssel, ez volt a mai menü. Ám ahelyett, hogy a tegnapi Mount Hehuan mászás kivett volna belőlem, inkább felkészített a mai feladatra. Sokkal jobb formában indultam el a ködbe burkolódzó hegycsúcsok irányába.

Másnap kezdődött az egész elölről

Apró mp3 lejátszóm napokig nem adott életjelet a párás időjárás miatt, de ma sikerült újra életet lehelnem belé. Az ütemes zene jót tett hangulatomnak, szinte sehol sem álltam meg. Ezerötszáz méter után persze újra jött a már jól ismert köd, karomon kövér harmatcseppekkel, de nem zavart. Reménykedtem benne, hogy holnap reggel úgyis csodásan kék lesz az ég. A forgatókönyv ezt ígérte. Délután kettő körül értem fel 2632 méterre a látogatóközpontba. Jó volt belépni az alig 15 fokos, nyirkos időből a melegséget árasztó száraz falak közé.  Nagy tervekkel érkeztem ide: holnap a hajnali órákban gyalog szeretném meghódítani Tajvan tetejét, a 3952 méteres Jáde-hegyet. Fizikailag és lelkileg teljesen készen álltam rá, csak egy aprócska dolog hiányott még: a mászóengedély. Még tavasszal többször tettem kísérletet a megszerzésére, ám valahogy elbeszéltünk a kínaiakkal egymás mellett, itt a helyszínen pedig már nem volt mód a kiváltására.

– Ereszkedjen le Alishanba, ott talán kivehet egy szobát – köszönt el a recepciós hölgy, ahogy elhagytam a biztonságos faépületet és kiléptem a függönyszerűen ömlő trópusi esőbe. Ám nekem egészen más terveim voltak. Hisz az álmok arra valók, hogy megvalósítsuk őket.

S mint ahogy a busz sem jeggyel, hanem gázolajjal működik, úgy a hegyre sem az engedély fog feljuttatni, hanem a saját lábaim.

Legalábbis nagyon reméltem!

Este még magamba erőltettem egy jó adag csípős levest, majd a zuhogó eső elől visszamenekültem sátram fedezékébe. Egész jó táborhelyet találtam, a látógatóközponttól induló turistaút mentén, egy kis tisztáson. Álmatlanul forgolódtam hideg, nyirkos hálózsákomban, vékony derékaljam alatt éreztem a talaj hűvösét. Kétezerhétszáz méteren, még itt a ráktérítő mentén sincs kánikula. „Csak ezt az éjszakát éljem túl” – mondogattam magamnak. A dzsungel – bár néma volt – a fölöttem terpeszkedő hatalmas fenyőfa tüskéi nyugtalanító ritmusban vezették rá sátorponyvámra a szitáló esőt. Arcom előtt többször felderengett a látogatóközpontban látott, kitömött feketemedve képe. „Mi lesz, ha meglátogat ma éjjel?”. Roppant magányosnak és védtelennek éreztem magamat ezen az éjszakán. Mindenki lement a hegyről, s bár azt javasolták, én is tegyek így, maradtam. Hisz így van csak esélyem, hogy feljussak!

Itt még nem esett, mégis csurom vizes voltam a párától

Hajnali négy óra van. Kiveszem a sátorzsebből fejlámpámat és kivilágítok. Még mindig korom sötét van, a lámpám fényében cikáznak az apró esőcseppek. A dzsungel vészjóslóan nyugodt, nem mozdul semmi. Felkapom az esőkabátom, s alig pár percen belül már a sátramat hajtogatom. „Nem maradhat szem előtt, hisz én hivatalosan ma nem vagyok itt”. Cuccaimat a sűrű aljnövényzet gondjaira bízom, egy szál hátizsákkal indulok neki a 25 kilométeres gyalogtúrának. Kitörő lendülettel vágok neki a jelzett ösvénynek. Hamarosan megjelennek a hajnal első fényei, s varázsütésre felszívódnak a makacs esőfelhők. Szinte pillanatok alatt minden kékbe és zöldbe öltözik körülöttem. A bringázástól megedződött lábaim vadul falják a kilométereket az enyhén emelkedő, ugyanakkor néha csodálatos panorámával kecsegtető ösvényt. A néma csendben csak lábaim dobogása és szívem lüktetése adja meg a ritmust, miközben az óriáscédrusok között közelítek a hegység centrumához.

Hajnalban varázsütésre felszívódtak a makacs esőfelhők

Reggel 7 órakor egy ízléses fémtábla töri meg a több, mint 10 kilométeres dzsungeli szakasz zöld monotóniáját. „Paiyun Lodge, Elevation: 3402 m”. A menedékház! A távolból fűrészgép hangja hasít bele az erdő csendjébe, s ezt hallva egyre magasabbra emelkedik a pulzusom, hisz tudom, nekem most nem szabadna itt lennem. Mint egy osztrák „Hütte”, úgy néz ki a közvetlenül a főcsúcs alá épült ízléses, kétszintes épület, melyet egyik oldalról kopár sziklafal, a másikról áthatolhatatlan dzsungel vesz körül. Ahogy kilépek az erdő takarásából szinte rögtön egy kalapos, egyenruhás emberbe botlik a tekintetem. A parkőr! S tudom, ez számomra nem jelent túl sok jót.

– Permit please – köszönt rám udvariasan.

Nyilvánvaló, az engedélyemet kéri. Kis habozás után kedvesen átnyújtom neki magyar útlevelemet. Próbálom eljátszani a tudatlant, aki mit sem tud a szabályokról, s csak véletlenül tévedt ide. Kevés sikerrel.

– Engedély nélkül sajnos nem lehet megmászni a főcsúcsot! Sem a 3844 méteres déli, sem pedig a 3518 méteres nyugati csúcsot – közli hibátlan angol kiejtéssel. Hát nem sok esélyem maradt.

Elfogyott előlem az út, kénytelen voltam visszafelé elindulni. Testem még menne, csinálná a túrát tovább, mégis fel kell adnom, de rossz érzés ez. Az eddig pehelykönnyű lábaimra mintha ólomsúly nehezedne, ahogy megkezdem a lefelé út első lépéseit. Még hallom a ház felől érkező zajokat, amikor egy kicsi, alig látható vadcsapást fedezek fel az eddig áthatolhatatlannak tűnő dzsungelben. „Az egyetlen esély” – villan fel agyamban. „Lehet, hogy soha többé nem juthatok el ide! Meg kell próbálnom!”. Benyúlok hátizsákomba és magamra öltöm még csurom vizes esőkabátomat, hogy legalább a kezeim védve legyenek az éles növényektől. Veszek egy nagy levegőt és lelépek a biztonságos ösvényről. Alig haladok 3 métert, az ösvénynek már nyoma veszett, meredek, csúszós talajon botorkálok. Cipőm gyorsan beázik, lábamon égnek a friss vágások, de most már menni kell, nincs megállás. Jó tíz perces bozótharc után bukkanok ki ismét az ösvényre, a ház felett alig 20 méterrel. Nem kockáztatok, a tőlem telhető legnagyobb sebességre kapcsolok. Az ólomsúly ismét a múlté, érzem, ahogy az adrenalin szétárad testemben, mely hihetetlen erővel repít felfelé a meredek, köves emelkedőn. Szerencsére hamar belefutok egy gyülekező ködfelhőbe, így ismét biztosított az inkognitóm. A csúcs reggel fél kilenckor már párás felhőpaplanba burkolózik, én mégis mindennél jobban örültem, mikor megérintettem. "Csakazértis" feljutottam!

Tajvan legmagasabb csúcsán

Érdekel a teljes történet?

A teljes történetet ITT! találod!