Amikor nekiláttam a kaukázusi kerékpártúra tervezésének, rögtön láttam, hogy – ha fel szeretnénk tekerni Szvanétiába, a közvetlenül a Kaukázus fővonulata mellett található elzárt kis hegyi tartományba, ezt csak egy jó 500 kilométeres körtúrával tudjuk megvalósítani. Tudtam, nem lesz egyszerű történet, hiszen kétezres hágókon át, hatalmas érintetlen vadonokban és fehéren csillogó négyezresek között vezet majd a rossz minőségű, gyakran burkolatlan út, de megérte vállalni a kockázatokat.

Szvanéti kör

Budapest – Kutaiszi – időeltolódás két óra plusz ötven év

– Ennél a szökőkútnál akarva sem tudtak volna rémesebbet alkotni – jegyeztem meg sanyarúan.

A tömör vasbeton szerkezeten nyugvó morbid sárgaréz állatformák és a közöttük felcsobogó víz rémes egyvelege a csontunkig hatolt ezen a borús, esős reggelen.

Aliz néma csendben állt mellettem és próbálta befogadni a látványt. Kellett neki idő, hogy meg tudjon szólalni.

Én még a szocializmus „terméke” vagyok, gyermekkoromat az „átkosban” éltem, s ma is szívesen ellátogatok a szombathelyi emlékmű felbecsülhetetlen súlyú vasbeton békegalambjához (elsősorban persze a kilátás kedvéért), fiatal társam viszont már a rendszerváltás után született. Neki még nem égtek bele úgy a retinájába a sablon szürke kockaházak és az igénytelen vasbeton monstrumok. Az ő számára így nem időutazásként, hanem egy rossz dimenzióba futott falanszterként hatott Kutaiszi kopott városa.

Ez a szökőkút még a szocializmus remekműve

Grúziában ugyanis még más idők járnak. Az egykori regionális nagyhatalom, csakúgy mind hasonló helyzetben lévő szomszédai a világháborúk alatt a Szovjetunió martalékává vált, s csak 1991-ben nyerte vissza a függetlenségét. Ám az orosz medve azóta is ott leselkedik a Kaukázus vonulatain túl, s igyekszik minél jobban beleavatkozni az ország belpolitikájába. Grúzia területén található Abházia és Dél-Oszétia függetlenségi törekvéseit már elismerte, s az ország többi részén is erőteljesen érezteti hatásait, nyelvi, kulturális és történelmi szinten is. Elég csak erre a szökőkútra nézni.

Hajnali 4 óra körül landolt gépünk innen körülbelül 30 kilométerre található Építő Dávid Kutaiszi Nemzetközi Repülőtéren. A nyugtalanul töltött, rövid éjszaka után álmosan kóvályogtunk be a kis légikikötő ultramodern épületébe. A csoda viszont csak a kijáratig tartott, gyorsan megismerkedhettünk az ország igazi arcával. A hajnali szürkületben taxis hiénák, kétes arcú egyének, s lefogyott, rühes bundájú kóbor ebek környékeztek minket, mire sikerült felkészülnünk az indulásra.

Lassan teltek a kilométerek a széles és nyílegyenes főúton, szegényes falvak, kóborló állatok, az élénk citromsárga színű, föld felett vezetett gázvezetékek és leharcolt benzinkutak között a szemerkélő esőben. Az ország második legnagyobb városába beérve ugrásszerűen megnőtt a forgalom. Olyan érzésem volt, mintha nagyjából 30 évet visszarepültem volna az időben: régi Ladák, Zilek, Kamazok, Moszkvicsok robogtak mindenfelé hatalmas füstfelhőt eregetve, alig akadt néhány nyugati autó. Szerencsére bőven van helyük a romos kockaházak között vezető hepehupás aszfaltcsíkon, amely még az orosz idők alatt, orosz méretekben épült. A szürkeséget csak a színes, grúz kalligráfiával díszített óriásplakátok törték meg, de az egész így is olyan volt, mint egy szürreális álom.

Éhen halni? Na azt biztosan nem fogunk!

– Nézd egy szupermarket – lassítottam az otthonról is ismerős Spar felirat láttán, s gyorsan behúzódtunk a kellemetlenül szitáló eső elől az árkádok alá. Itt már barátságosabb arcok vettek körül minket, mint hajnalban a reptér bejáratánál, de azért még kellett idő, hogy egy kicsit sikerüljön asszimilálódnunk. Már a repülőn is könnyű volt kiszúrni ennek a kis, négymilliós országnak a lakóit. Lélekben, s kulturális értelemben, hozzánk európaiakhoz állnak közelebb többezer éves keresztény hagyományaikkal, sikeresen vívták meg fennmaradásukért vívott csatáikat a környező perzsa nagyhatalmak iszlám nyomásával, ám földrajzilag már Ázsiában vagyunk, s ez a sok-sok más jel mellett a tekintetekben, s szokásokban is megmutatkozik. De tudtuk, hogy a „más” ez esetben semmiképp nem rosszat jelent, csupán egy új helyzetet, mellyel meg kell tanulnunk együtt élni a következő egy hétben.

 Felső-Szvanétia, ahol minden kilométer új értelmet nyer

Kellemes, ám hűvös a reggel a fent 1700 méter magasságban, Tsana névre hallgató alig néhány lakost számlálós falucskában. A rögös földút – melyen tegnap egész délután zötyögtünk a hegység szíve felé – a falu könyékén már kritikán aluli minősítést kapott tőlünk, így tudtuk, hatalmas küzdelem vár még ma ránk, ha el szeretnénk érni az innen 12 kilométerre található 2636 méteres Zagar hágót. A falucska apró harangtornya büszkén emelkedik ki az egyszerű, néhány faházból álló falucska romos épületei közül, de még így is eltörpül a hóval borított négy-ötezres csúcsok vonulata előtt, mely borotvaéles kontrasztot rajzolnak a mélykék, felhőtlen égboltra. Egy gyorsétterem mellett álltunk meg reggelizni. Pontosabban egy egyszerű kis hegyi faház mellett, melyre a marketingből jeles grúz barátaink piros festékkel „Fast Food” feliratot pingáltak. Üzleti érzék tekintetében még a nálunk oly híres „Üvegtigrissel” sem vehetné fel a versenyt. Kihalt, vad vidékre tévedtünk. Tegnap délben Lenteki városából elindulva egyre csak fogyott a civilizáció, romlott az útminőség, míg az utolsó órákra már csak ez a patakok szabdalta, pocsolyás, göcsörtös kis földút maradt, no meg egy ehhez méltó bezárt kaukázusi „gyorsétterem”. Egy német túramotoros csapaton és egypár öreg, leharcolt dzsippen kívül senkivel sem találkoztunk.

Gyorsétterem ebben a lelassult világban

Az ilyen apró településeket egy külön népcsoport, a szvánok lakják. A mindössze 20 ezer fős népnek saját nyelve van, amelyet az orosz cári birodalom és a grúz uralom alatt is meg tudtak őrizni. Ennek egyik oka, hogy a vidék nehezen volt megközelíthető, de a szván férfiak harciassága is megvédte a régiót az idegenektől. A terület legnagyobb része 1800 méternél magasabban fekszik, és e szint alatt vegyes-, illetve fenyőerdők borítják. Fölötte alpesi rétek húzódnak, mintegy 3000 méteres magasságokban pedig az örök hó és jég birodalma kezdődik.

Magunk se tudtunk pontosan mire vállalkoztunk, midőn elkezdtük Tsanától a Zagar-hágóra vezető földút utolsó 12 kilométerét. A rögös, sziklás és roppant meredek út hamar lekényszerített minket bringák nyergéből olyannyira, hogy néhol még tolni is bajos volt a gépeket. Az egyre hevesebb napsütésben szerpentinkanyarról kanyarra küzdöttünk a heggyel, miközben egyre jobban feltárult előttünk a hegység örök jégsapkába öltöztetett főgerince. Még lent Kutaiszi után összetalálkoztunk egy magányos francia túrabringással, ő említette, hogy ezt a kört a másik irányból szokták járni. Nekem viszont az volt az álláspontom, ha felfelé túléljük ezt a borzalmat, onnan lefelé már jobb úton tudunk gurulni, ez többet ér, mint felfelé viszonylag könnyebb, kevésbé meredek és jobb minőségű úton kaptatni, majd lefelé szívni a sziklás, meredek, kanyarokkal szabdalt úton. S miután négy órányi kemény küzdelem árán átbuktunk, s megpillantottuk a hágó túlsó oldalát rögtön tudtuk, hogy jó döntés volt.

A Zagar-hágó nem adta könnyen magát

Alig fél óra gurulás után értük el a messze földön híres szvanéti falucskát, Ushgulit. Egyes források Európa legmagasabban található lakott településének tartják a 2137 méteren található UNESCO Világörökség védettségét élvező kis hegyvidéki települést, ám ez több szempontból vitatható tény. Az ötezres hegyek ölelésében a középkori őrtornyok garmadája megkapó látványban részesíti az erre tévedt vándort. A legközelebbi város 50 kilométerre van, de októbertől áprilisig megközelíthetetlen a hó miatt. Ez pedig tulajdonképpen az év nagy részében teljesen elzárja a külvilágtól az itt élő körülbelül hetven családot, akik együtt alig tesznek ki kétszáz embert. A térség kemény éghajlata ellenére a grúzok zöld szemű, Mezopotámiához közvetlenül köthető, ortodox keresztény szván törzse évezredek óta ebben a felhők feletti völgyben lakik. Mi az itt fellelhető talán legkellemesebb időjárás közepette érkeztünk be a nyári csúcsszezon közepén mozgalmas, turistáktól zsongó kis településre. A zord hegyek irányából közelítve érdekes látvány tárult a szemünk elé: innen a falu a kopottabb, szegényesebb, igénytelenebb arcát mutattam felénk, míg a völgy felől visszatekintve sokkal megkapóbb volt a látvány.

Ushguli megér egy látogatást

Időnk viszont rohamosan fogyott, s beláttuk, hogy sajnos legnagyobb igyekezetünk ellenére sem fogjuk ma elérni a régió központjaként számon tartott Mesztiát. Vadlovak járta úton gurultunk tovább a tajtékzó folyó melletti keskeny földúton, melyet innen már rendszeresen egyengettek a helyi utazási irodák egyendzsipjei. Néhol át kellett kelnünk a híd nélkül keresztező kisebb-nagyobb mellékpatakok háborgó vizén, ettől eltekintve szépen és folyamatosan tudtunk haladni. Pár faluval később elértük az épülő műút építkezési területét, ezután már betontáblákon haladhattunk tovább. Egy aprócska tó mellett találtunk sátorhelyet, mely az alkonyi órákra benépesült magunk fajta vándorokkal, szépen gyűltek az emberek, álltak a sátrak, lobogtak a tábortüzek. Csodás, magashegyi táj vett minket körül, a távolban már fel-felsejlettek Mesztia fényei, de ezek eltörpültek az Kaukázus fő vonulata, különös tekintettel Ushba dupla csúcsának szikla- és jégkoronája mellett.

Úttalan utakon

Feltúráztunk az Ushba lábához

Napos, hűvös reggel köszöntött ismét ránk, ám a felhőtlen ég mára is kiváló mászóidőt sejtetett, így nem késlekedtünk, egy gyors gurulás után már Mesztiában voltunk. A főút mellett egy kis ház udvarának magánkempingjében állítottuk fel sátrunkat, s egy kiadós reggeli után nekivágtunk egész napos gyalogtúránknak, melynek elsődleges célja a 2740 méteren található Koruldi-tavak voltak.

Tizenegy óra is elmúlt már, mire végre sikerült útnak indulnunk, s a hőmérséklet már ekkor meghaladta a 27 fokot. Ráadásul az első 800 méter szint egy meredek, déli irányba néző hegyoldalban kaptatott fel, így a hőség szinte elviselhetetlen volt. Szerencsére egy kis kilátó után már laposodott a terep – s bár az árnyékot adó fák eltűntek – sokkal kellemesebb lett a hőmérséklet. Egy lankás, füves gerincen kapaszkodtunk tovább tehéncsordák, vadlovak között, varázslatosan ragyogó magashegyi környezetben, s délután kettő órakor sikerült elérnünk a már említett apró tavakat. Itt fent igazi életközösség alakult ki, a sátras kalandorok és az erre kószáló lovak és szarvasmarhák között, melyek közül az utóbbiak előszeretettel mártóztak meg a tavak sáros vizében.

Elértük a Koruldi-tavakat

- Van még időnk! Ne próbálkozzunk meg azzal a csúccsal ott? – böktem az előttünk magasodó vöröses hegytömeg irányába, mely mögött már szinte karnyújtásnyira emelkedett az Ushba 4810 méteres óriása.

Meg sem vártam a választ, s máris folytathattuk a kaptatást a jelöletlen ösvényen a csúcs irányába. A terep ismét meredekké vált, hamar eltörpültek alattuk a hófoltokkal körbevett apró tavak és a színes sátrak, s a köves, csúszós talajon egyre nehezebben küzdöttünk felfelé. De itt már nem járt senki! Csak mi voltunk és a Kaukázus eszméletlen hegytömege, mely minden irányból körülvett minket. 3200 méter könyékén egy kiterjedt hómező mögött már szinte karnyújtásnyira látszott felettünk a csúcskereszt, de az út technikás része még csak most következett. Beláttam, hogy direktben nem mehetünk neki a száz méteres falnak, így – miután átkeltünk a firnmezőn – jobbról próbáltunk kerülni. Egy rövid mászás után végre elértük a főcsúcs gerincét, s innen már biztosan tudtuk, hogy siker koronázza majd próbálkozásunkat.

A 3300 méteres csúcsról az Ushba már csak egy karnyújtásnyira emelkedett

A 3300 méter magas – csúcskereszttel ellátott, de névtelen – csúcs páratlan csúcsélménnyel ajándékozott meg minket. Északon a hegység négyezres vonulata uralta a látóhatárt, látszólag karnyújtásnyi közelségben. Örökké havas csúcsaik mellől gleccserek szaladtak le a meredek völgyekbe. A másik oldalon a csodálatosan zöld völgyben apró szvanéti tornyok emelkedtek ki az egyszerű házak közül. Mindkettőnket megérintett a hegység háborítatlan, vad világa, s az a végtelen csend és nyugalom, mely áradt belőle. De nem maradhattunk sokáig, hisz a Nap már szép lassan közelített a horizonthoz – s tudtuk, az út fele még hátra van.

 Kis kitérő a Fekete-tenger partjára

A szürke égbolt alatt szürkén tajtékoznak a Fekete-tenger hullámai. Az erős nyugati szél rendre sötét zivatarfelhőket sodor felénk, így a közvetlenül a part mentén épült fedett színpad fedezékéből kémleljük a látóhatárt. Amikor öt napja megérkeztünk Kutaiszi ultramodern repülőterére, a falakon csodálatos képeket láttunk Grúzia tájairól. Az egyik a Kaukázus égbetörő hegycsúcsait ábrázolta, s – mint pár napja a saját szemünkkel is meggyőződhettünk róla – ez a kép helytálló volt. Egy másik Batumi városában készült, ahol karcsú üvegpaloták emelkedtek a tenger homokos partja szomszédságában a mélykék égbolt alatt. Látszatra Monte Carloban is készülhetett volna. Nos Anaklia ettől a helytől minden szempontból nagyon messze van. Bár a parti sétány itt is pálmafasorral övezett, s a Mesztia irányából érkező Enguri-folyó torkolatánál hangulatos ferdekábeles fából készül gyalogoshíd épült néhány apró szállodával és étteremmel, ám a hely kihaltságára nehéz lenne szavakat találni. A helyről az interneten számos jól beállított felvétel található: pazar úszómedencés szállodák, kilátótorony, vízi vidámpark, pont ezért döbbentett meg minket az a valóság, mely köszönőviszonyban sem volt hozzá. A parthoz közeledve már-már elfogott a félelem, hogy megint rosszul mértem valamit, ugyanis kilométeróránk szerint már csak egy kilométer választott el minket a tengertől, ám még mindig egy egyszerű, koszos kis falucskában vezetett az út. Semmi jele nem volt még az üdülőövezetnek. Az úton csapatokba verődő malackölykök rohangáltak háromszög alakú fakerettel a nyakukban, mely sebesre dörzsölte bőrüket. Nem kellett sokáig gondolkodnunk, hogy miért büntetik így a helyiek ezeket az apró jószágokat: enélkül befúrnák magukat mindenhová, jelentős károkat okozva.

Sehol egy ember Anaklia üdülővárosában

Mesztiát elhagyva búcsút kellett intenünk a Kaukázus központi gerincének, innen már zöldellő kétezresek és háromezresek kísérték csupán útvonalunkat hatalmas fenyveseikkel. A kánikulát a dühöngő szél tette elviselhetővé, melynek iránya kanyarról-kanyarra változott. Estére már szitáló esőben gyűrtük a kilométereket az alföld kopottas utcácskáin. A kaukázusi idill egyszer és mindenkorra véget ért.

 Alsó-Szvanétia dombjai

A tenger elhagyása után a Kaukázus előszobájában, a dombvidéket átszelve kíséreljük meg a hazajutást. Ebbéli szándékunkról több kedves helyi lakos is el akart téríteni, a város után többen állítottak meg minket azzal, hogy ez az út, amit választottunk, nem vezet sehová. Néhány apró falu után szinte megszűnni látszott a forgalom, de továbbra is jó minőségű aszfalton tekertünk, egyedül csak a szintkülönbséggel lehetett bajunk: az út ugyanis kegyetlen hullámzásba kezdett. S igen, ahogy számítani lehetett rá minden – a Kaukázus irányából érkező – átkozott pataknak keresztbe kaptuk a völgyét. Így kemény hegymenet és őrült száguldás váltogatta egymást a következő hetven kilométeren. A néptelen falvakban továbbra is kedves és felettébb kíváncsi arcok tekintettek felénk, szerintem szinte bárhol megszállhattunk volna, ám kitartottunk a sátrunk mellett ezen a ködös, esős estén is.

Grúzia szabad ország – mondják a tehenek

A dombvidéki szakasz egyetlen célpontja – a reptér megközelítésén kívül természetesen – a messze földön híres Martvili kanyon volt. „Grúzia legszebb kanyonja” áradozott róla minden és mindenki. Én nem szeretem az ilyen sztenderd látnivalókat, az évek már megtanították, hogy az ilyen módon reklámozott helyeknek általában nagyobb a füstjük, mint a lángjuk, ám – egyszer van az ember Grúziában – gondoltam.

Félelmeim viszont egyre inkább beigazolódtak, hogy közeledtünk a táblákkal gondosan jelzett látnivalóhoz. Hatalmas tömeg és zsibvásár fogadott, míg elértük a modern látogatóközpontot, ahol – itteni árakhoz képest – egy vagyonért megvásárolhattuk belépőjegyünket. A szürke, párás idő bizonyára nem tett jót a látványnak, mert a képeken csodálatosan kék, mentolszínű víz számomra igen sápadt volt. Természetesen minden ki volt építve, a gondosan épített ösvényekről letérni nem lehetett, a kilátóhelyeken pedig meg kellett küzdeni a helyiekkel a legjobb helyekért, talán főképp ez az oka, hogy nem igazán lopta be szívünkbe magát ez a látványosság.

Martvili-kanyon

Semmi sem változott a világnak ebben a szegletében azalatt az egy hét alatt amíg Szvanétiában kalandoztunk. A repülőtér modern épülete úgy emelkedik ki a széles folyóvölgy lápos talajából, mintha merő véletlenségből került volna ide a kóbor állatoktól nyüzsgő, szegényes grúz falvak közé. Sajnos a Kaukázus havas hegyvonulatai innen már nem látszottak, ezek már csak emlékünkben éltek tovább.