Valahogy úgy adódott, hogy attól az életkoromtól kezdve, amikor már elértem bizonyos önállóságot, mindegyik kerek születésnapomat sikerült valamilyen szép sporteredménnyel emlékezetessé tenni. A harmincast egy nagyszerű hegymászó-túrával, a svájci Bernina-hegységben. A negyvenesre jött ki a Duna végigkenuzása a forrástól Bécsig, feleségemmel és kislányunkkal. Az ötvenes alkalmával kilenc darab kétezer méter fölötti hágót bringáztam végig egy nap alatt, a kísérőkocsiban feleségemmel. A hatvanast a Vadi el Hidan (más néven Vadi Mujib) kanyontúra jelezte Jordániában – ma sem értem, hogyan éltem túl. Az idei hetvenesre pedig azt tűztem magam elé, hogy a Randonneurs Hongrie szervezet 200, 300, 400 és 600 kilométeres BRM kerékpáros teljesítménytúrák szintidőn belüli végighajtásával kivívom a Super Randonneur címet. Ez is sikerült.

Mivel lehet örömöt szerezni egy ilyen alaknak? Kinga lányunknak – igen, annak, aki szinte kenuban nőtt fel – remek ötlete támadt, amelyet mindenkivel megosztott, akit illet, előttem viszont szigorúan titokban tartott. Csak annyit tudhattam, hogy melyik lesz az a nevezetes júniusi nap, amikorra nem csinálhatok más programot. Mivel évek óta csak a fekvőbringát hajtom, de azt megszállottan, sejthető volt, hogy ezzel lesz kapcsolatban a dolog. Teljes hírzárlat mellett januártól folyt a szervezés!

Még annak a bizonyos szombatnak a reggelén is csak annyit tudtam, hogy a rekummal együtt legyek szállításra kész állapotban. Berni menyem jött értem, és autóval elvitt Bugyi községbe, hogy 9 óra 15-kor induljak el a kis térképvázlat szerinti útvonalon Dabas felé, majd magamra hagyott. Ahá, gondoltam a szép napsütésben kerekezve, szép piknikező hely van itt egy erdő sarkánál, asztalokkal, padokkal tűzrakó hellyel és templomrommal, biztos ott ugranak ki a sűrűből nagy csatakiáltással az unokák, és terelnek az összeverődött díszes társasághoz. Ám semmi ilyen, néptelen a hely.

Dabason aztán, mikor már 16 kilométert hajtottam magányosan, egyszerre mellém kanyarodik biciklijével Jumbó, régi hegymászó cimborám. Együtt karikázunk, de kevéssel utóbb ott vár Sárika is, a feleségem, háromkerekű rekumbensével, majd kisvártatva becsatlakozott Pongrác, alpesi hegymászó partnerem, egy üveg pezsgővel. Aztán Gréti, virágcsokorral. Aztán Kinga, majd a fiaim, Máté és Ákos vártak az országút különböző, amúgy jellegtelen pontjain. Lassan felismertem az elképzelést: mindenki pontosan annyi kilométerénél társul hozzám, ahány éves koromban belépett az életembe. Tatárszentgyörgyön már csoportosan fotózkodtunk, a kunbaracsi kocsmát egész kis csapat szállta meg, köztük a szintén deres hajú Barnabás, aki a programhoz illően egy gyönyörű veterán versenybringán jelent meg. Feleségestől jöttek barátok, munka- és pályatársak, flaskákat, palackokat, butykosokat, kupicákat nyomtak a markomba, már velük karikázott Ákos és Réka unokánk, jött Berni és Zsófi menyem, aki az évszámot kissé megelőlegezve hozta a gyerekülésben a kétéves Esztert, jöttek nagy bringatúrák társai, köztük megannyi alpesi montizás tettestársa, Manóka, valamint Jóska, az enyémhez hasonló remek Carbonrecumbent bringával. Jött adriai szkipper, több fiatal barát – de jó, hogy hosszú ideje velük cimborálunk, nem az aggok házába való kortársainkkal! Nem volt hiány mókában sem, szerénységem, azaz Pupu bringáját természetesen tevés zászló díszítette, Szittyóürbőnél pedig Tamás és Dóra nagy tevét rajzolt az aszfaltra. Apajpusztánál csak néztek a bivalyok, amikor több mint harmincfős menetünk elhúzott előttük!

Az egész úgy volt kiszámítva, hogy pontosan az ünneplés színhelyén, a kunszentmiklósi Szentmiklós étteremnél jött ki nekem a hetvenedik kilométer. De mekkora logisztikai bravúr kellett ehhez! Balázs vőm és szintén informatikai mágus Zoli barátja olyan szintig dolgozták ki az egészet, hogy mindenki megkapta: milyen GPS-koordinátánál, tehát méteres pontossággal, hány óra, hány perckor kell felállnia, hogyan jut oda, hol hagyhatja az autóját, és hogyan kerül aztán haza. Mikor az egész haditerv kész volt a Szentendrei-szigetre, Kisorosziban, Rác-fogadó végponttal, jött az árvíz, a falu megközelíthetetlenné vált. Néhány nap alatt kellett átszervezni az egészet, új helyszínt és útvonalat kitalálni, mindenkit értesíteni. Sikerült, nem volt egyetlen fennakadás, senki sem várt túl sokáig.

Ami aztán a fogadóban történt, az nem volt egyéb, mint az abszolút személyi kultusz. Asztalunkat ajándékokkal rakták meg, majd Pupu-dicsőítő dalt énekeltek, Réka unokám furulyakíséretével. Volt persze eszem-iszom és tűzijátékos torta is, miközben néhány önfeláldozó persze „szárazon" ünnepelt, hiszen az autókat haza kellett vezetni.

Utóbb mindenki azt mondta, hogy nagyon szép élménye volt az a túra. Egymást rég nem látott emberek futottak össze, sőt új ismeretségek születtek. Remek hangulatban, egyetértésben zajlott az egész, mindenki a legjobb formáját mutatta. Manapság egyre nehezebb valami közös megmozdulásra összetrombitálni embereket, és a szeretet jeleként nagy öröm volt látni, hogy hányan jöttek el, áldozatoktól sem visszariadva. Jumbó csak féltávig jöhetett, kénytelen volt hamarabb lelépni egy tévészereplés miatt, Zoli külföldi hivatalos utat mondott le a program kedvéért, mindenki hónapok óta szabadon tartotta ezt a napot. Volt, aki úgy vállalt be jó sok kilométert, hogy évek óta nem ült biciklin, és ennek megfelelő kínokat szenvedett el. Kell nagyobb, szebb ajándék, mint hogy ilyen családja, baráti köre van valakinek?

Ha így telik, nem is olyan tragikus az idő múlása. E cikk valamennyi olvasójának legalább ugyanilyen sikeres éveket, szép élményeket, segítő feleséget, szerető családtagokat és hű barátokat kívánok, akkor már elmondhatjátok, hogy a szerencse fiai vagytok!