Hogyan, miért történhetett? Van időm elgondolkodni tanulságokon, és közreadni, amire jutottam. A lényeg: vigyázz még jobban, és sose add fel!

Füves, bokros terület ösvénye ér az úthoz, amelyen át kell kelni a túloldali járdára. Idős férfi áll ott, figyeli a forgalmat. Most balról nem jön semmi, jobbról egy fekete Audi tűnik fel, de még messzebb. Ez előtt simán átszalad! Már csak egy-két lépés hiányzik, amikor az autó nagy csattanással elüti az embert, aki az aszfaltra zuhan. Emberek gyűlnek össze, mentőt hívnak, egyikük közli a tényállást: Csúnyán eltört a lába! És kedvesen fogja a sokktól szaporán lihegő áldozat reszkető kezét. Aggódva hajol oda az autó vezetője, de a végig öntudatánál maradt gyalogos megnyugtatja, hogy magát tartja hibásnak. Jön a mentő, kiváló mentőtiszttel, abszolút profi ellátás után viszik a Fiumei úti Baleseti Központba, ahol röntgen és ötórás műtét várja, sok vas és csavarbeépítésével.

Netán valami vidéki bácsikával történt ez, aki nem szokott a pesti pörgéshez? Nem! Engem ért a baleset, szakértő közlekedésmérnököt, aki autós és kerékpáros újságíróként úgy véli magáról, hogy biztonságos közlekedésre nevelő cikkeivel jó pár balesetet segített elkerülni az évtizedek alatt… De hogy hibázhat ekkorát egy profi?

Kielemeztem. Nagyon egyszerűen. Apránként mennek végbe változások s szervezetben, ezért nem vesszük észre őket, mint az autó vagy bringa gumijának lassú nyomásvesztését sem. Azt hisszük, hogy minden rendben van, holott nem. 75 évesen már nem úgy látok, mint régen, és bizonyára az agyam sem olyan gyorsan, jól dolgozza fel az érzékeléseket, mint valaha. A robbanékonyságom, a fürgeségem is megkopott már jócskán, ezt akár azon a néhány terepfutó-versenyen is lemérhettem, amelyeken az utóbbi években részt vettem. Az a távolság az autótól régen nem lett volna túl kevés, de idén már igen.

Ehhez járul veszélytényezőként a rutin. Aki vezetett már mindent, lépésben döcögő veterán traktortól Ferrariig, részt vett már mindenféle biztonságtechnikai tréningen, hajlamos azzal álltatni magát, hogy ő tökéletesen ért bármilyen közlekedési szituációhoz, egyszerűen nem érheti baj. Holott ennek éppen a fordítottja igaz: az elképzelt vidéki bácsi talán nem bízza el magát, lehet, hogy ott álldogál napestig, de nem üti el semmi.

Talán szerepet játszott az is, hogy nem éppen gyalogosként vagyok a leggyakorlottabb közlekedő. Autót ugyan, környezetvédelmi tudatosságból, csak indokolt esetben használok, de igazán otthonosan nem két lábon, hanem két keréken érzem magam: fekvőbringámba 126 ezer kilométert hajtottam bele az utóbbi tizenegy év alatt, hatezret csak idén januártól április végéig. Emiatt is duplán óvatosnak kellett volna lennem.

Persze egy szerencsétlenségnek is lehetnek szerencsés momentumai. Történhetett volna a baleset külföldön, vagy hazánk egy isten háta mögötti sarkában, ahová talán csak egyszerű mentőautó jön értem, nem hiper-szuper rohammentő. Vihettek volna egy egyszerű kisvárosi kórházba, ahol kérdés, hogyan tudták volna kezelni nagyon bonyolult sérüléseimet. Én viszont a legjobb kezek közé kerültem, az ilyesmire legjobban felkészült kórházba, olyan orvosokhoz, akiknek élete a traumatológia. Budapesten nemcsak engem juttattak el percek alatt a megfelelő intézménybe, hanem a családtagjaimnak is közel voltam. Bármily jó volt a kórházi ellátás, ez azért nagyon nem mindegy!

Sokan kérdezték, hogy nem őrjít-e meg a hirtelen beállt mozgásszegény életmód? Nem! Eszemben sincs azon morfondírozni, hogy most éppen hol bringázhatnék, ehelyett a gyógyulásra koncentrálok. Most ez a kihívás, ennek kell megfelelni. Ha egy asztronauta kibír hónapokat az űrállomáson, én is inkább kifelé nézek a kapszula ablakából, olyan dolgokat veszek észre, amelyekre normálisan nem is figyelnék. És mennyit segít a család, a barátok és sporttársak gondoskodó szeretete, amelyre ilyenkor tud igazán kibontakozni. Nem csekély pozitív lelki tényező annak tudata, hogy többféle biztosításunk nemcsak az én sérüléseimre fizet, hanem az autóban okozott kárt is téríti.

További előnyös körülmény a kisportolt szervezet, amely sokat ellensúlyoz az évek hatásából, és a sportemberi hozzáállás az egészhez: tulajdonképpen „csak” annyi változott, hogy nem idei 18-20 ezer bringás kilométerre, megannyi szép túrára hajtok, hanem a gyógyulási folyamatot sportos kihívásként kezelve, a minél teljesebb felépülésre.

Ez hosszú, nagyon hosszú folyamat lesz, összehasonlíthatatlanul hosszabb egy 600 km-es teljesítménytúránál, amelyet másfél nap alatt kell lenyomni. Ha másfél év múlva visszanyertem korábbi képességeim zömét, az már sikernek számít. Mint a sportban, itt is lépésről-lépésre kell haladni. Már tudok járókerettel mozogni! Már elég lesz egy bot is! Majd, ha valamennyire biztos leszek két lábon, meg lehet próbálkozni feleségem háromkerekű fekvőbringájával, aztán majd egyszer a saját kétkerekűmmel is. Hogy addig sem sorvadjanak el (nagyon) az izmaim, itthon a baleset után öt héttel megjelent egy bérelt, háttámlás szobabicikli, a fekvőbringáéra emlékeztető testtartással. Egyelőre csak napi 10-20 kilométereket pedálozok, de érzem, hogy sokat segít. Már fokozatosan terhelhetem a sérült lábamat, minden lépés kifelé vezet a gödörből. Ahogy az indiai mondás szól: alattad a Föld, fölötted az ég, benned a létra!

Sohasem add fel!