A korábbinál sokkal tágabb új világ tárult fel előttünk a mountain bike megjelenésével. Lelkesen vetettük bele magunkat az erdőkbe, hegyekbe. Ma, amikor már tömegeket mozgat meg, és olimpiai sportág a terepkerékpározás, személyes történetemmel tekintek vissza a kezdetekre.

Előrebocsátom, hogy bármilyen sportot is űztem valaha – hegymászás, sízés, futás, kajakozás és kenuzás, no meg persze bringázás – az mindig a természetjárás egy válfaja volt nekem. Azért adtam fel olimpikon álmaimat – a 3000 méteres akadályfutáson szerettem volna győzni az 1968-as mexikói olimpián −, mert nem nekem való a monoton körözés egy atlétikai pályán, csak odakinn a zöldben éreztem jól magam. Ezért szívszerelmem, az országúti versenybringám nem egyszer volt kénytelen terepjáró szerepkörben helytállni.

Sziklák között oútival

Egyszer (1992) Toscanában a híres hegyi üdülőhely, Abetone környékén választottam a térképről egy táji szépségekkel kecsegtető utat. Mint kiderült, élére rakott terméskővel alapozták meg annak idején, de a finomabb szemcséjű felső réteget rég leette az idő vasfoga, fűbe ágyazva meredeztek a kövek. Zokszó nélkül bírta 20 mm széles, nagynyomású kerekeivel a Mali műhelyében egyedileg nekem épített oúti, egyetlen defektet sem kaptam. Nincs is ebben semmi csoda, az ötvenes-hatvanas években a Tour és a Giro mezőnye is makadámutakon járta a legmagasabb hágókat.

Máskor (szintén 1992) a Riviérától Innsbruckba igyekezve, úgy állítottam össze az útvonalat, hogy a lehető legtöbb 2000 méter fölötti hágó legyen benne. A Michelin térképen (hol volt akkor még Google föld és GPS!) kiszúrtam a legvékonyabb vonallal jelzett Col de Parpaillon hágót (2783 m): „Átjutás bizonytalan!”. Naná, hogy arra mentem. Murvás egykori hadiút kanyarog a havasok között, majd legfölül alagúton vezet át a túloldalba. Az alagút jó hosszú, de annál keskenyebb, töksötét, falait és padlózatát jég borítja, vízzel teli mély kátyúkkal. Csak tolni lehetett, de átjutottam. Pár nappal később a Col de Nivolet (2612 m) következett. Kissé elgondolkoztató, hogy az északi oldalán, ahol le kell majd mennem, szaggatott vonal mutatja a térképen. Ez is földút lesz… Fel dél felől, jó aszfalton, majd le északnak, csakugyan murvás úton, amelyet nagy sziklákkal zártak el a forgalom elől. Persze tovább nyomultam, egészen addig, ahol véget ért a dózerút. Szóval azért a szaggatott vonal, mert még csak tervben létezik! Sziklás ösvényen küzdöttem le magam, kipi-kopi Look-stoplis cipőben, vállamon a bringával – a szembe jövő hátizsákos, bakancsos turisták úgy bámultak, mint aki kísértetet lát.

Világos volt, hogy egy országúti versenybringa nemcsak országúton állhat helyt, de az is, hogy brutális hegyi utakon, ösvényeken messze nem ideális. És akkor bejött a képbe a monti!

Kitárul a világ

Barátaim a Maraton kerékpárüzletből ’92 karácsonyára megleptek egy Scott montival. Pozitív érzelmeik kifejezésén túl gondolhattak arra is, hogy közíróként keltek némi hátszelet a műfajnak, ami így is lett, hiszen a neofiták buzgalmával csaptam rá az új lehetőségre. Már nemcsak aszfalton lehet felmenni Paprétre, hanem a turista-ösvényeken is – óriási!

Először is le kellett küzdeni egy gátlást. Az országúti bringám mindig makulátlanul csillogott, egy porszemet sem tűrtem rajta, nem létező apró karcokat azonnal kijavítottam. Na de egy terepbicikli… Sár lepi, kövek záporoznak alsócsövére, verik le a festéket. Lassan beletörődtem, de azért pucováltam szorgosan ezt is. Milyen is volt? Acélváz, masszív csőből hajlított merev villa, primitív V-fék, klipszes pedál, a kormányra biggyesztett, hüvelykujjra járó váltókarok – hogy kiment a divatból az ilyen, pedig nem volt rossz!

Hamarosan kénytelen voltam rájönni, hogy sose leszek az a bravúros fickó, aki felugrat erdei padra, asztalra – gyanítom, hogy csecsemőkoromban beoltottak ügyesség ellen. Maradt nekem a túrázás, de nem is bántam, mert két keréken sokkal nagyobb vidék járható be, mint két lábon, miközben ugyanúgy lát és érzékel mindent az ember. Tettem egy összehasonlító tesztet is: a Kinizsi 100 teljesítménytúrát (Csillaghegy, Dorog, Tata, 100 km) futva 15 óra alatt nyomtam le. Montival meddig tarthatna? Véletlenül úgy jött ki a háton cipelős, kerítésmászós lassú részek és a szélsebes lejtőzések aránya, hogy ez is pontosan ugyanannyi időt vett igénybe.

A derék Scott után pillekönnyű aluvázas Mongoose jött, továbbra is merev hátsó résszel, de már Marzocchi Bomber telóval, amely később levegős SID-nek adta át a helyét. Végigpróbáltam többféle váltót, nekem a marokváltó jött be tartósan, a klipszet pedig SPD váltotta fel. Intenzív montizásom korszaka tíz évig tartott, a Mongoose váza ma már unokámé. Közben természetesen sok minden történt…

Hegyigép

Még aránylag kezdő voltam a Magyarországon szintúgy kezdőnek számító műfajban, amikor a Tudex kiadó sportember-tulajdonosával, Futász Dezsővel belevágtunk egy montis könyvbe. Internet még sehol, papírforrásokból lehetett tájékozódni, de volt anyag bőven. Így született meg a Hegyigép, életem egyetlen önálló könyve (másokban társszerző voltam).

Nemcsak műszaki témákról és konstrukciós megoldásokról szólt, hanem arról is, hogy miképp állapíthatja meg valaki, hogy neki melyik fajta monti való? Hát úgy, hogy először jöjjön tisztába saját magával! Szóval volt benne egy önismereti, életfilozófiai szál is. Lehet, hogy ezért jött be az olvasóknál, hogy sokan mindmáig emlékeznek rá, és emlegetik, mint az Úton elindító impulzust?

Sikeres lett a Hegyigép, de mikor pár évvel később új kiadáson töprengtünk, már más volt a világ. Azok a gyors változások, amelyek pillanatok alatt szárnyakat adtak a montizásnak, gazdaságilag vesztes üggyé tették az ilyen témájú könyviadást – éljen az online, le Gutenberggel! Egy szép új világ mosolygós és komor arca…

Befuccsolt a hozzánk áttelepült amerikai Dave Ericcson Mountain Bike Action-Hungary magazinja is. Kár érte. Igaz ugyan, hogy a papírújságok kiveszése fákat kímél meg, de az erdők így is fogyatkoznak, miközben az elrakható, archiválható magazinok helyét elfoglaló kérészéletű online médiumok eltünedezésével együtt veszendőbe mehet megannyi értékes tartalom. Személy szerint már csak azért is sajnálom Dave lapját, mert abban jelent meg beszámolóm az első nagy mountain-bike túránkról. Mindjárt mesélek róla!

Ha én egyszer belevágok valamibe, akkor nagyon. Hegymászás? Komoly alpesi túrák a háromévenkénti útlevél és a nyomorúságos, százdolláros valutakeret korában. Kenuzás? A Fekete-erdei forrástól végig le a Dunán, feleségemmel és kislányunkkal. Országúti bringa? Budapest – Nizza – Budapest, 4000 km 24 nap alatt, oda-vissza az Alpok karéján, begyűjtve a Giro és a Tour híres hágóit. Montival sem adom alább!

Erődtúra

Alig pár hónapja volt meg a Scott, már össze is állt a terv. Akkoriban (1993) már járt a bringaboltba a német Mountain Bike magazin, remek túraleírásokkal, és megszereztem Rudolf Geser egyik remek montis túrakönyvét is. Az persze adott volt, hová készülhet egy kiérdemesült hegymászó: nyilván az Alpokba. A cél csakis maximalista lehet: a lehető legmagasabbra, a lehető legvagányabb helyekre! Megfejelve azzal, hogy az olasz-francia határvidéket anno telerakták erődökkel, és azokat olyan magaslatokra telepítették, ahonnan jó a kilövés, tehát a kilátás is. Ahhoz pedig, hogy megépíthessék, majd elláthassák az erődöt, például 900 kilós ágyúlövedékekkel, először is öszvérkordénak járható utat kellet építeni a magasba, néhol elképesztő hadmérnöki bravúrral. Ezek az utak ma a montisok vágyott céljai, és a régi erődök kazamatáinak, földalatti labirintusának felderítése ráadás-jutalom a kimerítő túráért.

Manókával (ő Lauda Mountain-Fly bringán), tíz éven át hű társammal mentünk, a Mont Cenis környékére, többek között azért, mert ott a Colle Sommellier (3040 m), a bringával elérhető kevés „háromezres” egyike, fent az örök hó és jég birodalmában. Egyik erődöt a másik után foglaltuk el, beleképzeltük magunkat a szegény ördögök bőrébe, akiknek akkor is szörnyű lehetett télen-nyáron, pokróc tiszteknek kiszolgáltatva ezekben a rideg bunkerekben szolgálni, ha nem lőtt rájuk senki. De jó, hogy mi nem bakaként, hanem montis csavargóként járhatunk itt!

Akkoriban még nem voltak erős fényű, tartósan világító LED-lámpák, nem is vittünk magunkkal semmilyen fényforrást. Az ám, de a Fort Pattacreuse (2040 m) szerteágazó, ravaszul álcázott géppuskafészkekhez vezető földalatti járatai töksötétek. Szerencsére épp kifelé jött egy kis csoport, kérjük el az övéket! Próbálkozunk angolul, ők olaszul felelnek, hogy nem értik. Átváltok németre, franciául jön a válasz. Megpróbálkozom lengyelül, mire felderül az egyikük arca: a Fiat mérnökeként a Kis Polszki gyárában dolgozott, valamennyire meg is tanulta a nyelvet. Nyert ügyünk volt, elüldögéltek a napon, míg mi bejártuk a folyosókat, ahol már cseppkő-kezdeményeket is látni.

Ám a Fort Jafferau (2805 m) felvezető útján van egy nagyon hosszú, majdnem 900 méteres alagút, ráadásul görbe, így a végeiről sem szűrődik fény a mélyébe, csakhogy nem jön senki, akihez csatlakozni lehetne. Visszafordulni? Olyan nincs! Jobb kézzel a bringát tolva, ballal a falra erősített kábelt súrolva lépegettünk óvatosan előre, az arcunk elé tartott kezünket sem látva, mint két színtiszta elmebajos. Csak nehogy megrázzon valahol az áram… Nem lett semmi baj, kijutottunk a napsütésre – megint egyszer több volt a szerencsénk, mint az eszünk!

Sestriére mellett végigjártuk az Assietta hegygerincet, ahol magas hágók és csúcsok között vezet az erődsort felfűző régi katonai út. Onnan láttunk alattunk berregő repülőgépet, és körözni mormotára vadászó szirti sast. Mintha mi magunk is repültünk volna!

És aztán…

Ez az első túra meghatározó lett, utána nem volt megállás. A Dolomitokban úgy másztunk meg via ferratákat, hogy montival mentünk a szállástól a sziklafalakig. Végigjártunk egy Transalp-túrát, Innsbruck mellől a Garda tóig. Egy sajtóutat kihasználva feljutottam Európa legmagasabb aszfaltozott útján (Na hol van az? Nem az Alpokban, hanem Granada fölött a Sierra Nevadában!) a Pico Veletára (3400 m), és le a túloldali sziklás úton. Alpok, Pireneusok… De mindez már nem a kezdet, hanem a folytatás, egy másik történet.