Milyen az eszményi túrabringa? Természetesen reku, mert kényelmes. Acélvázas, mert megfizethető. És készüljön a Hunor műveknél, hogy gyönyörű legyen, és tartalmazzon egy kis nemesfémet is, az ezüstforraszoknál. A terv megvalósult, a többcélú projekt történetének és eredményének elbeszélése következik.

Ákos fiam szívesen kerekezett volna, de eleve nem az ő méretére való, öregecske „versenybringájával" csak szenvedett, nem is álmodozhatott arról, hogy felvegye a rekum tempóját, és együtt mehessünk nagy túrákra. Így megérett az elhatározás, hogy ő is szeretne egy fekvőbringát. Csakhogy a költségek... Az álomgép, a Carbonrecumbent szóba sem jöhetett, sőt a lejjebb pozicionált gyári modellek is szétfeszítették volna a keretet. Saját gyártáshoz, sem műhely, sem szerszám, sem gyakorlat nincs, maradt tehát az építtetés.

Ennek kis hazánkban Lompi a nagy mágusa, „lengőorrú" (a kormánnyal együtt elforduló fronthajtás) és Bachetta-stílusú („botváz") bringái beváltak a használatban, s rendes színvonalat értek el. Mégsem hozzá fordultunk, mert amikor januárban megismertem az iparművészeti nívón dolgozó Horváth Andrást és az ő Hunor Kézműves Kerékpár műhelyét, rögtön rabul estem. Ákos is fellelkesült, az álmodozás konkrét elképzeléssé vált.

Tervezgetés

Hamar kiderült, hogy András nem egyszerű eset. Megszállott perfekcionista, csak olyat hajlandó kiadni a kezéből, ami megfelel az ő maximalizmusának. Botváz? Az szilárdságilag nem jó, sőt a lehető legrosszabb! Ki kell háromszögelni, mint egy vasúti hidat! De hát András, akkor olyan nehéz is lesz, mint egy vasúti híd, és oda a konstrukció letisztult egyszerűsége... Berzenkedve beletörődött. Na de az anyag, annak legalább 1400-as szilárdságúnak kell lennie! Van olyan? A hazánkban működő cégeket végigkérdezgetve csak néhány értékelhető válasz futott be, de az áhított minőséget sehol sem lehetett volna beszerezni, legfeljebb nagy tételben megrendelve. Van viszont ilyen Amerikában, mondja kötegnyi termékspecifikációs lapját pörgetve András, azt használják az űriparban is, szállítással együtt sem kerül többe egy tarisznya aranytallérnál! Na jó, akkor közelítsünk a másik irányból. Magyar barkácsolók nem egy Bachetta-klónt építettek saját kezűleg, sufniban, itthon kapható anyagból, ha nekik nem tört el a váz, nekünk sem fog. Így vitatkoztunk, vívtunk hetekig, miközben telt a tavaszba nyúló tél.

Nem egyszerűsítette a helyzetet, hogy a tervezett reku egyben afféle próbadarab is lenne egy esetleges hazai gyártáshoz, amelyre alighanem volna igény, hiszen a bolti high end és a barkácsolt low end között hiányzik egy megfizethető, szolid minőségű kínálat. Ha a mi gépünk reális költséggel és jó eredménnyel valósul meg, talán több is készülhet belőle.

A fő nehézség az volt, hogy az 50 milliméter átmérőjű fő vázcsőből másfél méter körüli hosszúságot nagyon drága és hosszadalmas ideszállíttatni, mert csak konténerben fér el. Az áttörést András ötlete eredményezte: két rövidebb csődarabot kell összeforrasztani a fejcsőnél, így egyszerű papírdobozban utaztatható az áru. Igen, de a kívánt szilárdsággal még az is túl drága. Akkor rendelünk egyszerűbb acélféleséget, és András idehaza hőkezelteti, hogy az általa minimumként meghatározott 1100-as szilárdság meglegyen. Oké, zöld a lámpa, mehet a megrendelés! A választás: főcső angol Plymouth 4130-as 2"x0.049" méretben, a láncvilla és a villa tajvani 4130-as,a homlokcső Deda Zero,a papucsok CrV, a hajtócsapágyház 4571-es.

Konstrukció

Jóllehet az efféle rekuk nemzetközileg használt neveként a „Bachetta-stílusú" terjedt el, és akad is mintaként megtekinthető ilyen típus a magyar fekvőbringás körben, nekünk az etalon természetesen az én Carbonrecumbent gépem volt, amelynek „lekoppintásához" nemcsak hogy nagylelkűen hozzájárult a konstruktőr-gyártó Novák Ádám, hanem barátilag felajánlotta, hogy ránéz a kész tervre, rendben van-e. Ennyit a magyaroknak tulajdonított „dögöljön meg a szomszéd tehene" mentalitásról... A sajátomhoz képest mindössze annyit változtattunk, hogy hátul 50 milliméterrel rövidebb lett a váz, a súlycsökkentés és az autóba pakolhatóság érdekében.

Elöl-hátul 26-os kerék mellett döntöttünk, hogy rosszabb minőségű, esetleg földes úton is jól menjen a bringa, és egyszerű legyen a gumibeszerzés, karbantartás. Mivel Ákos colos termetű, a váz nagyobb átlépő magassága nem probléma. A hajtómű legyen mountain bike-é, mert az hegyi utakon sokkal előnyösebb, hiszen a rekus nem állhat ki a nyeregből, áttételből kell leküzdeni a kaptatót. Igaz, így nem lehet lejtőn 60 km/óránál pedálozással növelni a tempót, de annyi baj legyen!

Ami a vázat illeti, a gerinccső hátsó végére egy merev monti-villához való csőpárt választott András, hasonlót, mint amilyen első villa is kikerült a keze alól. A vázon csúsztatható ülésbilincset maga tervezte és valósította meg, acélcső-darabból.

Szedegetés

Nem tragédia a szűkös büdzsé, ha vannak az embernek jótevői. Például, amikor alkatrészeket kell összeszedegetni egy készülő kerékpárhoz. Ezzel meg akartuk előzni a vázgyártást, hogy egyértelmű legyen, milyen kerékhez és egyebekhez kell alkalmazkodni.

A reku-specifikus szerkezeti elemeket (ülés, szellőző Recusit ülésbetét, üléstámasztó rudak, kormánycsukló, kormányszár, láncvezető görgők, kormánycsapágy) Ádám ajánlotta fel, nagyon jutányosan, sőt egyebet is kaptunk tőlük, például féknyergeket. Alumíniumkormányom volt elfekvőben, továbbá két fékkarom és hátsó váltóm is. A szinte új két kereket, a gumikat, a három láncot, a fogassort és a hajtóművet Atom bocsátotta rendelkezésünkre, szintén testvéri áron. Boltban megvenni csak az első váltót, a markolatváltókat, a tükröt és a csengőt kellett – mindegyik bagatell dolog. Már csak a váz hiányzik!

Készül a váz

Szívesen végignéztem és fényképeztem volna a műveletet, de sose értem rá. Szerencsére András jó fotós, megörökítette saját munkáját. Leginkább arra voltam kíváncsi, hogyan hozza össze a vázat, mikor az nem illik bele a standard gyémántváz sablonjába. Nos, a hátsó villa beleillett, a fejcsőnél és a hajtóműnél pedig a marógép asztalát használta fel referencia-felületként. Precíz lett minden, ahogy kell, a forrasztások szépek, a kis szerelvények, például a tárcsafék-tartók míves kidolgozásúak – bár a költségkeret nem engedte meg Andrásnak, hogy kedvére művészkedjen...

Előzőleg persze megvolt a csövek hőkezelése, utóbb pedig a gyöngyszórásos felületkezelés. Abban ugyanis teljesen egyetértettünk, hogy ezt a szép munkát kár lenne festéssel eltakarni, maradjon natúr! Az átlátszó lakkréteg alatt az acél selymes ezüstszíne látszik, meg a forrasztások aranya – tiszta „nemesfém" az egész! A latin betűkkel és rovásírással készült HUNOR felirat fekete festéssel pozitívban, és a polírozott fém fényességével negatívban jelenik meg, ezek maszkolással készültek. A bringa ékessége a hátrafelé nyilazó Hunort ábrázoló plakett az első váltó csövén.

Végszerelés

Örömteli passziózás, egyben izgalmas munka is egy új reku szerelvényezése: passzol-e minden? Hoppá, az első féktárcsa szinte érinti a villát, cigarettapapír ha közéjük férne... Egy kis alátét megoldja a helyzetet. Nagy gonddal kell beszabni a bowdenek hosszát, hogy menethelyzetben jól működjön a fék és a váltó, ugyanakkor elég hosszúak legyenek, hogy szállításhoz hátrafordítva le lehessen fektetni az ülésre a kormányt. Milyen hosszú legyen a lánc? Bírnia kell a „nagy-nagy" kombinációt, hogy egy téves váltás ne okozzon bajt, de nem lehet túl hosszú, mert akkor kattog-pattog. Meg a hátsó váltóhuzal... Tandem-bringáé kell, csak az ér el odáig. Van ilyen kéznél? Ülés hosszanti helyzetét és támladőlését, a kormány szögállását és távolságát a használó alkatához beállítani – van feladat bőven.

Reku esetében ezeket nemigen lehet elvégezni a megrendelő távollétében, ezért Ákossal mindketten besegítettünk, amit András szenthez illő türelemmel viselt. Végre minden összeállt, itt a nagy pillanat: Hunor kigördül a műhelyből.

Első tapasztalatok

Én voltam az ötletadó és projektvezető, viseltem hát némi felelősséget az eredményért. Úgy illett, hogy „berepülő pilótaként" a saját bőrömet vigyem vásárra, ezért ott rögtön, a csendes utcában, magamra vállaltam a próbautat. Az első benyomás: juhhhéééé! Hát ez remek! Stabil a gép, olyan jó az egyenesfutása, hogy el lehet engedni a kormányt, de könnyedén visszafordul az úttesten, semmit sem hajladozik erős pedálozásra, jóindulatú és kényelmes. Pont, amilyen kellett!

A második kör Ákosé. Féltem, hogy leesik a kobakjának a felső része, mert körbe ért az üdvözült vigyor a fején. Kapásból magabiztosan, jól karikázik, minden rendben.

Az első igazi próbaútra a Szentendrei-sziget forgalmatlan Vízmű-útjain került sor. Előfordul ott sima és durván recés aszfalt éppúgy, mint földút. Mindjárt az elején egy kis zavar a hajtással, hamar rájövünk, hogy hosszúra szabtuk a láncot. Kiveszünk néhány szemet, onnantól tökéletes. Földút, mély keréknyommal? Éles kanyar? Semmi baj, Ákos zavartalanul halad. Na, akkor egy jó egyenesben lépjünk oda neki! Egy darabig lihegtem, aztán lemaradtam. Ezek a tiszteletlen fiatalok...

Azóta a Hunor körbeszaladta a Balatont, megfordult sokfelé, és rendszeresen járja Budapest utcáit. Ballonos gumijával jól bírja az úthibákat, keskeny kormányával elsuhan az autósorok között, gyorsaságával tartja a zöld hullámot, kényelmével meg egyszerűen nem lehet betelni. Mióta megvan, Ákos nem használja a motorját, és csak akkor ül autóba, ha muszáj, mert szállítani kell valamit. Ez korszakváltás volt!

Konklúzió

A bringa jó, a projekt sikerült. A Hunor könnyebb lett az egyszerű acélcsőből barkácsoltaknál, a váz-villa súlya négy kiló, de András szerint 700 grammal nehezebb, mint az általa preferált anyagból lett volna. Szerintem jó kompromisszum az adott esetre. A komplett gép 15 kilós lett, nagyon nehéz, túrázós kerekekkel és gumikkal. Jócskán lehetne könnyíteni rajta.

A többször emlegetett költségekről végül nem tudok nyilatkozni. András prototípusnak minősítette a gépet, amelynek Ákos tartós tesztelője. Mindazonáltal úgy véljük, hogy egy kis sorozatú gyártás esetén a váz-villa, illetve a komplett gép jutányosabb lehetne a (közben bezárt) tajvani TW-Bents vázszettjénél, illetve rekujánál, ráadásul még könnyebb, jobb is. Hogy ebből lesz-e valami, az még a jövő zenéje. Ákos bringás jövője mindenesetre megoldódott.

Szöveg és fotó: Karlovitz Kristóf