Aki nyomon akarja követni a versenyeket, vagy maga is bejárná egyes szakaszaikat, a „Hegynek fel” könyvből szerezhet be rengeteg információt. Jómagam, mint a hágók és csúcsok szenvedélyes gyűjtője, megvettem, átböngésztem, most megismertetem másokkal is – hiszen már tudom, hogyan írja le azokat a kaptatókat, amelyeken magam is jártam.

A nagy formátumú (295 x 255 mm), kemény fedelű, 224 oldalas, impozáns kötet díszhelyre méltó az igényes bringás könyvespolcán. Ez nem is meglepő, hiszen kiadója, ajándéknak vagy ön-meglepetésnek való megannyi szép album mellett, ennek is a National Geographic Society (2012). Alkotó párosából a szövegíró, Daniel Friebe egyike Nagy-Britannia vezető kerékpáros újságíróinak, tíz Tourral a háta mögött, sikerkönyv-szerző, Pete Goding fotós pedig megkerülhetetlen név a profi kerékpársportban, például újabban a Tour de France fényképészeként dolgozik egy kiadónak. Rangos művet kaptam azért a 6990 forintért, sok szép percet fogok még tölteni a lapozgatásával.

A kötet elejében áttekintő térkép mutatja be a kaptatók helyét – és már ennek átnézésekor világossá lesz a válogatás szempontja. Ötven emelkedőt mutat be, amelyek közé bekerült egy-két aprócska domb is... Hogy jön ide a belga Koppenberg, a maga 78 méterével? Úgy, hogy az undok, kockaköves emelkedő emblematikus része a flandriai körversenynek, sztorik, diadalok és alázások színhelye. A könyv ugyanis olyan emelkedőkből gyűjtött csokorba félszázat, amelyek valamelyik nagy bringaverseny kapcsán lettek híresek. Belekerültek tehát halmok, viszont kimaradtak komoly alpesi hágók. Nem baj, mert az utóbbiakról számos forrásból szerezhetünk be információkat, ha viszont Tour-közvetítés közben felfigyelünk egy belga vakondtúrásra, azt itt megtaláljuk.

Egy jellegzetes oldalpár

Száz méter alatti csupán a Koppenberg. Az 1000 méter alattiak száma ezzel együtt nyolc, de akad köztük olyan bringás zarándokhely is, mint az Il Ghisallo temploma és bringás ereklye-múzeuma a Comói-tó fölött. Az „ezredesek” 19-en vannak, például a Tour révén világhírűvé vált Alpe d'Huez, a tragikus és hősies epizódokról híres-hírhedtté vált Mont Ventoux, a gyilkosan nehéz Monte Zoncolan és Passo del Mortirolo, valamint néhány illusztris spanyol út, amelyről a Vuelta nélkül nem sokan hallottak volna mifelénk. Kétezresből 22-t sorol fel a könyv, olyan nevekkel, mint a Galibier, a Gavia, a Stelvio, az Iseran és az Isoard, meg egy csomó másikkal, amelyek nagy szökések és vereségek, taktikai csaták és magányos hőstettek színhelyei voltak, a kerékpáros turistának pedig mumusai vagy felvillanyozó célpontjai lehetnek. Háromezres csak egy van, Európa legmagasabb aszfaltozott útja vezet a Granada fölötti Pico Veletára.

Az emelkedők bemutatása azonos sablont követ: van leírás, történelemmel és történetekkel, egy kis térkép a felvezető úttal, illetve utakkal, szintdiagram a főbb adatokkal (megközelítés, magasság, hosszúság, szintemelkedés, átlagos és maximális emelkedés, melyik évszakban járható, frissítési lehetőségek) és több fotó. Sok, alapos munkába kerülhetett az adatok összebogarászása és egyöntetű formába öntése, le a kalappal! Túratervezési segédletként is értékes a „Hegynek fel”.

A képanyagban értékelem, hogy nem versenyfotókat közöl, a versenyek hangulatát csak az aszfaltra festett buzdító feliratok idézik fel, inkább az út jellegzetességeit és a grandiózus tájakat mutatja be. Aki ezektől nem lelkesül fel egy jó hegyi bringázásra, az alföldi kerekesnek született! Jól esik viszontlátni azt, amihez a valóságban is volt szerencsém, és elképzelni azokat a vidékeket, ahová józan emberi számítás szerint nem juthatok már el.

Egy angol kiadvány

A szöveg ambivalens érzéseket kelt. Látszik, hogy komoly szakértő a szerzője, és ha kicsit be is szűkült a világa a nagy versenyekre, azért ejt néhány szót a magányos vándor szemszögéből. Hanem a fordítás... Sajnálatomra a National Geographic nem egy magyar kiadványa keltett már bennem csalódást a sok helyen hibás, illetve a kötet nívóját általában meg nem ütő nyelvezettel. Most is ez a helyzet. Suta a szöveg, elsikkadnak a poénok, nem igazán jön át a feszültség, az atmoszféra. Ügyetlenség, hogy mintha ki sem adták volna magyarul Lance Armstrong könyvét „Minden másodperc számít” címmel, itt az eredeti Every Second Counts szerepel. Kár volt egy jó tollú magyarítón és egy hazai bringás szakértőn spórolni...

„Kétezres” szemmel

Gyengém, hogy vonzódom a kerek számokhoz: ha csak másodpercekkel is, de a mágikus három órán belül futni a maratonit, ha csak egy-kettővel is, de túllépni egy év alatt a 17.000 bringás kilométert. Kerékpáros hegymászásban pedig 2000 méter fölé emelkedni! Nekem az egy bűvös határ. Ott jártam az Alp d'Huez közelében, semmibe sem került volna egy kitérő. Na de egy 1803 méteres hegyért? Tőlem aztán lehet közismert, attól még éppúgy nem „kétezres”, mint a Gellérthegy – smafu!

Ebből a bizonyára megmosolyogtató (sőt, szabad röhögni is!) hozzáállásomból adódik, hogy csak részleges az átfedés a kötet gyűjteménye és az enyém között, amely 191 magaslati pontot (hágó, csúcs) tartalmaz 2000 méter fölött. 74-et országúti bringával, illetve aszfaltos rekuval értem el, a többit montival, tehát most csak az előbbiek számítanak. A „Hegynek fel” ötven kaptatójából nekem hiányzik az összes 2000 alatti, az afölötti 23-ból viszont begyűjtöttem három félreeső (két olasz, egy spanyol) kivételével mindet, köztük a 16 legmagasabbat, tehát ezek alapján hasonlíthatom össze a személyesen tapasztaltakat az olvasottakkal. Jöjjön egy kis szemezgetés!

Tömegsír a Monte Grappán

Melyikkel is kezdjem? Maradok a könyv sorrendjénél, a növekvő magasság szerint. Első tehát a Passo Fedaia (2057 m) a Dolomitokban, a Marmolada északi oldalán. Bombasztikus szavakkal ecseteli nehézségét: „meredeksége egyenesen visszataszító”, „a bajnokok temetője”, „a halál völgye”, „a félelem folyosója”, idéz korábbi tudósításokat. Mindez egy három kilométeres szakasznak köszönhető a Malga Ciapellánál, ahol 12 százalékos az emelkedő. Versenyben, aznapi hosszú hajtás után valóban nehéz lehet, amikor Merckx-szerű figurákkal szemben kell helytállni, de turistaként én nem találtam olyan extrémnek, noha a második volt egy hat kétezres hágót felfűző napon. Jó, persze megállhattam szusszanni egyet-egyet, így amikor felértem a duzzasztott tóhoz, amelyben ragyogva tükröződött a Marmolada amúgy jellegtelen, elgleccseresedett északi oldala, tudtam élvezni a látványt. Szóval attól még nem kell megijedni, hogy a Giro mezőnyének Golgota ez a hegy.

A Col du Glandon (1924 m) és a Col de la Croix de Fer (2067 m) párosát mind a három lehetséges irányból felmenetben írja le, klassz epizódokkal Armstrong és Ullrich emlékezetes küzdelmeiről, tehát újra átélhettem kapaszkodásomat a Barrage du Verney víztározó és erőmű-komplexum mellett, ahol két lejtővel veszít szintet az ember, hogy utánuk annál meredekebb úton téphesse a láncot. Én viszont a lemenetről is tudok mesélni, Saint Jean du Maurienne felé – nos, hadd egészítsem ki a könyv leírását azzal, hogy rémítő volt! Keskeny, bakhátas aszfalton, szellős mélységek felett, hidegtől elgémberedve engedtem a gravitációnak – fene tudja, hogy a didergéstől vagy a félelemtől reszkettem jobban!

Egy jelenet Pete Goding fotóiból (a könyvben nem szerepel)

Na igen, reszketés... a St. Gotthardpass (2106 m) déli oldalának Val Tremola, azaz Reszketés-völgye a neve (a fordítás szerint „Rezgő völgy”, aminek ugyebár az égvilágon semmi értelme). Aki pakkos öszvérrel vagy gyalogszerrel vágott neki, kísértetektől rettegve hányta magára a keresztet, utóbb pedig, amikor kiépült a végig macskaköves szerpentin, a bringások tekinthettek fel megszeppenve Airolóból a 13 kilométeres, 932 méter magasságemelkedésű rázatóra. Magamnak is volt okom némi aggodalomra, amikor ide értem. Andermattból jegesen szitáló esőben indultam reggel, hogy a Sustenpasson (2224 m) és a Grimselpasson (2165 m) nem éppen nyári viszonyok között átkelve vágjak neki a Nufenenpassnak (2478 m). Sűrű felhőben, nullához közeli látótávolságban értem fel, meginni egy teát, és nekiindulni a lejtőnek, Airolo felé. Lefelé könnyű, képzelné valaki, de egy álló órán keresztül gurulni víztől fényes aszfalton, bőrig ázva és majdnem megfagyva, de nagy önuralommal ellazulva tartani magam, hogy ne szitáljon a kezemben a kormány – hát az kiszipolyozott. Késő délután értem le, szembesülve a kérdéssel: bevállaljam még aznapra a Gotthardot? Gondolkozás nélkül fordultam rá az emelkedőre. Szerencsémre a nagy sietségben utat tévesztettem: a híres kockakő helyett a modern aszfaltos variáns enyhe emelkedőjére jutottam, amelyről a könyv így ír: „nem mintha bárki normális ítélőképességű egyén a főúton szeretne tekerni”. Őrült hajtással értem el a hágót még az utolsó napfénynél, de a túloldali lejtőn már kezdett sötétedni, nekem meg elfogyni az életerőm. A végkimerüléstől egy energiaszelet mentett meg, a baleseti haláltól pedig az autósok ügyessége.

Melyik az abszolút Tour-hágó? Talán szabad azt mondani, hogy a Col du Tourmalet (2115 m), amely már 1910-ben benne volt a programban, és minden más hegynél többször, 75 alkalommal kapaszkodott fel rá a peloton. Az első alkalommal történt a nevezetes kaland, hogy Eugéne Christophe a keleti lejtőn villatörést szenvedett, tíz kilométert tolta a gépet Sainte Marie de Campan faluig, ahol saját kezűleg hegesztette meg a kovácsműhelyben, mert a szabályok tiltották idegen segítség igénybevételét. A butus fordítás szerint „megjavíttatta”, ami agyoncsapja a sztorit, és érthetetlenné teszi, miért kapott minden bajának betetőzéséül tízperces büntetést a versenyző: mert a kovácsinas hajtotta a fújtatót, és az is idegen segítségnek számított! Az egyéb történetek és az út leírása már rendben vannak, ezeket olvasva mintha újból végigjártam volna a hágót, hogy még egyszer tisztelegjek a bringaversenyző-szobor előtt, amelynek modellje Octave Lapize volt, az a menő, aki a Tourmalet után gyilkosoknak nevezte a rendezőket.

Alp d'Huez – a magyar kiadás címlapképe

Az „izomszakasztó” Großglockner Hochalpenstrasse (2571 m) nem túlzottan ismert versenyhelyszín, noha párszor érintette a Giro, és benne volt az osztrák körversenyben, de kihagyni persze nem lehetett, hiszen nélküle viccesen hatna „Európa legkiválóbb kerékpáros kaptatóinak” felsorolása. Igazat mond a könyv, nehézségét elsősorban nem a déli oldal 1468 méteres szintemelkedése és helyenként közel 12 százalékos kaptatója okozza, hanem a nagy magasság és a gyakorta cudar időjárás. Én is vadul rohanó felhők között, hidegen szemerkélő esőben értem fel az Edelweißspitzére, ahol csak úgy csattogtak az orkánban a zászlók. A kihalt Gasthausban megettem egy erőlevest, tojással. Utána kérdi a pincér: – Hozhatok még valamit? – Igen, erőlevest kérek, tojással! Kicsit furán nézett, de kihozta. Aztán: – Még valamit? – Kérek egy pár virslit, zsemlével. – És inni? – Erőlevest tojással! Akkor már csak tolatva mert elmenni az asztalomtól, aggodalmasan szemmel tartva az őrültet. Ugyanez a magaslat versenyben iszonyú lehet, nem hiába nevezte a La Stampa „ismeretlen szörnynek”.

Col du Galibier (2642 m)... Először e könyvből tudtam jól megnézni, mert mikor átkeltem rajta, vastag felhőzetbe burkolózott. Hála és köszönet Pete Goding fotóiért! No meg Daniel Friebe érzékletes leírásaiért Pantani diadaláról, Ullrich gyötrelmes keresztútjáról, és a többi epizódról, mint például, hogy élményei hatására Gustave Garrigou 1911-ben nemes egyszerűséggel lebanditázta a versenyigazgató Desgrange-t. Na ja, akkoriban nem volt még leaszfaltozva a hágóút, mint nekem, évtizedekkel később.

Kép a Colle dell'Agnello útjáról (szerepel a könyvben)

Agnello, Stelvio, Iseran, Bonette – ezeket most átugrom, jöjjön a legmagasabb, a Pico de Veleta (3384 m). Ha már akkor kezemben van e könyv, nem kellett volna egy délutánon úgy nekiindulnom Granada kora-őszi kánikulájából, hogy semmit sem tudtam az előttem álló feladatról, hiszen csak egy autóatlaszból fénymásolt lap volt nálam. Így utólag érdekes elemezgetni az adatokat: 43 kilométeren 2700 méter szint, a legmeredekebb rész is csak 9,7 százalékos, de a csúcs közelében az oxigénmennyiség már csak 67 százaléka a tengerszintinek. Az már az én személyes tapasztalatom, hogy odafönt jégkéreg borította a sziklákat, és akadálytalanul süvített a viharos szél. A tiszta időben Afrikáig elláttam! A Vueltát 2006-ban megnyerő Vinokurov aligha gyönyörködhetett a panorámában, neki versenypálya volt a Sierra Nevada, annak is a gyötrelmesebb fajtája.

Na és akkor a fő kérdés: ajánlom-e a könyvet? Igen. Hibái, noha bosszantók, mert könnyen elkerülhetők lettek volna, eltörpülnek az értékei mellett. Sokat ad annak, aki figyelemmel követi a kerékpársport legnagyobb versenyeit, és annak is, aki ezeken a magaslatokon tervez, vagy tett már túrákat. Akárhogy is, az adott válogatási szempont szerint ez a legkiválóbb könyv Európa legkiválóbb kerékpáros kaptatóiról.

A nem könyvet ábrázoló illusztrációk Pete Goding fotói: http://petegodingphotography.com/sport.html

Ha megtetszett, katt IDE hogy megnézd hogyan lehet megvásárolni.

Hasonló témájú könyvek, a könyvgyűjteményünkbenITT található.