Ezt az általánosítást most szűkítsük. Kerékpározás-túrakerékpározás-rekuzás. A végén már egész kis csoportról, közösségről van szó. Ez a kis csoport nem zárja ki a többi kerékpárost, fordítva viszont megtörtént. Fátylat rá, nem ezért írom ezt a kis beszámolót, csak elgondolkodtató tényként vetettem fel! (Pár évvel ezelőtt még én is komolytalannak vettem ezeket a járgányokat, mára viszont teljesen megváltozott a szemléletem.)

Ez a kis csoport, Magyarországon valószínűleg kivétel nélkül ismeri PUPU-t. Én sajnos csak 2013 végén ismerkedtem meg vele, de veszem a bátorságot és barátomnak tekintem, akire számíthat az ember. Számíthat rá mikor az írásait olvassa, számíthat rá egy túrán, számíthat rá mikor ismeretlenül megkeresi. Egy rövid tesztelést, inkább kerékpár próbát már tettünk együtt, ezt 2014-ben több alkalommal is szerettük volna folytatni. Az elfoglaltságok miatt nem sikerült, de PUPU meghívott az emléktúrára, amivel a 7 év alatt 100 000 kilométeres rekuval megtett távját ünnepelte.

Tatabányán lakom, a budapesti közlekedést, főleg kerékpározást szeretem mellőzni. Így Tatabányáról indulva Esztergom-Visegrád-Budapest felé gondoltam ki a saját útvonalamat, hogy valahol Budapest és Visegrád között találkozom a többi ünneplővel.

Indulás után rögtön azon gondolkodom, hogy lehet érzékeltetni ezt a 100 ezer kilométert. Ez két és félszer kör a Föld egyenlítője körül! 7 év 2556 nap. Ez majdnem napi 40 kilométer. Laikusnak ez nem tűnik soknak, de! Hétvége a családdal. Betegség. Jeges-havas út. Egyéb elfoglaltságok, stb. Óhatatlanul egy-két nap is kimarad két tekerés között. Sőt több is! Azt a napi 40 kilométert be kell pótolni. Azt hiszem, így már érthető a teljesítmény nagysága.

Mikor a magam kis túráit mesélem ismerősöknek, kollégáknak, rokonoknak, hitetlenkedve néznek, érezhetően megkérdőjelezik a mondottakat. Ők az átlag emberek. Már nem is zavar a kételkedésük, nem is érdekel.
Kerékpározás szempontjából nem mondom magamat átlagnak és épp ezért esik le az állam egy-egy ilyen teljesítmény láttán. Gratulálok hozzá!

A baráti meghívásnak nagyon örültem, minden körülmények között szerettem volna találkozni az ünneplő társasággal. Mint már többször ebben az évben, több hetes kihagyás után ülök nyeregbe. Ez lesz az én köszöntő, ismerkedő túrám.
¼ 7-kor tolom ki a Bacchettámat a garázsból, pár perc múlva már élvezem a gondtalan robogást. Gondtalannak nevezem, ha félreteszem a közlekedési morál, a rossz utak, lehetetlen tiltások okozta feszültségeket. Gondtalan, ha elkerülöm a tatabányai kerékpárutakat, mert azok egy normális tempó tartásához használhatatlanok.

Tarjánnak indulok, át a Gerecsén. A kigondolt útvonal szép helyeken vezet, de több emelkedővel kell számolni, mint megkerülve a Gerecsét, végig a Duna parton. Az előttem álló távra nem úgy gondolok, hogy Tatabánya-Esztergom. Úgy gondolok rá: Tatabánya-Tarján, aztán Tarján-Héreg, stb. Ismerős végig az út, sokszor megtettem már, ezért a következő legszebb szakaszra gondolok és nagyon élvezem mikor már ott vagyok. Ilyenkor lassítok, szívom magamba a látnivalót, hogy a szürke hétköznapokon élesen fel tudjam eleveníteni.

PUPU-val és kíséretével végül Dunabogdányban találkozom. 40-45 fős csapat verbuválódott össze. Az úton jó hosszan vannak szétszóródva. 7-8 fős csapattól kezdve 1-2 fős bolyig van minden. Mindenki mosolyog, üdvözli a másikat. Jó látni az ilyet. Én is beállok közéjük, az örömbringás csapatba. Mert az egész erről szól. Örülünk az életnek, és ti is örüljetek velünk! Többükkel sikerül beszélgetni. Nincs nagyzolás, nincs a másik lenézése. Mindenki úgy teker, ahogy tud, azzal amije van. Nagy értékű és forintos bringák szaladnak egymás mellett minden gond nélkül. Mindenki arra büszke amije van, és ez így jó. Mindenki elmondja a kalandjait. Egy közös van mindannyiunkban, a rekus érzés. Mert rekuzni tényleg más! Kerékpározom, de ez mégis más, ez egy picit több. Ez rekuzás. Távtól és tereptől függően fárasztó, vagy fárasztóbb, esetleg kimerítő, de kényelmesebb. Másképp erőlködsz, másképp nézel, másképp látsz és másképp fájnak az izmaid, de nem vagy összetörve. Ezt nehéz elmondani, ezt tényleg át kell élni. Az első 1000 kilométerem után kezdődött ez az érzés kirajzolódni és még mindig tart. Alig várom, hogy felüljek a fekvőmre és sok-sok kilométert menjek vele. Fekve nézelődjek és lássak minél többet.

Megértem PUPU 7 év alatt teljesített 100 000 kilométerét, és nem nagyzási hóbortnak tudom be. Egy életérzésnek, egy nagy élménynek tudom be.

Esztergom felé itt-ott válnak ki a csapatból, kötelezettségeik vannak. Mára ennyi jutott a jóból. Ezért az élményért, PUPU üdvözléséért korán felkeltek, hogy rövid időre is, de itt lehessenek. Tisztelet ezeknek az embereknek. Lustálkodhattak volna reggel kilencig az ágyban, reggelizhettek volna 1 órán át, csinálhattak volna bármi mást, de nem, eljöttek egy örömtekerésre és PUPU -t üdvözölni.

Én is váltottam pár mondatot vele. Aki ismeri az tudja, hogy nem átlagember. Az átlagemberek számára egy érthetetlen jelenség lehet. Számomra és azok számára akik most itt vannak egy teljesen megérthető, de tényleg nem hétköznapi ember. Ha az lenne, nem lenne PUPU.

Míg tekerünk Esztergom felé, dombok jönnek-mennek. Egy ilyen emelkedőnél mondja PUPU. (Már nem tudom szó szerint idézni.)

- Nyugodtan hagyjátok itt a vénembert. Menjetek csak. Addig tekerek míg bírok, ha meg nem, akkor itt döglök meg az útszélén.  

Rám néz, mosolyogva azt mondja.

-Azért annyit megcsinálsz, hogy rám kaparod a földet és lepis...lod a sírom?

Most mit mondjon erre az ember? Segítek amíg tudok, de erre nem kerül sor, mert megrázza magát, beletapos a pedálba, én meg lemaradok, pedig a beleim már kilógnak úgy nyomom. Hát a t...öm se fog PUPUval versenyezni, mert szemernyi esélyem sincs.

Esztergom előtt megáll a társaság, búcsúznak azok, akiknek menniük kell. PUPU megkapja az ajándékokat, fényképezés, stb.

Innen még betekerünk a városba, ki sörözik, ki alszik, ki felteker a bazilikához. Az idő és a társaság jó, a percek pedig gyorsan szaladnak. A percek órákká olvadnak, én pedig lábon megyek még haza, sajnos búcsúznom kell. Esztergom központjáig még páran együtt tekerünk. Hazáig kitart az elmélkedésem. Milyen csapat volt ez? Mi élteti őket? Mikor komolyodnak meg? Vigyorgok tekerés közben, el tudom képzelni mit gondolnak a szemből jövők. Kit érdekel? Üljön fel egy rekura, tekerjen egyet, legyen jó társaságban, majd ő is vigyorogni fog, mint a rohadt tök a bádogtetőn.

Azért PUPU 100 000 kilométeres teljesítménye és az amit mondott nem hagy nyugodni. Mivel tudnám köszönteni, mivel tudnám fricskázni a 100 000 kilométeres teljesítményét? Talán egy versike? Mire haza érek erről a 159 kilométerre sikeredett túrámról, megvan az alap, már csak le kell írni, rendbe kell szedni.

Ezek legyenek a záró sorok és egy halom jó kívánság az összes rekustól.

Pupunak
(mert szeretünk, tisztelünk és irigylünk is)

Mire vered melled,
Hét év alatt százezerre?
Máris mennél pihenni,
Út széli árokba befeküdni,
Ott örökre nyugton elaludni?

(Hét év alatt egy csecsemő felnő,
és megöregszik egy nő)!

Tán oda várnád rekusok hadát,
S lentről hallgatnád láncok surrogását?
Nem, még nem!
Majd ha lenyomtad újra e távot egybe,
Non stop, gyerünk izibe!