Megépülése után, és még sokáig az biciklizett a budai és pesti rakparton, aki csak akart, mígnem az 1970-es években nálunk is felfutott motorizáció, fokozatosan eluralta a várost. Gyakorlatilag minden lehetséges helyet, területet kisajátítottak az álló vagy mozgó gépkocsik, a biciklizés tetszhalott állapotba került. Mára eljutottunk odáig, hogy túl sok az autó, egymástól nem tudnak parkolni vagy haladni, önmagába fullad a gépjárműáradat.

Hasonló helyzetbe kerültünk, mint anno London a lovas kocsikkal. Ellepték az utcákat, egymást akadályozták, baleseteket okoztak, embereket tapostak el, és tűrhetetlen lett a paripák „emissziója”, a teméntelen lócitrom is. Épp akkor, amikor kezdett emiatt élhetetlenné válni a város, megmentőként bejött a metró és az automobil, ma már csak reprezentációs célból bukkan fel egy-egy fogat valamilyen ceremónián. Mi Budapesten most tartunk itt az autókkal, és készenlétben várja a nagy szemléletváltást az egyre kellemesebb és hatékonyabb tömegközlekedés – valamint a kerékpár!

A budai és a pesti rakpart mára a gépjármű-közlekedés egy-egy ütőere, alkalmi lezárásuk, például árvíz vagy rendezvény miatt, komoly dugókat vált ki a város többi útján. Ezért a kitűnő autóközlekedési megoldásért azonban nagy árat fizetünk: hiába Budapest a Duna elismert fővárosa, vagy romantikusabban mondva királynője, a várost és lakóit elvágja a folyamtól két autó-csatorna. Vannak is tervek a Duna-part visszaszerzésére közösségi térré, ahol járhatnak, sétálhatnak, korzózhatnak és biciklizhetnek a helyiek s ide látogató külföldiek, élvezve a nagyszerű panorámát. A világ egyik legjobb köztere jöhetne itt létre! E nagyvonalú elképzelések megvalósulása kétes, de mindenesetre sokáig tart. Nem várhatunk addig, kell valami átmeneti megoldás!

Ez pedig nem egyéb, mint végigmenő kerékpárutat létesíteni északról, a Dráva utcától délig, a Petőfi hídig. Hadd figyelmeztessük sokadszorra a gondolattól is hidegrázást kapó autósokat („Mi fizetjük a súlyadót, miért a bringásokra költenek?”), hogy minél többen járnak egy-egy napon biciklivel, annál kevesebb autó araszol a dugóban, hiszen a bringás nem egy külön emberfajta, hanem többnyire olyan valaki, aki a gépjárművet és a pedálozást váltogatja egymással. A budai rakpart kerékpárútja jelentős forgalmat bonyolít le, sokan ismerték fel, hogy így juthatnak célba leggyorsabban, legegészségesebben, sőt frusztráltság helyett örömszerzően. Ugyanígy lehetne Pesten is.

Persze a városatyák húzódoznak a gondolattól, hiszen hiába töredéke egy kerékpárút megépítésének költsége egy ugyanolyan személyszállító kapacitású autóúténak, azért sokba kerülne. A főváros ezt célzó RakPark projektjébe nem terveznek kerékpársávokat, ami gyalogosok és kerékpározók közti konfliktusokhoz vezetne, és a vízpart elérhetőségét sem segítené. Érvelnek is: fölösleges, hiszen nem olyan veszélyes a rakparton biciklizni, mert a sűrű forgalom miatt lassan, jellemzően 30 km/órával haladnak a gépjárművek. Ez az érv azonban sántít, hiszen kis sebességnél is előfordulhatnak balesetek, és körülményes elhúzni a meg-megálló autósor mellett, mert akárhányan húzódnak előzékenyen balra, mindig akad néhány „ügyes”, aki elzárja utunkat. Meg egyébként is tapasztalatból tudjuk, hogy előbb meg kell valósítani az infrastruktúrát, aztán majd használatba veszik a bringások.

Változnak az idők, változik a közfelfogás, megkerülhetetlen téma a kerékpárút létesítése a pesti rakparton. Hozzájárulna, hogy a főváros elérje célját, a kerékpáros közlekedés összes megtett utazásban számított 10 százalékos arányra növelését 2030-ig. Így látja a Magyar Kerékpárosklub is, amely nagyon jó apropót talált egy promóciós megmozdulásra az Autómentes napon (2018. szeptember 22.), amelyet Halász Áron, a klub szóvivője szerint „egyedül Budapest nem ünnepelt meg”. Felhívásukra össze is gyűlt jó háromszáz bringás a Dráva utcánál, a Moszkva sétányon, hogy narancsszínű mezes aktivisták kíséretében és rendőrségi felvezetéssel elkarikázzon a Bálnáig. Mire odaértünk, egy rendőrtiszt becslése szerint már négyszázan voltunk, a nem igazán vénasszonyok nyarai időjárás ellenére.

Persze mindenféle bicikli előfordult a nagy menetben: oúti, monti, trekking, teherbringa, gyerekbicikli, fixi, két strapabicikli fura tandemként egymás mellé építve, egy kerékpár utánfutóján kárpitozott fotelben ült a páros hölgytagja, és volt két fekvőbringa is (egyik az enyém). Volt, aki soros görkorival, más egykerekű elektromos járgánnyal tette meg a távot.

Jó hangulatú közösségi program volt, sokkal simábban ment, mint a nagy tömeget megmozgató „I Bike Budapest” vonulások. Lehet, hogy néhány autós morgott a bajusza alatt az útelzárás miatt, de nagyon sokan integettek, tapsoltak mosolyogva, nyújtották be kezüket egy-egy pacsira. Látványosság voltunk, közszeretet fogadott minket, mintegy megelőlegezve azt a reményeink szerint nem túl távoli időt, amikor bringások és sétálók veszik vidáman birtokba Budapest ékszerét, a pesti alsó rakpartot.