Rekubilitáció – hát az meg micsoda? Új gyógyászati eljárás és az elnevezése – mindkettőt én találtam ki. Rájöttem, hogy lábtöréses sérülések rehabilitációjára nagyon előnyösen használható a fekvőbringa, angolból magyarított nevén a reku, kipróbáltam, bevált, és most magát az eljárást, illetve tapasztalataimat adom közre.

Öt hónapja, május elején, gyalogosként elütött egy autó. Szerencsésen túléltem, sőt nem is sérült meg semmim, a jobb lábamat kivéve, de az aztán alaposan: sípcsont és szárkapocscsont darabos törése, eltört a bokacsont és két lábközépcsont. Fémrúd beépítésével és több csavarral raktak össze. Súlyosan sérültek a lábfej lágy részei is. A csontok teljes összeforrása akár fél évig tarthat, és nagymértékben segíti a fokozatosan növelt terhelés, amit két és fél hónap után kötelezően elő is írnak. Gondosan betartva az orvosi javallatot, eleinte járókerettel, aztán mankóval, eleinte nagyjából tíz kilóval, aztán hetenként újabb tízzel növelve, ráléptem a sérült lábamra. De nem elégedtem meg ennyivel!

Azzal kezdtem, hogy egy hónap után fitneszgép-kölcsönzőből szobabringát béreltem, amelyen hátradőlve, előrenyújtott lábakkal kell pedálozni, tehát a testhelyzet szinte pontosan olyan, mint a fekvőbringán. Ez azért nagyon fontos, mert a gyógyulásnak abban az időszakában nem tett jót a lábamnak a lógatott pozíció, feszülő érzéssel, fájdalommal tiltakozott ellene. Feküdni is felpolcolt lábbal kellett – és a rekun magasabban járt a lábam a medencénél, nem pedig odalent, mint egy közönséges biciklin. Járókeretemmel naponta odabicegtem a szobagéphez, és hajtottam rajta harminc perc és egész óra közötti ideig, ahogy éppen bírta a lábam. Közben YouTube-ról néztem Tour de France és Giro d’Italia közvetítéseket, olyan hegyi szakaszokról, amelyeket magam is megtettem anno, illetve videókat kerékpártúrázásról Észak Amerikában, ahová nem jutottam el biciklivel.

A pedálozás előnye a járással szemben, hogy finomabban szabályozható a láb terhelése, akár a teljes erőt lehet a jó lábbal kifejteni, a másik csak üresjáratban forog, hogy mozogjanak az ízületek. Hat hét alatt össze is jött, a fitneszgép eléggé életszerűen működő műszere szerint, 700 kilométer.

Akkor már nagyon vágytam ki a szabadba, nem hosszabbítottam meg a bérletet, noha egy barátom azért szívességből kölcsönzött egy hasonló szobarekut, amelyet szintén használatba vettem. Ám az csak rövid ideig szerepelt, mert amint átváltottam járókeretről két mankóra, használatba vettem feleségem TW Bents Artifice háromkerekűjét, amelynek nagy előnye, hogy lábletevés nélkül lehet vele megállni (asszonykám azért használ ilyet, mert egyáltalán nem tud biciklizni, viszont szívesen elkísér egy-egy szép túrára). Csak kijjebb kellett húzni a hajtóművet tartó boomot és betoldani egy kicsit a láncba, már jó is lett nekem.

Ó, az első kiruccanás, július végén a Városligetbe és a Rákos-patak menti kerékpárútra… Csak húsz kilométer lett az egész, de elmondhattam Petőfivel, hogy börtönéből szabadult sas lelkem! Jártam aztán a Kopaszi gáton, majd mind messzebbre merészkedve elugrottam Vácra fagylaltozni, a Szentendrei-szigetre csendet élvezni, de a legkedvesebb élményem mégis az volt, hogy Ákos unokám, friss jogosítványos sofőrömként, elvitt autóval Szobra, ahol mindketten részt vettünk a Mutánsbringa Találkozón és felvonuláson. Időközben, a háromkerekűvel megtett 360 kilométer jótékony hatásának is tulajdoníthatóan, annyit javult a lábam, hogy már csak egy mankót használtam, majd szeptember első napjaiban azt is sutba dobtam.

Márpedig aki segédeszköz nélkül tud járni, az tud kétkerekűn biciklizni! Elő is vettem kedves Carbonrecumbent Road Runner karbon-paripámat, eleinte meg kellett küzdenem az elindulásokért, mert a sérült lábam berzenkedett a szükséges néhány erőteljes pedálnyomás ellen, de némi bizonytalankodás nélkül belejöttem. Akkor kezdődtetett el a komolyabb edzés, az igazi rekubilitáció. Már a harmadik alkalommal bevállaltam egy túrát Dömösre és vissza, túllépve a jelképes határnak számító száz kilométert. Kiskunság szép tájai, a Szentendrei-sziget vízpartjai, a Duna gátjai Bölcske és Paks, illetve Dunapataj és Solt között következtek, majd felmerészkedtem dombokra is Gödöllő környékén, Vácdukánál. Ott voltam a Magyar Kerékpárosklub felvonulásán a pesti alsó rakpart kerékpárútjáért, majd a hónap utolsó napján egy Budapest – Esztergom – Budapest 140 kilométere tette fel a koronát az egészre. Szeptemberben 1366 kilométer jött össze, megközelítve azt, amennyit normál körülmények között hajthattam volna.

A baleset óta, szobabringán, háromkerekűn és kétkerekűn megtett 2407 rekus kilométer egész biztos sokat segítette a rehabilitációmat. Biztos vagyok, hogy jobb volt, mint hagyományos testhelyzetű kerékpárokkal lett volna, mert annak előnyös hatásait részben lerontja a lógatott lábtartásból adódóan nagyobb statikus vérnyomás. Természetesen sokat számított a gyógyulásban a kisportolt szervezet, az erős akarat, a teljes bizalmon alapuló jó együttműködés a Baleseti Központ kiváló orvosaival, illetve a fizikoterápia és gyógytorna ugyanott, illetve feleségem, családom odaadó támogatása. Ezek több mint ellensúlyozták a koromból (1943) adódó hátrányokat. Most már, október elején egész jó a járásom, és bízom benne, hogy futni is tudok majd – talán még nekivághatok egyszer a 21. maratonimnak is.