Két-, háromkerekű, netán tandem fekvőbringát, mozgássérült-handbike-ot, teherbiciklit, nagykerekű rollert látsz: jó eséllyel Lompi keze alól került ki. Manufaktúrájának egészen különleges a históriája – „az ilyen nincs, és mégis van” kategóriából.

Anno, amikor, a 2000-es évek elején, az angol recumbent kifejezés magyarításával rekunak elnevezett fekvőbringa divatja begyűrűzött hazánkba, de még nem lehetett effélét kapni nálunk, néhány lelkes amatőr, sok-sok időt, munkát rászánva, nehézségeket vállalva, nekiállt magának fabrikálni egyet, és gyűjteni vele a kilométereket. Ezek az emberek egymásra találtak a világhálón, tapasztalatokat cseréltek. Egyszer csak, legnagyobb meglepetésükre, megjelenik fórumukon egy bejegyzés: „Én is csináltam magamnak pár óra alatt, és tudok menni vele.” A pionírok értetlenül csóválták a fejüket: szórakozik velünk valaki, vagy csoda történt? Páran leugrottak Seregélyesre, utánanézni a dolgoknak.

A település szélének kis házában Lompi (igazolvány-neve Nagy József) fogadta őket, a község aranykezű lakatosa, a mezőgazdasági üzem karbantartója, de már az első pillanatban látszott, hogy van köze a biciklikhez, mert az udvar sarkában jókora halomnyi kimustrált kétkerekű hevert, egymásra dobálva. Lompi ezek közül vágott szét flexszel néhányat, hogy aztán másféle elrendezésben fronthajtású rekuvá hegessze össze a darabjaikat. Elő is hozta művét, egy lengőorrút, és bemutatta menet közben. Vendégei földbe gyökerezett lábbal nézték a szépségversenyre aligha benevezhető, hiszen többféle színű, a hegesztéseknél festetlen járgányt, amely, lám működik! Rögtön szóltak is, hogy figyelj csak Lompi, a kormányszög nem stimmel… Ja, erre nem figyeltem, válaszolta az alkotó, nagy hirtelen flexre kapott, kettévágta a vázat, és kicsit igazítva rajta, pillanatok alatt újra összehegesztette. Így már jó? Igen… – hebegték az elképedt látogatók. Ilyen nincs, és mégis van!

Híre ment a seregélyesi mágusnak, valaki megkérdezte, építene-e neki is rekut? Hát persze, miért ne? Itt az esztergapaddal, villanyhegesztővel, minden szerszámmal ellátott műhely, anyag van bőven a kidobott biciklikben, és csak vázat kell készíteni, hiszen a többi szerkezeti elemet – kerekeket, hajtóművet, váltókat, fékeket, tartozékokat – csak át kell rakni a megrendelő eddig használt trekking-, monti vagy egyéb kerékpárjáról. Mennyivel kevesebbe kerül így, mint szaküzletben megvenni, vagy akár interneten megrendelni valamelyik német, holland, francia, olasz, amerikai, vagy akár tajvani márka csillogó-villogó, de aranyárban mért típusát.

Ha egyszer egy üzlet beindul… A rekusok évente rendezett országos találkozóira sok érdeklődő is elment, akik közül jó néhányan felismerték, hogy nekik is egy verhetetlen ár/érték-arányú Lompi bike volna ideális. Eleinte kissé bumfordiak voltak még, de Lompi gyorsan fejlesztett, már nem kidobott vázakból dolgozott, hanem új anyagból. Igaz, nem pillekönnyű csőszetteket használ, hanem egyszerű acélcsövet, de nemsokára olyan standardot ért el gépeinek minőségével, megbízhatóságával, tartósságával, amely már nem hagyott kívánnivalót. Hegesztéseit, kerékpárjainak részleteit meg lehet nézni, az ülésváz szegélyén kistancolt LOMPIbike felirat büszkélkedik. A kezdetben haveri alapon, egy-egy gépet készítő hobbiból, számlaadó vállalkozás lett.

Lehetetlen kérés nincs. Botvázú, hátsókerék-hajtású reku kéne, vagy „lengőorrú”, fronthajtású? Egyszemélyes vagy tandem? Egyre jobban divatba jövő háromkerekű? Esetleg hagyományos üléspozíciójú teherbicikli, kézi hajtású járgány, vagy nagykerekű roller? Lompi megcsinál bármit, aminek biciklikereke van, méghozzá az egyéni kívánságokat figyelembe véve, és a megrendelő testalkatára szabva. Gyakorlatilag mindegyik egyedi darab.

Így aztán nem is olyan egyszerű a vétel, mint besétálni egy üzletbe. Meg kell beszélni, pontosan mi is kéne, leutazni Császártöltésre, ahová Lompi időközben költözött, vinni egy dobozban a donorbringa alkatrészeit, vagy megbízni a mestert a beszerzéssel, és elhozni egy nyers vázat, aztán porfestetni, vagy pedig komplett kész járművet kérni. Ez eltart egy néhány hétig, a költségbe beszámít az utazgatás, de még mindig így jár messze legjobban a vevő.
Nekem is volt Lompi-bringám, mikor szerettem volna jobban megismerni a lengőorrú-műfajt – a „Vastevével” tízezer kilométert mentem. Idén tönkrement a Carbonrecumbent Road Runnerem, Lompitól új, szintén botvázú Vasteve lépett a helyébe, a karbonbringa kormányával, ülésével, szerelvényeivel, de húszcolos kerekekkel, mert az ilyen ingyen utazik vonaton. Ipari csapágyaival nagyon jól gurul, Big Apple gumijai kellemesen rugóznak – egyéb rugózásra nincs is igényem.

Lompi nem olyan módszeres, mint például a Ferrari, amelynek gyári múzeumában ott sorakoznak a hősi idők őstípusaitól mindmáig a mérföldkőnek számító modellek, nem is tudja pontosan megmondani, mennyit épített már, de ha valahol szembejön egy reku, azon nagy valószínűséggel Lompi-logó látható. Sokféleségüket a mester facebook-oldalán lehet megcsodálni.

Képek: Lompi és Pupu