Jubileumi túrán voltunk ma: egy családtagunk húszéves születésnapján. A Mali versenybringáról van szó! Jó alkalom egy kis visszatekintésre...
Szenvedélyes versenybringásként (de sohasem kerékpárversenyzőként) 1992-ben már birtokoltam egy remek gépet: a Velvárt műhelyt tovább vivő Szalai Anti bácsi utolsó váz-alkotását, Campagnolo felszereléssel. Az emberben azonban dolgozik a bírvágy, és nem is álltam ellen Mali János baráti felajánlásának, hogy építtet nekem egy másikat, a saját méreteimre, és az elképzeléseim szerint, azaz nagyon rövid hátsó villával, telivér versenybringás szögekkel, két kulacstartóhoz való furatokkal. Sőt, végig is nézhettem a váz készítését a Gyömrői-úti műhelyben – élmény volt, mert először láttam ilyesmit. A kerékpárt aztán a Popovics Gyuriék Maraton szaküzlete szerelte fel, Shimano szettel. Elöl 53-39-es tányérokat kapott, hátul 11-28-as fogaskerék-sort, akkoriban még nem létezett hármas első tányér. Csodálatosan szép bringa lett!
Ennek megfelelően persze rögtön a Mali lett a kedvenc, aminek jeleként az első nap, amikor hazavittem, és feleségem este jött be a hálószobába, hogy ágyba bújjon, azt kellett látnia, hogy már foglalt a helye... Szépen betakargatva a Mali feküdt ott, első kereke a párnán, én meg behunyt szemmel, áhítatos mosollyal fogtam a kormányát. Az asszony annyira nem vette rossz néven a dolgot, hogy egyéves születésnapjára tortát készített a bringának, és pezsgőt bontottunk, természetesen belemártva a pohárba a fékkar végét!
1992. június 6. volt az első kigurulás napja, és hány, de hány nagyszerű vállalkozáson volt azóta társam a Mali bringa! Mindjárt abban az évben egy fantasztikus Alpok-túra, a riviérai Menton és Innsbruck között, 23 nap alatt 1718 km, közben 23 hágó, ebből 15 kétezres, 12 nap alatt, pihenőnap nélkül, egyedül, ideális időjárási és egyéb körülmények között. Nemcsak aszfalton jártam ám, mint például a híres Col d'Isoardon, hanem a Col du Parpaillon murvás útján és eljegesedett alagútjában is, a Col du Nivolet befejezetlen útjának hiányzó szakaszán vállon cipeltem a gépet, olyan ösvényen tipegve kopogós és csúszós Look-stoplis cipőmben, ahol mások turistabakancsban járnak. A Mali zokszó nélkül teljesítette az egészet, engem persze jól megdolgoztatva azokkal az áttételekkel.
Nehéz lenne felsorolni mindent. Zillertaler Höhenstrasse és Kirchberg - Wechsel Radmarathon (200 km-es tömegverseny) Ausztriában. Egy extrém-túra Svájc és Olaszország határvidékén: egy nap alatt kilenc kétezres hágó végigbiciklizése, köztük az Alpok második legmagasabbjával, a Passo Stelvióval, 195 kilométer és 5600 méter szintemelkedés reggel hattól este tízig. Nagy csavargás Andalúziában és Toscanában, újabb hágójárások a Dolomitokban, a Rallye Monte Carlo híres hegyi gyorsasági etapjainak bejárása Nizza fölött, a Tengeri-Alpokban, amelyet később még két hasonló követett (volt, hogy nem én ültem rajta, hanem túratársam), és bebarangoltuk Korzika csodálatos szigetét. Mindezek közben természetesen rengeteg hazai túra színesítette a képet.
Közben a Mali nem maradt a régi: fékváltókarokat és hármas első tányért kapott, az eredetileg kissé fád piros fényezést mély tüzű bordó váltotta fel, első villája pedig újra lett krómozva. Ám már nem ezzel jártam legtöbbet, sőt eljött az a pillanat is, amikortól fogva egyáltalán nem használtam. Eleget púposítottam a hátam, sajdítottam a fenekem, görcsöltettem a nyakam versenybringán, eljött a kényelmes és gyors fekvőbringa (reku) ideje, már egy pompás Carbonrecumbentet hajtok, egy nap alatt pikk-pakk megy vele 400 kilométer. Viszont nem vagyok az a típus, aki otthon berendezi saját múzeumát, nem tartom meg a régi bringákat. De el sem adom őket – hiszen nem sportszereim, hanem testrészeim, énem része voltak! A Dusikát egy fiatal barátomnak ajándékoztam, a Malit az egyik fiamnak, Máténak. Már évek óta az övé, ugyanolyan gondosan ápolja, mint valaha én, és olyan is a gép, mintha vadonatúj lenne!
Ma pedig együtt kerekezett a család: Máté mögött a Malin, gyerekülésben az egyéves Eszter unokám, túra- és hegyi bicikliken Zsófi menyem, Balázs vőm, Ákos unokám és Tamás barátunk, feleségem pedig, aki soha nem tanult meg kerékpározni, de tőlem kedvet kapott, háromkerekű fekvőbringáján társult a menethez. Az ünnepeltnek ezúttal, torta helyett, könnyebben szállítható keksztekercset készített, rajta 20-as számmal. Lenn, a Csepel-szigeti vízparton aztán sörrel köszöntöttük fel a jubilánst. Szép volt ez a 20 év, jöhet a következő!