Gábor barátom azzal hívott fel, hogy asztaltársaságuk a zselici Bőszénfán vesz részt disznóölésen, ő persze bringával utazik, elkísérném-e? Naná! Mínusz 7 és plusz 3 fok közötti hőfokot ígér a meteorológia, derült éggel, szélcsenddel. Igaz, előtte való nap estefelé szállingózni kezdett a hó, és nedvesen fénylett az aszfalt, de megegyeztünk, hogy ez csak az elszántságunkat és sikerünk értékét növelheti.

Persze nem valami botor fellelkesedésből, hanem bőséges tapasztalat birtokában jutottunk erre az ötletre. A téli bringázás külön műfaj. Ízlés dolga, de jómagam, évszaktól függetlenül, csak száraz úton szeretek menni, tehát hólatyakról eleve nincs szó. Két tényező számít: a hideg, és a nappal rövidsége. A hideggel nem olyan egyszerű a dolog, hogy jól fel kell öltözni, és kész. El kell találni azt az öltözéket, amelyben kialakulhat a dinamikus egyensúly a környezet hűtő-, illetve az izommunka melegítő hatása között. A fázás sok energiát emészt fel, rontja a morált és növeli a kockázatvállalási hajlamot, az izzadás pedig szinte bizonyosan megfázást okoz. (Az írás végén ruhajegyzéket mellékelek.) Lényeg, hogy sikerült eltalálni a felszerelést, az első napon csak a mellényt vetettem le, és a kesztyűkkel variáltam, a másodikon semmivel, szóval tökéletesen bevált a gúnyám. Ami pedig a világos és sötét órák számának kedvezőtlen arányát illeti: jobb az elején lámpafénynél menni, mint a végén.

Odafelé kettesben

Reggel ötkor találkoztunk a Budafoki úton. Olyankor még kihajt minden, nem kell vacakolni a kerékpárúttal, simán süvítettünk Budafokon és Nagytétényen át Érdig, majd az erősebb fokozatra kapcsolt Busch & Müller fényszórókkal a 7-es országúton tovább. Egyszer-egyszer egy rövid megálló, harapni a zsíros kenyérből, inni pár kortyot a teás termoszból – milyen jól tud az esni! Baracskánál kezdett virradni, a Velencei-tó túlsó végénél pedig már érezni lehetett a Nap némi melegítő hatását. Gáboron ez sem sokat segített: kamásli híján Fehérvárig úgy átfagyott a lába, hogy be kellett mennie egy bisztróba felmelegíteni. Én közben odakint vártam, hogy rám ne fülledjen a gönc.

Szalad az idő, déltájt hagyjuk el Siófokot. Vízszintes úton a jellemző menetsebesség 22 km/óra körül állt be, ott volt kellemes a hőérzetünk. Somogy dombvidékén bejött még egy bonyolító tényező: Gábor alumíniumból épült Challenge Mistral rekuja nehezebb az én Carbonrecumbent gépemnél, jobban megfogják a kaptatók. Inkább a tetőkön, napsütésben vártam néhány percet, mintsem lassan menjek. Mire átfázhattam volna, Gábor is mindig befutott. A lejtőkön inkább visszafogtuk magunkat, hűvös tud lenni a szél, nekem 50,8 km/óra volt a maximum. Teánk ott már nem volt, így a kulacsomból kortyoltunk néha egyet-egyet. Nem fagyott be, mert borral volt megtöltve. Na, ennyitől azért be sem csíptünk... Közben átlépem a januári 1000 kilométert, hipp-hipp-hurrá!

Iregszemcse, Dombóvár marad el. Utána a Kapos völgyét járjuk, akár vízszintes is lehetne az út, de nem olyan: szinte mindig liftezik egy kicsit. Eszi az időt, látszik, hogy nem érünk célba világosban. Taszár mellett lett sűrű a homály, Sántoson már teljes sötétségben haladtunk át, aztán rátértünk egy kis mellékútra Cserénfa, Kaposgyarmat felé. Szerencsére tűrhető az aszfalt, lehetett menni rajta, csak a térképet és a GPS-t nézegetni álltunk meg, és a biztonság kedvéért rá is kérdeztünk az irányra egy embernél. Minden rendben ment, 19,1-es átlaggal megtett 224 kilométer után, negyed hétkor befutottunk Bőszénfára a Meseszállóhoz, ahol a többiek nagy ovációval, a háziak pedig enni-innivalóval fogadtak minket. Persze odabent a házban éjszakáztak a bringák is – megérdemelték!

Visszafelé magányosan

A társaságnak másnap volt a disznóölés, nekem meg a hazaút. Az esti buli után 1-kor jutottam ágyba, és háromnegyed 4-kor már ki is ugrottam, hajtott a mehetnék. Este elmulasztottam gondoskodni magamról, üres a termosz és a kulacs, kajának csak néhány pogácsát kaptam össze a vacsoraasztalokról. Sebaj, majd csak lesz valahogy!

Fél 5, indulás. Lent a dér szikrázik, fenn a milliárdnyi csillag – ez Magyarország legkevésbé fényszennyezett vidéke, messziről járnak ide az éjszakai égbolt csodájára. Nagyon hideg van, mínusz 10 fok lehet. Hosszú emelkedővel kezdődik az út, türelmetlenségemet leküzdve szép lassan megyek fel rajta. Aztán szintén lassan le, a túloldalon. Nem hiányzik egy bukás kátyú, jégfolt vagy valami szegény elütött állat miatt. A fényszórómmal mintegy 50 méterig látok jól. Rossz érzés, hogy csaknem egy órát vett igénybe az első 13 kilométer Kaposvár felé, de hát ez van, nyáron majd fürgébb leszek!

Dermedt a világ, egyenesen száll fel a kémények füstje a fakón párás levegőben, ropog a fagyott fű a lábam alatt, ahol megállok. Szombat reggel van, csak az mozdul ki, akinek muszáj, szinte nulla a forgalom. Somogybabodon ügyet sem vetek a kerékpárútra, később meg a Balatonszemes felé vezető szép új országúton a kerékpározni tilos táblákra – nem zavarok senkit. Ott, nem sokkal a Balaton előtt jött el egy kritikus pillanat. Világos volt már, de a napkelte időszaka a leghidegebb. Már nagyon áthűlt a lábfejem, meg kellett állnom sétálgatni, amíg vissza nem tért belé az érzés, persze éles fájdalom formájában. Frankó, lehet tovább menni.

A Balatoni bringás körút a szokott formáját hozta: helyenként kriminális, sőt egyszerűen veszélyes, másutt ragyogó, vadonatúj, tükörsima, Hollandiában megirigyelhetnék. Csak így tovább! Ez a mai útvonal-variáns valamivel rövidebb a tegnapinál, Siófok után érem el a félutat. Van azonban egy kis bökkenő: tegnap valami megárthatott a bendőmnek, kissé fehéres a nyelvem, és semmi étvágyat sem érzek. Két pogácsa, két kis csoki és két kis nápolyi – ennyit ettem egész nap, és nagyon keveset is ittam. Tudva tudtam, hogy ez messze nem elég, és hogy elég keskeny gerincen egyensúlyozok, de sokszor hajtottam már ki magam a végsőkig, éreztem, hogy kontroll alatt vagyok még. A hajtás ugyanakkor jól esett, nem csökkent a menetsebesség. Hidegebb volt, mint előző nap, fátyolosan sütött és semmit sem melegített a Nap, de szerencsére megmaradt a teljes szélcsend.

Fehérváron persze illett igénybe venni a kerékpárutakat, de ez igazából csak néhány perces veszteség. Sorra maradnak el a jellegzetes útpontok: a Velencei-tó, Baracska és Martonvásár, aztán Érd. Élvezem, hogy jó a tempó, ma világossal érek célba. És csakugyan, 5-kor lefékezek a ház előtt, 214 km lett az etap. A bringán az utolsó pillanatig remekül éreztem magam, biztos volt minden manőver a pesti forgalomban, de most, hogy leszálltam, tántorgok kissé, és otthon még jó darabig reszketek, mint a nyárfalevél. Eléggé lejárt a rugó... Egy jó vacsora aztán helyre hoz. Télen is jó biciklizni, csak legyen fagyálló az ember!

Fotók: Róbert Gábor

Felszerelés

Kerékpárok: Carbonrecumbent Road Runner Low és Challenge Mistral

Bringán: termoszban forró tea, kulacsban bor. Számítani kell rá, hogy hidegben rövidebb ideig bírja az elem a GPS-ben és a lámpákban, kellő számú pótlást kell vinni, mert párás időben nappal is ajánlatos világítani. A meleg lakásban felpumpált kerék nyomása nagy hidegben kicsit csökken, a küllők viszont kissé feszesebbek lesznek.

Ruházat: alsónadrág, vékony és vastag technikai póló, polár mellény és kabát, láthatósági mellény, vastag nadrág (hosszú alsó még éppen nem kellett), két pár zokni, magas szárú bringás cipő, neoprén kamásli, vékony polár kesztyű és bélelt síkesztyű, símaszk, kötött sapka, sisak.