Többről lesz szó kilométerek és hágók végigbiciklizésénél – időutazásról egy nem régi, mégis nagyon távoli korba. A körülmények változása megismételhetetlenné teszi, az égbe nyúló szerpentinek azonban várják, hívják újabb vándoraikat.

 Irány Észak

Pihenőnap? Eszembe sem jut. Mit is csinálnék? Lődörögjek üres zsebbel? Vár a messze! Egy kicsit a tegnapi úton visszafelé, a Var folyó mentén, aztán egy oldalazás balra, hogy a Gorges du Cians szurdokvölgyben mehessek felfelé. Lélegzetelállító szakadék, vöröses sziklákkal, nem győztem tekergetni a nyakam. Szinte jól esett, hogy meg kellett állnom kicserélni egy tönkrement külső gumit, legalább tovább bámészkodhatok. E napra csak a kis Col du Valberg (1700 m) jutott, az éjszakázás Entraunes helységre jött ki (116 km, szint kb. 2000 m). Fura szállásom lett: egy egész apartman, de fűtetlen, és ágynemű nélkül. Végre hasznát láttam a hálózsáknak

Errefelé alacsonyabb a vidék, de azért vannak fénypontok, mint a vad Col de Cayolle (2326 m) hágó, ahol kanyarról kanyarra fúrja bele az ember a fejét a rohanó felhőkbe, sziklák és zord fenyvesek között halad el, és megvan az érzése, hogy komoly munkát végez. A tetőről némi kilátás jutalmazott. Ez később is jól esett volna, amikor egy nyílegyenes alagút közepén egyszer csak elkezdtem kacsázni, majd szív-dobogva álltam meg, lábam között a bringával. Csak a túlsó végi kis fényfolt látszott, és egyszerűen elvesztettem az egyensúlyérzékemet. Egy darabig tolni kellett. A kis Col Bayard (1246 m) után akadtam út menti fogadóra (159 km, szint kb. 2300 m).

Másnap a Col d'Ornon (1371 m) vezette fel a komolyabb nehézségeket, aztán egy impozáns duzzasztó-erőmű rendszer mellett elhaladva jön egy kiágazás a Col du Glandon (1908 m) felé. Csak rövid kitérő volt egy geográfiai pontért, az igazi itt a Col de la Croix de Fer (2067 m), a híres Tour de France színhely, ahol nevének megfelelően vaskereszt áll, de ami azt illeti, elég kicsinyke. A túloldali lejtő igénybe veszi minden figyelmemet, mert meredek, keskeny, és volna hová lerepülni. A rend kedvéért még elkap egy heves vízözön, mielőtt ázott ürgeként bekvártélyozhatnék Aiguebelle helységben (172 km, szint kb. 2000 m).

Eltakarja arcát az Uralkodó

Míg az időjárás ádázul gyötör, én konokul nyomulok tovább. Az Arve folyó barna árral hömpölyögve rohan, és ahogy sorra küzdöm le az emelkedő kilométereket, egyre csak a Mont Blanc csúcsát kutatom tekintetemmel. 12 éve álltunk rajta, kis híja volt, hogy ott nem maradtunk, szép lenne viszontlátni. Az Alpok Uralkodója azonban felhők mögé rejtőzött, csak egy pillanatra villan elő. Chamonix főterének emlékművén hiába mutatja az elsőként feljutó Balmat a csúcsot megbízójának, Sassure-nek, már lement a függöny.

Így hát nincs más hátra, mint előre, két jelentéktelenebb hágón – Col de Montets (1461 m) és Col de Forclaz (1527 m) – keresztül Svájcba. A Rhone völgyében Sion ifjusági szállója fogad be (172 km, szint kb. 2000 m).

A Rhone gleccser fölé tornyosuló Furkapass (2436 m) útján mulatságos epizód történt. Még a völgyben megelőzött egy magyar Dacia. Öten ültek benne, dugig telepakolták, tetőcsomagtartó is volt rajta, szegény pára a földön húzta a kipufogóját. Kezdődik a komoly emelkedő, és lám, ott áll a járgány az út szélén, felnyitott gépteteje alól gőz gomolyog, a családfő tehetetlenül áll mellette, a família szétszóródva, vert hadként kullog gyalogosan. Odaszólok a manusznak: Miért nem biciklivel jöttek? Látja, ennek semmi baja! Annyira elképedt, hogy meg sem szólalt. Tán azóta is ott áll.

Azt már talán említeni sem kell, hogy milyen volt odafent a klíma. Olyan, mint valamivel odébb, az Oberalp Passon (2046 m) – nekem nem felforrt, hanem befagyott a vizem. Örömmel tértem be egy szállásadó asszonysághoz Sedrunban (162 km, kb. 2600 m szint).

A következő napon nemigen esett, viszont olyan ellenszél fújt, hogy lejtőn megállította a bringát. Nem lelassította – effektíve megállította. Szerencsére megenyhült, mire a Julierpass (2284 m) tipikus svájci hágója következett, kolompoló drapp tehenekkel és minden egyéb képeskönyvi kellékkel. Majd onnan zuhanórepülés Pontresinába, ahol még hegymászó-koromban szerzett barátok láttak vendégül (155 km, kb. 1800 m szint). Meg is engedtem magamnak egy pihenőnapot, holmim rendbeszedésével és egy kis koronglövéssel (egyet sem találtam el, évekkel később mutatta csak meg valaki, hogyan kell).

Hazafelé

Már nincs hátra komolyabb hágó, csak pörgetni kell a kilométereket. Jobb is így. Az első néhány nap után állandósult fáradtság gyötrő tüneteket okoz. Reggelente merev lábbal botorkálok elő, felszisszenve illesztem sajgó ülepemet a nyeregre, percek múlva úgy fáj a nyakam, mintha tüzes vasat döftek volna belé, a kormányt már azt sem tudom, hogyan fogjam lerohadó kesztyűmmel. A cipőm két hete vizesen szotyog, a cuccom büdös, és alighanem az én illatom sem kellemesebb. Bár próbálom tisztán tartani a bringát, azért rajta is látszik, hogy nem fagylaltozni voltunk.

És az itthonról hozott lelki görcsök! Ha bemegyek venni valamit, lelakatolom a gépet, a kis műszert (a villaszáron ül, csak a távot mutatja) zsebre dugom. Egy-egy szálláson rettegek, nehogy eltűnjön a bringa. Aztán egy kis svájci falu boltjánál épp le akarom zárni, amikor körülnézek: nem kéne. Ezeket az embereket itt megsérteném vele. Leküzdöttem a késztetést, és persze hozzá sem nyúlt senki. Ma már lazább vagyok (meg rekut kevésbé lopnak, de a GPS-t sem veszem le sose).

Landeck, Innsbruck következik, megint Jugendherberge (203 km, végig lefelé). Vannak bringások, ott pucolják, készítgetik a gépeiket a füvön, vidám barátságos fickók. Jót lehetne beszélgetni velük, de félrehúzódom. Annyira tele vagyok élménnyel, annyira leköt az út, hogy nem tudnék még mesélni, és nem vagyok kíváncsi másokra. Majd később – most írom le először az egészet...

Végre egy kis kaptató, a Gerlospass (1507 m) előtt áztat meg az újabb eső. Már szinte hiányzott. St Johannig jutok (189 km, szint kb. 1000 m), másnap meg az Enns folyó gyönyörű völgyét követve Mariazellig (220 km, szint kb. 800 m). Erősebb a honvágy a kalandvágynál, lezúzok 258 kilométert (szint kb. 500 m) Pannonhalmára, ahol baráti család vendégszeretetét élvezem, és onnan már csak az utolsó etap van hátra: 132 km, szint kb. 200 m. Budaörsnél a Törökugrató nyereg az utolsó hágó. Nem könnyen ment...

Gulliver hazaért. Nem győztek a törpék, a hegyóriások pedig megint egyszer kegyesen engedték el birodalmukból a nagyra törő vándort.

Karlovitz „Pupu" Kristóf

Adatok

• Időszak: 1988 június 18. – augusztus 11.
• Összesen 3903 km, 23 nap alatt (+ 1 pihenőnap), 200 óra 26 perc nyeregben, napi átlag 170 km és 8 óra 43 perc (19,5 km/óra), összes szintemelkedés kb. 36.600 m, napi átlagban kb. 1600 m. Ezt mérés híján térképekről vettem, az akkori becslést változatlanul közlöm, miként a többi adatot is, nem számolgattam utána, kimásoltam a korabeli edzésnaplómból. Pontatlanságokért elnézést kérek. 31 alpesi hágón jártam, közülük 16 magasabb 2000 méternél.
• Bringa: Dusika váz (Reynolds cső, Campagnolo muffok), keskeny, peremes gumik, Campagnolo Victory szett, elöl 52-42, hátul 15-17-20-23-26-28 fog. Csomagtartó, kétoldali pakktáska, kormánytáska (egyik sem vált be, többé nem használtam őket).
• Fotók: Rollei külső fénymérős kompakt géppel készült, évtizedek alatt beporosodott diákról itthon szkennelve. A szerény minőségért elnézést kérek.
• Nyomvonal: nem volt még GPS. Utólag rajzoltam, tájékoztató jelleggel. Nem tekinthető letöltésre és megismétlésre alkalmas nyomvonalnak.