Tudvalevő, hogy a világ leghíresebb kerékpáros teljesítménytúrája a Párizs – Breszt – Párizs (PBP), a maga 1230 kilométeres távjával, Bretagne kegyetlen dombjain keresztül, mindössze 90 órás szintidővel. Valaha évenként rendezték meg, most már csak négyévente, és az embert próbáló megmérettetésre akkora a túljelentkezés, hogy előzetesen minősítést kell szerezni, rövidebb távokon. Erre Magyarországon is van lehetőség, mióta egy lelkes hazai csapat, a Randonneurs Hongrie Club, francia mintára, megszervezi a BRM (Brevets de Randonneurs Mondiaux) túrákat, 200, 300, 400, 600 és 1000 kilométeren (http://www.grandrandonneurs.hu/index.php/hu/).

Nekem nem szándékom belevágni a PBP-be, mert rengetegbe kerülne, sok időt kellene rááldozni, és fölöttébb bizonytalan az eredmény. Felkeltették viszont érdeklődésemet a magyar túrák, sőt fel is lelkesedtem irántuk, mikor a honlapon láttam, hogy milyen remekül kijelölt, szívem szerint való útvonalak, és mennyire profi a szervezés. A 200-as nem vonzott, mert többször körülkarikáztam már a Balatont, de a Bakony-körüli 300 már nagyon. Sajnos egy sérülés keresztülhúzta részvételi tervemet, a 400-ason pedig egy másik program miatt nem lehetek majd ott. Mármint a hivatalos rendezvényen. Végig mehetek viszont máskor, elvégre nem elismerő oklevélre vágyom, hanem egy szép bringázásra. Igaz, így akaratlanul elspórolom a szerény nevezési díjat a rendezőktől, amit pedig bőven megérdemelnének, és nem találkozom a többiekkel, de majd talán legközelebb...

Szövetkeztünk is a vállalkozásra többszörös túratársammal, Gáborral. Csupán annyi nem tetszett a BRM 400 kiírásában, hogy öt órára tették a rajtot a Komjádi uszodánál – elfecsérelve ezzel másfél órányi napvilágot, és megnyújtva ugyanennyivel a sötétséget. Mi fél négykor vágtunk neki, így már szépen derengett Budakeszi lejtőjén (ahol nagyon kell figyelni a hullámos aszfalt miatt) és Pátynál, ahol viszont közel 60-nal szalad a bringa. Gyors reggelinkre Alcsútdobozon került sor, reggel hat táján, mikor még a bezárt kocsma előtt álldogáltak a helyi alkoholisták. Fehérváron rövid kajavásárlás, Bodajknál tízórai, meleg napsütésben, negyed tízkor.

Az emelkedőkön rendre elhúztam kissé, ami érthető is, lévén a csupa szénszálas Carbonrecumbent bringám (http://carbonrecumbent.com/termekek/kerekparok/road-runner-low-406-622) 11 kiló sincs, Gábor alumíniumépítésű Challenge Mistralja (http://www.ambringa.hu/1027-swb-rovid-tengelytavu-ketkereku-rekumbens/1361-challenge-mistral) meg 16 is megvan. Ám mindig hamar összerázódtunk ismét, és nagyon jól mentünk együtt, beszélgetve, könnyedén, a vízszintes szakaszokon jellemzően 27 kilométeres utazósebességgel. Délelőtt ellenszél jelentkezett a bal első negyedből, később oldal-majd fél-hátszélre váltott, sőt, már estefelé, hátszelünk is volt. Meg nem áztunk, perzselően sütött a Nap, szóval eszményi viszonyokhoz volt szerencsénk.

Bakonyoszlopon a gazdáék, akiktől inni kértünk, behívtak, és a kútból húztak klórmentes, friss vizet. Remek volt! Kicsivel odébb, Cseszneken pedig, ahogy kaptatunk fel a húzós emelkedőn, egy rokonszenves férfi invitált be „Limonádé Joe" udvarába . Megmutatta egy gödi keramikus művésznő mókás alkotásait, megkínált egy-egy pohár limonádéval, mesélt az évenkénti „No Motor Rally" rendezvényről, és mindezért nem kellett fizetni semmit! Ilyen is van...

Egy órakor Lovászpatonán álltunk meg falatozni, illetve felhúzni egy vödör vizet a kis park kerekes kútjából. Ott nem ittam, csak a kulacsomba töltöttem belőle. Általában hibám, hogy keveset iszom, mert nem vagyok szomjas, aztán jól felborul az ionegyensúlyom. Most nagyon ügyeltem erre, sűrűn ittam, nem sokkal a pihenő után is. Nem ízlett ez a víz, ki is öntöttem a következő faluban, ahol a temető csapjáról vettem frisset, de az a néhány korty már megártott, ugorhattam be az erdőbe nemsokára...

Bringás nem előzött meg minket egész nap, mi annál többet hagytunk faképnél. Enese után fiatal párt érek utol, szóltam is nekik, hogy hajrá! Hát, látom is a tükörben, hogy nem maradnak el, mint mások, hanem ott iparkodnak mögöttem. Megvártam őket, elbeszélgettünk, közben egyre jobban hajtottak, csak úgy röpült az egyszerű, nehéz montijuk. Mint elmondták, naponta megteszik oda-vissza az utat Győrsövényházáig, ezenkívül futnak, és van némi foci meg egyéb is. Öröm volt találkozni velük.

Aquincum, Quadrata, Aquincum, ez a BRM 400 neve, a római örökségre utalva. Quadrata volt Lébény neve anno, és be is futottunk a rómaiak hajdani erődjéről, illetve a máig álló román templomról híres helységbe valamivel három után. Nemsokára ráfordultunk a Szigetköz kerékpárútjára, ahol már volt bringás forgalom bőven. Meg sörkimérés! Az egyik előtt ki is telepedtünk két korsóra, mennyeien ízlett! Győrben nem voltunk eléggé résen, hagytuk, hogy a kerékpárutak elvezessenek kissé jobbra, holott lett volna rövidebb variáns. Sebaj, így is hamar átrágtuk magunkat a városon, amelyet magam is tűrhetően ismerek, de még jobban Gábor, aki két évig udvarolt oda.

Eddig csak élvezkedtünk, most jött a neheze. A Komáromig tartó szakasz nem kedvencünk, mert eléggé eseménytelen, jó hosszú monoton egyenesek vannak benne, érzésre mintha helyben járnánk, és figyelni kell a forgalomra. Bekapcsoltuk a hátsó lámpákat, mert felhők szürkítették az eget. És itt már, közel a 300-adik kilométerhez, jelentkeztek az elhasználódás tünetei. Igaz, hallatlanul kényelmes a fekvőbringa, megtettem vele a Prága és Budapest közötti 616 kilométert is nonstop, de azért már fészkelődtünk egy kicsit az ülésben, és kezdett égő érzéssel zsibbadni a talpunk. Komáromban regenerálódni kell! Megálltunk egy pizzázónál, ettünk és sörözgettünk éppen egy álló óra hosszat. Bejött, mintha elfújták volna nyűgjeinket, onnan megint frissen és vidáman hajtottunk, egészen a végéig 25 fölötti tempóval, sőt helyenként túllépve a 30-at.

Ott sötétedett ránk, ahol Dunaalmásnál ráfordulunk a parti útra, amelyet viszont nagyon szeretünk. Egymás után suhannak el a faluk, a fák közül átcsillan a Duna holdfénytől ezüstös vize, jó az út, maga a boldogság! De figyeljünk csak, semmi szeleburdi rohanás, messze még a vége! Újabb rövid pauza, sörrel és szendviccsel Esztergom végén, a MOL-kútnál, majd még egy kis topogás, lábzsibbadás ellen, Tahitótfaluban. Megy minden, mint a karikacsapás. Vittünk a táskában serkentő energiaitalt, de nem kellett, az üde levegő éberen tartott.

Általában nagyon ügyelünk, hogy szigorúan tartsuk magunkat a hivatalos nyomvonalhoz, és mivel nincs pecsételős menetlevelünk, Cseszneken a biztonság kedvéért túl is mentünk az ellenőrző pont valószínűsíthető helyén. Szentendrén viszont látszik, hogy autónak való szakaszt mutat a négysávos úton a térkép, tilos ott bringázni, mi lenn, a parton megyünk. Utána pedig a kriminális állapotú bringaúton Budapest határáig.

Telefonhívás jön: Zsolt barátunk, nagy sportember és sok szép bringás vállalkozás társa, elénk jön! A Pünkösdfürdői útnál futunk össze, innivalót is hozott! A pezsgő dugóját nem húzzuk ki, mert nekem hátra van még valamennyi a táv végéig, és ketyeg a képzeletbeli stopper, de azért egy korty sör jól esik. Gábor lekanyarodik szomszédos otthonukig, ő innen kezdte a túrát, megvan a teljes köre, én viszont tovább hajtok, mint az eszelős, hogy belül legyek a 22 órán.

Sikerült! Éjjel egy óra 26 perckor fékezek le a Komjádinál. Nagy öröm és elégedettség feszíti keblemet, és hálával gondolok a túra kitalálóira, meg Gáborra, akivel harmonikus párost képeztünk már megint. 404 kilométert mutat a GPS, a tiszta menetidő 18 óra 31 perc volt, az átlagsebesség 21,8 km/óra, a csúcssebesség 58,4 km/óra, az összes állásidő 3 óra 24 perc. Egy fotó a hűséges paripámról – nem sportszer az nekem, hanem énem része! (Megjegyzés: fényképezőgépet nem vittünk, a fotók telefonnal, sebtében készültek, olyanok, amilyenek.) Onnan már csak haza kell gurulni a Városligethez. Még egy kis türelempróba a legvégére: két emelet között megáll velem a lift. Hosszas gombnyomogatás után végre feleségem ölelő karjai között landolok, és már koccintunk is a sikerre. Ez jó mulatság, férfimunka volt!