Csúcsok között, csúcsformában, csúcstechnikájú gépen, csúcs-szuper időjárásban bringázni a Riviérától Innsbruckig – egy beteljesült álom!
Ráadásul lehullottak már a korábbi bürokratikus béklyók, tetszés szerint lehetett megszabni az útvonalat, csak úgy tobzódhattam az alpesi hágókban. Hol simán, hol kalandosan, de mindenütt úgy ment az egész, mintha egyszemélyes Tour de France-ot vagy Giro d'Italiát teljesítettem volna.
Kicsit fordítva az ismert mondáson: nem lehet minden hágót megbringázni, de törekedni kell rá! Az 1988-as Budapest - Nizza - Budapest, majd néhány rövidebb lélegzetű túra után 1992-ben jött el megint egy nagyobb vállalkozás ideje. Épp elkészült a Malinál az új gépem, a saját méreteim és kívánságaim szerint, Columbus csövekkel, LongShen mikrofúziós muffokkal, az akkori legmodernebb Shimano 105-ös felszereléssel: váltókarok még az alsó csövön, de már rejtett fékhuzalvezetés, elöl 53-39, hátul 11-28 fog, piros váz, krómozott villa, nagynyomású peremes gumik, Look pedálok, ormótlan és csúszós műanyag stoplival a cipő talpán. Csomagtartóról szó sem lehetett: a bringa tartozékai nyeregtáskába kerültek, az én holmim egy kis, ötkilós hátizsákba – hadd repüljön az a gép a vágyak szárnyán!
Míg Nizzának a Vasfüggöny mögül vágtam neki '88-ban, kegyként kapott útlevéllel és nehézkesen beszerzett vízumokkal, most már Európához tartozó ország polgáraként gyakorolhattam utazási jogomat, vízum egy sem kellett, és ott léphettem át a határokat, ahol csak tetszett. Hát akkor járjuk csak végig újra az Alpok láncát, felfűzve az útvonalra a lehető legtöbbet a hiányzó nagy hágók közül!
Családi nyaralás a Riviérán
Épp egy Isuzu kisbusz volt nálam, azzal kerekedtünk fel, feleségem és kislányunk társaságában. Pénzünk nem sok volt, de a jármű üléseit ággyá lehetett átrendezni, miközben a bringa és a poggyász elöl tömörült össze. Szép utazás volt, a Dolomitokon, a Pó síkságán és Genován át, két nap alatt oda is értünk a Riviérára, az olasz-francia határhoz. Hurrá, nyaralunk!
A tengerparti út alatt, a keskeny fövenysávon, egy-egy vállalkozó területét jelzik a különböző színű napernyők. Az egyiknél befizettünk, kaptunk három napernyőt, alattuk nyugággyal. Hét ágra süt a Nap, azúrkék a tenger, ahogy kell, mi vagyunk az élet császárai. Kifekszünk a nyugágyra, öt perc alatt melegünk lesz. Akkor be a vízbe! Az viszont elég hideg, egy perc nemhogy elég, sok is belőle. Vissza a nyugágyra. Még egy ilyen kör, és elkezdtem nyugtalanul körülnézegetni, a menekülés útját fürkészve. Feleségem már mindent értett – ennyi volt... Másnap reggel kitett a kocsiból Mentonnál, azzal, hogy nagyjából két hét múlva Innsbrucknál találkozunk.
1. nap: a „Monte” nyomában
Ezen a környéken rendezik minden év januárjában a híres Monte Carlo Rallye-t, amely persze rezonanciákat kelt bennem, egykori rali-navigátorban. Leghíresebb része a Col de Turini (1607 m), ahol a „hosszú kések éjszakáján” száguld keresztül eszeveszett tempóban a mezőny, a szenvedélyesen drukkoló nézők fáklyái, tábortüzei és vakuvillogása közepette. Naná, hogy ezzel a zarándokhellyel kezdtem! Most egész más a hangulat, motorbőgés helyett csak a biciklilánc pereg halkan, de aki beleélné magát a Monte atmoszférájába, megnézheti ezt a rövid videót
egész útszakaszom pedig, Sospeltől La Bolléne helységig végig követhető Petter Solberg fedélzeti kamerájából nézve
A biciklihez képest némileg gyorsított felvételen jól látszik, hogy egyenes és vízszintes út nemigen fordul elő. Most, július derekán persze nem havas-jeges, hanem száraz az aszfalt, zöld erdőségben kanyarog felfelé. Túloldalt már valamivel jobban megközelítettem a versenyautók sebességét, szédületes mélyrepülés az, hajtűkanyarok sokaságán keresztül, Roquebiliére (nekünk, cimboráimmal: „Rókabili”) helységig (501 m). Alföldies vidék később sem igen akadt, a La Colmiane hágón (1500 m) lehet egy kis magasságot nyerni, hogy lezúghassak megint 500 méter alá, és felkapaszkodhassak Isolába (873 m).
Faluk ezek mind, de provence-iak: operadíszlet-méretű főterükkel és emeletes házaikkal inkább mini városnak tűnnek. „Zimmer frei” arrafelé nem dívik, be is kvártélyoztam az egyetlen, kissé kopottas szállóba („Hotel de ville”), és szerény cuccom elhelyezése után sétára indultam. Hoppá, ez kell nekem, egy vendéglő! Akkora pizzát kaptam a söröm mellé, hogy alig tudtam legyűrni. Visszaérve a hotelbe, izgatottan fogadtak: Messieur, már csak önt vártuk, tálalva van! Nem lehetett kitérni, könyörtelenül odaültettek a többi néhány vendég közé, és jól megvacsoráztattak: előétel, kiadós fő fogás és desszert volt a menü, amelyet hősies helytállással elfogyasztottam... (Ma: 117 km, 2361 m szint.)
2. nap: ágyúk és rózsák
Reggel rögtön kapaszkodó, előbb széles országúton, Isola 2000 síközpontig (neve a magasságára utal), majd jóval keskenyebb aszfalt hajtűkanyarjain. Ragyog a Nap, virul a lejtőkön a rododendron, más nevén havasi rózsa, tehenek legelésznek békésen, idilli a kép. És már itt az e túra első kétezres hágója a sok közül: a Col de Lombarde (2350 m). Fáradozásomat 24 kilométeres lejtőzés jutalmazza, ritkás fenyvesben, aztán összébb szűkülő völgyben, Vinadióig (898 m). Ott egy kis bosszúság ért: ebédidő lévén betértem egy trattoriába, ahol hosszasan megvárakoztattak a kiszolgálással. Nekik az olaszosan elnyújtott étkezésre áll be a ritmusuk, amely közben a család szépen megbeszéli az élet dolgait, engem viszont felidegesített az elvesztegetett háromnegyed óra. Tudom, az én hibám, hogy nem tudok ilyenkor ellazulni, csak hajt a mehetnék, hiszen vár a következő hágó, várnak a kilométerek, én nem azért utaztam ennyit, hogy itt ehessek, hanem azért eszem néha, hogy ennyit utazhassak, grrrmmm!
Kevéssel feljebb nagyon magas sziklafal emelkedik, belőle egyforma, négyszögletes nyílások vaksi szeme mered felém. Lőrések! Annak idején komoly stratégiai jelentősége volt egy ilyen útnak, meg is rakták bunkerekkel, kazamatákkal a környéket. Milyen jó, hogy berozsdásodtak az ágyúcsövek, és már nem elzár egymástól országokat a hegylánc, hanem összeköt a hágóút! Ilyen mementó láttán duplán örül az ember a békés küzdelemnek a magasságméterekkel.
Nemsokára fenn is vagyok a Col de Larche, olasz nevén Colle della Maddalena nyergében. Az ördög vigye ezeket az útépítőket, miért nem tudtak egy kicsit felkanyarodni a domboldalba, akkor kétezres lehetne ez is, nem „csak” 1991 méteres! Ám nem sokáig morfondírozok ezen, inkább levett sisakkal állok meg egy tisztelgésre Fausto Coppi emlékoszlopánál, amely annak állít emléket, hogy az 1949-es Giro d'Italián Fausto fantasztikus, magányos szökés után, egy örökkévalósággal felérő 12 percet vert rá a másodikként felérő nagy riválisára, Gino Bartalira. A Campionissimo bronz arcmásán látni vélem, hogy jóindulatú kacsintással nyugtázza az én szerény erőfeszítésemet.
Az olasz erődítés kismiska ahhoz képest, ami odaát, a francia oldalban fogad. Ahogy legurulok La Condamine helységbe (1270 m), az egész szemközti hegyoldalt uralja a fantasztikus Tournoux erődrendszer, a „katonai Versailles”. Még az is elképesztő, ami látszik belőle: komoly laktanyaépületek és várfalak fenn a szédítő magasban, pedig a zömét a sziklába mélyítették, például az alsó és a középső szint közötti, ezer lépcsőfokos (!) feljárót is. Mi pénzbe kerülhetett! És mi végre? Amikor Mussolini, tipikus dögkeselyűként, végre meg merte támadni a németek által már legyőzött franciákat, három napig tartott az erődnél egy kis csetepaté, amelynek véget vetett Franciaország kapitulálása. Ma múzeumféleség, nehezen látogatható, bár később is többször jártam arra, sosem sikerült bejutnom, pedig érdekelt volna.
A néhány házas Ste. Anne falucskában (1750 m) találok egy kis panziót. Anya és lánya vezetik, kedves asszonyságok, szívesen kikérdezném őket a holnapi etapról, de francia tudásom gyenge ehhez, ők meg persze semmilyen más nyelven nem tudnak. Viszont jól főztek. (Ma: 102 km, 3050 m szint.)
3. nap: átjutás bizonytalan!
Az egyik legizgalmasabb szakasz jön! A Col de Parpaillon egyrészt becses trófea lenne, a maga 2645 méteres magasságával, másrészt nem valami egyszerű feladatnak ígérkezik: az 1:200 000-es Michelin térkép cérnavékony vonallal jelöli az utat, és a hágónál a sokat mondó, piros betűs „passage incertain”, azaz átjutás bizonytalan felirat olvasható. Tessék, itt a kihívás, próbát sem tenni megfutamodás lenne, ha pedig megpróbálom, sikerülnie muszáj!
Hamar elfogy az utolsó rangú kis mellékút aszfaltja, murvásra vált. Eleinte viszonylag kemény és sima a felület, aztán süppedősebb, kövesebb, nem éppen az elöl 19, hátul 20 mm széles, profil nélküli, nagynyomású guminak való. Viszont legalább nem meredek – katonai célokra építették anno, olyan emelkedéssel, hogy fel tudja húzni az öszvér a lőszeres kordét. Nagy ívekkel kanyarog a szerpentin, van levegője és perspektívája, élvezettel nyomulok a reggeli frissességben. Följebb akad néhány kritikus szakasz, ahol ki-kiforog a hátsó kerék, de azokat is sikerült tolás nélkül abszolválni. Az egész hágóút látható a videón.
De hol az a fránya hágó? Hiába kémlelem a hegygerincet, nem látok csorbát rajta. Hopp, ott az átkelő: egy alagút! Télire becsukott deszkakapuja nyitva, a bepillantás pedig dermesztő: világítás nincs a jó hosszú, ámde igencsak keskeny, egy járműre méretezett csőben, a derengő fény pedig vastag jégkérget csillant meg a falakon és a padlózaton is, amelynek gödreit olvadékvíz tölti meg. Szó sem lehet arról, hogy nyeregben próbálkozzak, tolni kell, és úgy sem könnyű, csúszkálok össze-vissza, néhol bokán felül merülve. Pont jön szembe egy autó, megáll, üggyel-bajjal kerülöm ki. Egyre világosabb van, kiérek a túloldalon – átjutás teljesítve! Büszke fotózás, aztán már csak az ereszkedést kell megúszni, de az is sikerül, kisvártatva aszfalton surrognak a kerekek, aztán rendes országút következik, a Durance völgyében (810 m).
Guillestre marad el – négy éve is áthaladtam rajta, egy későbbi túrán pedig itt lesz majd a bázisunk – aztán a Guil folyó szurdokvölgyében megyek tovább Ville Vieille faluig, ahol Gite d'Etape, afféle turistaszálló vár (1349 m). Bejelentkezem, otthagyom a hátizsákot, és könnyű cuccal indulok neki, már késő délután, a nagyon magas (2744 m), vad hegyvilágot átszelő, gyakorlatilag forgalmatlan Col d'Agnel hágónak. Teljes a magány, szürke árnyak telepszenek a völgyre, csak a csúcsok szikráznak még odafent. Csendes boldogsággal állok meg az országhatáron, előttem a Monviso hatalmas tömbje uralkodik, valahol annak a lábánál ered a Pó folyó.
Óvatos, de azért gyors ereszkedés után, estére érkezem a szállásra. Mindenféle habókos akad ott, főképp bakancsos vándorok, meg egy-két vadvízi kajakos. Laza, barátságos a hangulat, könnyű ismerkedni, mindenki mos, tereget, felszerelést pakolgat, a másnapra készül. A bőséges vacsorát nagy tálakban teszik az asztalokra, mindenki annyit szed, amennyi jólesik, repetázni is lehet, és jár körbe a boros kancsó – többen elhárítják, így nekem annál bővebben jut. Bort iszik a magyar, nem pediglen vizet! Éjszakázni külön terembe vonulnak fiúk, lányok. Van mit kipihennem, végig sem tudom gondolni a nap élményeit, máris mélyen alszom. (Ma: 118 km, 2821 m szint.
A fotók diapozitívra készültek, ezeket jól-rosszul portalanítva, egyszerű háztartási készülékkel szkenneltem be. A minőségükért megértést kérek.
(A képeket GIMP képszerkesztő programmal utólag kicsit tunningoltam! -szerk.)