Mint korábban beszámoltunk róla 2013-ban Puskás Zoltán élete legnagyobb túráját valósította meg. Keresztül tekerte az amerikai kontinenst. A motivációjáról élményeiről kérdeztem őt.
olaf: Zoli, mielőtt belevágnánk a közepébe kérlek mesélj magadról. Mikor kezdtél el kerékpár túrázni, eddig milyen hosszú távú túrák állnak mögötted?
Puskás Zoltán:
Kisgyermek korom óta szívesen kerékpározom, s 12-13 évesen kezdtem el komolyabban túrázni. Az első években egynapos túrázó voltam, de ahogy szaporodtak a gyertyák szülinapi tortámon, úgy én is egyre hosszabb és egyre nehezebb túrákra adtam a fejemet. 20 éves koromban törtem először ki e korlátok közül, egy kéthetes Magyarország-kerülő kalanddal. Azóta nincs megállás, az utóbbi 15 évben 33 európai ország került kerekeim alá. Különösen szép emlékű a 2007-es Skandináv utam, melynek keretében feleségemmel – nászút gyanánt – egészen az Északi-fokig feltekertünk. Emellett jártunk az esős, hűvös, óceáni éghajlatú Skóciában, vagy Írországban éppúgy, mint a napsütötte spanyol, olasz, görög, horvát tengerparton, vagy akár az Alpok, Pireneusok, vagy Keleti-Kárpátok bámulatos magashegyi útjain. 2009-ben tekertünk először Európa határain túlra. Kalandos utat tettünk meg az afrikai Marokkóban, 2012-ben pedig Törökország ázsiai területeit is bejártuk. Az utóbbi években kb. 10 ezer km-t kerekezek évente, amelyből 3-4000 km-t tesznek ki a túrák.
o: Honnan jött az ötlet, hogy keresztül kellene szelni Amerikát?
P. Z:
Túránk ötlete két évvel korábban, egy tavaszi kerékpártúránkon született, amikor Nagy Tamás barátomnak egy ártatlan félmondatot ejtve megemlítettem:
– Tomikám, aztán lassan ki kéne mennünk Amerikába is!
Talán ő volt az egyetlen, akitől nem a szokásos lehurrogás, „Tudd már, hogy hol a helyed!" válasz érkezett. Ha nagy kaland ígérkezik, Tomira mindig lehet számítani. Ez nem véletlen, hiszen ekkor már hat éve együtt túráztunk.
De közben szépen teltek a hónapok, évek. Mindig volt valami terv: egy-kétnapos kirándulások, hétvégi túrák, s többhetes nyári kalandok is – nemcsak két keréken. De Amerika még váratott magára. Talán titkon, tudat alatt a megfelelő időpontot vártuk. Amikor lesz elég idő, pénz, erő, elhatározás. Amikor majd a fiúk elég nagyok lesznek hozzá. Gyártottuk a kifogásokat rendesen! Aztán szép lassan rá kellett jönnünk, hogy az a tökéletes időpont soha nem fog eljönni. Ha így gondolkodunk, akkor Amerika mindig is csak egy álom marad. Nem szabad indokot keresni arra, hogy miért ne induljunk útnak, mert ilyet mindig találni. Mi magyarok Pató Pál úr óta a halogatás nagymestereivé lettünk. Jogos és mondva csinált indokok, kifogások százait gyártjuk le évek alatt megvédve magunkat mindenfajta kihívástól és veszélytől, de ugyanakkor elmulasztván az élet legfontosabb és legszebb pillanatait. Így hát belevágtunk!
o: Milyen szempontok alapján jelölted ki az útvonalat?
P Z:
Elsőként ki kellett találni a túra célját, amire fel lehet majd fűzni az egész útvonalat. Itt a kezdő és a végpont volt a lényeges: New York a keleti part legnagyobb városa, s a világ egyik legjelentősebb nagyvárosa, San Francisco egy egyedi hangulatú semmivel össze nem hasonlítható város a Csendes-óceán partján, no és persze itt van a Golden Gate is, melyet senkinek sem kell bemutatnom. Az útvonal kialakításánál ügyeltem arra, hogy felfűzzük a legfontosabb látnivalókat, csodás, felhőkarcolók alkotta nagyvárosokat, s még ennél is híresebb nemzeti parkokat. Így látótérbe került a kihagyhatatlan Niagara-vízesés, a városok közül Detroit, Chicago, Denver, Las Vegas, valamint az Arches, a Grand Canyon, a Bryce Canyon, a Zion Canyon, a Sequoia és a Yosemite Nemzeti Park is. Így – bár New York és San Francisco légvonalban mért távolsága 4150 km – tervezett útvonalunk már az elején 6500 km-re rúgott.
A tervek elkészítése rengeteg időt vesz igénybe, ha az ember igényes akar lenni, s nem akarja, hogy a túrán nagy meglepetések érjék. Jelen esetben különös figyelmet kellett fordítani, hogy a sivatagos és ritkán lakott szakaszokon hol tudunk majd felvenni vizet és élelmet, valamint hogyan tudjuk áthidalni a hosszú kemény szakaszokat. Az útvonalnál figyelni kell az út minőségére, járhatóságára, s a szintrajzot sem szabad szem elől téveszteni. A lényeg, hogy a túrán pontosan tudjuk, hogy mivel nézünk szembe, s milyen szakasz lesz, milyen hőmérséklettel és mennyi emelkedővel.
o: Hogyan készültél a kerékpár túrára?
P Z:
Az egész élet maga a felkészülés. Csak megfelelően kell élni! Fizikailag a legjobb valójában a folyamatos aktív életmód. Rendszeres sport (futás, hegymászás, télen úszás, labdajátékok), no és persze a kerékpár rendszeres használata (közlekedéshez). De, ha ez kevés lenne, mindenképp ajánlott havonta egyszer-kétszer felkészítő túrákra indulni, melyek legalább olyan hosszúságúak és nehézségűek legyenek, mint az adott túra egy-egy napja.
Én azonban ennél is fontosabbnak tartom a lelki készülést, hiszen ezen áll, vagy bukik, hogyan telnek majd a mindennapjaim az óceán túlfelén. Ehhez elengedhetetlen a túrán várható körülmények széleskörű ismerete, és a hajlandóság azok elfogadására.
o: Milyen érzés volt elindulni? Hogyan teltek az első napok?
P Z:
Az utazást ki lehetett bírni és New York is csodálatos volt. Ám utána fel kellett ülni a járgányra és neki kellett válni a hatalmas ismeretlennek. Ez eleinte sok félelemmel töltött el, hiszen ekkora útra még soha nem vállalkoztam. Nem attól féltem, hogy egyszer csak feladom, s nem csinálom tovább. Hiszen bármikor felülhettem volna egy buszra, vonatra, vagy stoppolhattam volna. De nem ezért mentem oda! Sokkal inkább az aggasztott, hogy lelkileg hogyan fogom viselni az előttem álló két hónapot? Nem fogok-e idejekorán megfáradni? Kitart-e a lelkesedésem a túra végéig? Nem fog-e felőrölni a néptelen alföld, vagy sivatag? Sajnos tudom, hogy milyen az, mikor az ember már csak testben van ott a túrán, lélekben már teljesen máshol jár. Van úgy, hogy az utazás jóval hamarabb befejeződik, mielőtt az utazó visszatér otthonába. Ilyenkor minden megváltozik: az út végeláthatatlan kőszalaggá, a hegyek akadályokká, a fák elmosódott zöld foltokká és az emberek arc nélküli mozgó figurákká változnak. Hiába gyönyörű a vidék, nem látjuk. Ha hideg van, az a baj, ha meleg, akkor pedig az. A túra csupán éjszakából és nappalból áll: küzdelemből és a tudattalan alvásból.
„Nem azért indultam útnak, hogy ne élvezzem annak minden egyes percét! Hogy otthon a fényképeket nézegetve, vagy az esti csendben pár perc alatt körmölt útinaplómat olvasgatva éledjenek bennem azok az élmények, melyeket ott, a helyszínen kellett volna átélnem." - ezt kellett nagyon erősen tudatosítani magamban! Ám ez csak úgy megy, ha eldobok mindent, ami eddig fontos volt, ha hagyom kicsit homályba veszni, háttérbe szorulni emlékeimet. Tudnom kell, hogy Európa ott van mögöttem, s hazavár, de tudtam, hogy nem nézhetek hátra többé! Nekem 65 napig ott kellett élnem Amerikában, útban a két part között.
o: Mit vittél magaddal, illetve mennyire vált be a felszerelésed?
P Z:
Felszerelésünk – a túrához mérten – nagyon minimális volt. Kerékpárunkat mindössze egyetlen hátsó kerékpárostáskával terheltük, mely körülbelül 20-25 kg-ot nyomott. Ebbe pár váltás ruházat, tisztálkodó-felszerelés, szerelőkészlet, kevés élelmiszer, hálócucc, és egyéb apró, de hasznos dolgok fértek bele. Főzőt nem vittünk, a helyszínen talált fával tüzeltünk, így főztünk magunknak vacsorát. Könnyű, kétszemélyes túrasátrakat vittünk magunkkal, egy alig pár milliméter vastag polifoammal és egy papírvékony hálózsákkal. Végül semmi nem bizonyult sem feleslegesnek és semmi más pedig szükségesnek, úgyhogy így utólag jó döntés volt a háromhetes túrákon már bevált, de ekkora hosszúságú úton még nem tesztelt, könnyű felszereléssel útnak indulni.
o: Melyik része volt a túrának a legszebb, része?
P Z:
Számomra talán a „Vadnyugat" nyújtotta a legteljesebb látványt. Ahogy átkeltünk a Sziklás-hegységen, egy-kettőre elsivatagosodott a táj. Hatalmas, vöröses táblahegyek meredtek fölénk, ahogy haladtunk a néptelenbe futó hatalmas országúton. Ilyen tájat előtte csak a filmekben láttam. S persze sorban követték egymást a híres nemzeti parkok: Arches, Grand Canyon, Bryce Canyon, Zion. Mindegyik más volt és a maga nemében csodálatos.
Emlékszem a Sziklás-hegységről legurulva, amikor először megpillantottam, még teljesen más érzésekkel töltött el. Akkor még kietlennek, kegyetlennek és jellegtelennek írtam le magamban a sivatagot. Egy olyan vidéknek, melyet jobb minél előbb magunk mögött hagyni. Azonban ahogy teltek a napok sok minden megváltozott bennem. Több mint 2000 kilométert gyűrtünk le ebben a sziklás, forró világban. Először megtanított arra, hogyan kell túlélni a meleget, a vízhiányt és ezeket az eszméletlen távolságokat. Menni kell, folyamatosan! Ez volt a legnehezebb. 50-60, sőt néha akár 70 kilométert is megállás nélkül! Mert nincs miért megállni! Nincs lehetőség pihenni! Aztán egyszer csak a semmiből ott terem egy kis falu, vagy egy elhagyatott, koszos, útszéli benzinkút. Itt lehet vizet tölteni, erőt gyűjteni a következő kíméletlen, kopár szakaszra!
Azt mondják, hogy a sivatag semmit sem kínál, de mindent elfogad. Bármit is keresünk benne, megtalálhatjuk. Szerencsére volt erőnk és türelmünk magunkon kívül mással is foglalkozni. Ezzel a hatalmas, csendes, nyugodt vidékkel, mely körülvett minket. Az égbe meredő kopár sziklákkal és a tetejükről feltáruló eszméletlen látótávolságokkal. A sivataggal, mely nem legyőzni, elpusztítani akart minket, hanem megtanítani arra, hogy ami az életben tényleg fontos, azt soha nem készen kapjuk! Azért minden esetben nekünk kell megküzdeni!
o: Történt-e műszaki probléma az út során?
P Z:
Egyik reggel észrevettem, hogy hátsó kerekem felől furcsa zajok érkeznek. Először csak minden tizedik ütemben, aztán egyre gyakrabban és egyre hangosabban. Eleinte próbáltam kevés tudomást venni róla. Jobban érdekelt a Mississippi-folyó, amely mellett 40 km hosszan jó vonalvezetésű kerékpárút vezetett. Olyan érzés volt, mintha az osztrák Donauradweg-en tekernék. Hatalmas uszályok közlekedtek az USA legfőbb vízi útvonalán, a 700 méter széles, szigetekkel tarkított folyamon. Aztán jött a nagy híd, melyen átkeltem, s megérkeztem Davenport városába, Iowa államba. Ekkor már határozottan megfogalmazódott bennem az a bizarr gondolat, hogy ebből a kattogásból még nagy baj lehet, így az internetezésre kapott időm egy részét kerékpárbolt keresésre fordítottam. Találtam is egyet a város túlsó végén, ám hiába kaptattam fel a dombokra. Tíz feleslegesen megtett kilométer, kerékpárüzletnek nyoma sem volt. Egy műszaki boltban érdeklődtem még: nem tudtak segíteni. Nem volt más lehetőségem, mennem kellett tovább.
A város után nem sokkal félreálltam egy parkolóba, annyira darált a hátsóm. Jobban szemügye véve az agyat láttam, hogy a csapágy burkolata levált, s a golyók önálló életre keltek benne.
– Ennek a keréknek annyi! – morfondíroztam magamban – pedig tavaly Törökországban kutya baja nem volt az ottani tragikus útminőség ellenére sem!
Valószínű, hogy a szerelők néztek el valamit benne, amikor a túra előtt kicserélték a tengelyt és a golyókat. Elkeseredetten próbálok állítani a kónuszon, ám nincs jelentős javulás.
– Bármelyik pillanatban széteshet az egész!
A következő nagyváros, Iowa City pedig nincs közel, még 94 km-re van innen. Addig pár kis falu és a végeláthatatlan pusztaság.
Ám vissza már nem akartam menni, hisz az évek már megtaníttatták velem, hogy menekülni csak előre lehet ebben a műfajban. Pontosabban erre érdemes. Így hát felpattantam a rozoga hátsójú gépemre és... reménykedem.
Blue Grass (Kék Fű) falucska alig 10 km távolságra van Davenporttól. Különös neve ellenére nem sok érdekesség található itt. Úgy döntöttem, hogy teszek még egy elkeseredett próbálkozást. Egy lerobbant faluszéli autószervizbe vezetett utam. Udvariasan köszöntem a koszos melósoknak, akik countryzene kíséretében küzdenek valami régi, leharcolt, batár, amerikai benzinfalóval.
– Hogy biciklit kéne javítani? Ilyennel itt Blue Grassban nem jár senki.
Szerencsére kisvártatva megjelenik a főnök is. Ő már készségesebb.
– New Yorkból tekertél idáig bringával? Na hadd nézzük, mi a gond?
Rutinosan fejtetőre állítottam a gépet és kikaptam a beteg hátsót. Bár nem bringához szokott, de szakértő szeme gyorsan átlátta a hátsó agy nem túl bonyolult működési mechanizmusát. Szétszed, zsíroz, összerak.
– Egy fokkal jobb lett. Thank you! Reméljük Iowa City-ig kibírja!
Szerencsés utat kívántak nekem a vidám amerikai autószerelők, akik nem kértek egy árva centet sem az iménti műveletért, s újra belehajtottam a monoton pusztaságba!
A kerék azonban nem lett jobb, így másnap Iowa Cityben egy újat kellett vennem. Nem volt olcsó, de a mai napig gond nélkül fut!
o: Hol aludtatok, illetve hogyan étkeztetek az út során?
P Z:
A nagyvárosok kivételével végig saját sátrunkban aludtunk. Főképp vadkempingeztünk, de néha kempingben, vagy kijelölt sátorozóhelyen is aludtunk. A hatalmas városokban ez nagyon bajos lett volna, így ott a warmshowers.org portál segítségével, helyi bringásoknál kerestünk fedelet a fejünk fölé.
Az étkezést többnyire szupermarketekből oldottuk meg, ez a legolcsóbb ott is. Napi egy meleget ettünk, vacsorára. Az ország nyugati, sivatagos részében viszont voltak olyan szakaszaink ahol 3-400 kilométeren keresztül nem volt lehetőségünk a vásárlásra. Ilyenkor kénytelenek voltunk magunkkal cipelni nagyobb mennyiségű ételt, s jobban rá voltunk szorítkozva az instant kajákra.
o: Mennyi volt a számított napi etap? Mennyire sikerült ezt tartani? Voltak-e pihenő napok?
P Z: Napi etapunk 100-140 kilométer között mozgott, így fért bele parttól partig a túra a nyári szünidőbe. Ez nem volt kevés, de túl sok sem. A túrát tervezéskor szakaszokra (5-6 napos etapokra) osztottam le. Ezeken belül szabadon gazdálkodhattunk az idővel, de a végére mindig teljesítenünk kellett, hogy elérjük a hazafelé tartó repülőt. Volt pár pihenőnap, ezeket hegymásszással, kirándulással töltöttük el. Az egyiken például megmásztuk az egybefüggő Amerikai Egyesült Államok legmagasabb csúcsát a 4421 méteres Mount Whitneyt.
A folytatásban az alábbi kérdéssel kezdünk:
o: Meséld el a legnagyobb kalandot, ami az út során megtörtént?