8. nap 08.23. Álmosd - Nyírmártonfalva

• Táv: 75 km
• Szint: 270 m
• Idő (nettó): 4.37'
• Idő (bruttó): 8.40'
• Max.seb.: 37,7 km/h
• Átlag: 16,2 km/h

Reggel hatkor már nyitott a helyi bolt. Odafelé menet azon lepődtem meg, hogy milyen sok felhő van az égen, és milyen hűvös a szél. Na, gondoltam, ebből még eső is lehet, így a széldzsekimet is elhelyeztem a mezem hátsó zsebében.

11 fős csapattal láttunk neki a Hajdúság homokos útjainak. Több-kevesebb sikerrel haladtunk az első pecsételési pont felé. A németek szóvá tették, hogy "miért van itt ennyi homok, ha tengert meg nem látni?" Becsületükre legyen mondva, hogy 27 colos virslikerekeikkel is igyekeztek a tempót tartani.

Egész úton ez idáig egyetlen defektem sem volt, a Pungur-hegyi pihenőközponthoz érve azonban a hátsó kerekem négy tövist is felszedett. Szerelésemet látva a többiek is elkezdték nézni kerekeiket, és páran felkiáltottak, hogy nekik is defektjük van. A tumultuózus jelenetben Larzen feltette a kérdést, hogy "tegye föl a kezét az, aki nem kapott defektet!" A tizenegy emberből hárman jelentkeztek. Ezek után úgy gondoltam, hogy most már csak tolni fogom a biciklit, de a következő 500 méteren így is összeszedtem egy defektet.

Ráadásul ekkorra a tizenegy fős csapat négy részre szakadt: Larzen és Balázs előrementek, Lükepék, Somi, Tibet, Pisti és én igyekeztünk utánuk, a két német lány kibotorkált az aszfaltra és elindultak az aznapi szállásunk felé, Bénóék pedig eltévedtek.

A bélyegzési ponton bélyegzőt nem találtunk, így fényképezés után óriási homokháborúban haladtunk a bánki országút felé. Mire kiértünk, majdnem elfogyott az összes vizünk. Dél volt, és az elmúlt négy óra alatt húsz kilométert sikerült megtennünk. A homok és a tövisek egyvelegét látva úgy döntöttünk, hogy innen már csak aszfaltozunk.

Előbb Bánkig tekertünk, majd pecsételés és frissítés után nyomultunk le a Vekeri pihenőközponthoz. Itt csatlakoztak hozzánk Larzenék, és együttes erővel 35-38-as tempóval nyomultunk egészen a Halápi csárdáig.

A csárdánál két aranyos kutyus is fogadott bennünket. Főtt étel ugyan nem volt, de melegszendvics igen. Larzen elment megnézni a Hármas-hegy felé vezető utat, és lemondóan nyilatkozott annak 20-25 cm mély futóhomokjáról.

Nyugodt tempóban előbb Vámospércs, majd aznapi végcélunk, Nyírmártonfalva következett. Szállásunk a tornateremben volt, ahol a zuhanyzási lehetőségen kívül egy termet is kaptunk. Itt kényelmesen vacsorázhattunk, illetve reggelizhettünk. Ez a klassz szállás mindössze 500 forintunkba került fejenként.

9. nap 08.24. Nyírmártonfalva - Kisvárda

• Táv: 118,3 km
• Szint: 280 m
• Idő (nettó): 5.54'
• Idő (bruttó): 9.40'
• Max.seb.: 47,4 km/h
• Átlag: 20,1 km/h

Reggel még hűvös szélben indultunk útnak. Megnyugtattam a németeket, hogy ma nem valószínű, letérésünk az aszfaltról. (Nem jött be!)

Larzen ugyan próbálkozott a Hoportyó megkeresésével, de többnyire együtt haladtunk az aszfaltutakon. A szél erős volt és természetesen szembe fújt. Emiatt többször szétszakadt a "vonatunk", de mindig megvártuk egymást.

A németek szótlanul tekertek, és egyáltalán nem szakadtak le. Pisti úgy fogalmazott, hogy "nagyon fegyelmezettek az Ullrich-iskola tanítványai".

Nyíradony után értünk be Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe. Az előző több, mint kétszáz kilométernyi hajdú-bihari részről elmondható, hogy a jelzések nagyon jó állapotban vannak, bár a román határ melletti részen azért rászorulna egy kis egyértelműsítés. Nos, az új megyében csak bele-belenéztünk a kék jelzés homokos útjaiba. Ezek most ilyen körülmények között teljesíthetetlenül néztek ki. Nyírbátorban a helyi rendőröket kérdeztük meg az étkezési lehetőségekről. ők két olyan helyet mondtak, ami nem is létezett.

Közben megleltük a vasútállomást, de ott épp egy nagy veszekedés folyt, így a pecsételés is elmaradt. Nagy nehezen találtunk egy pizzériát, és elhelyezkedtünk a kerthelyiségben. Az árak barátságosak voltak, a kiszolgálás pedig gyors. Még céges bélyegzőt is kaptunk a pecsételéshez.

Nyírderzs után aszfaltozott út fogadott bennünket, ami egészen Kántorjánosig vezetett. Érdekes, hogy az AK térképe és az autós atlaszok is földútként jelzik, pedig ez már biztosan több éve le lett aszfaltozva.

Vaja felé Larzenék kicsit próbálkoztak a homokkal, mi pedig őr falu felé vettük az irányt. Itt Pisti hajrázott egyet a helyi sprinterekkel. Larzenékkel Rohodon találkoztunk, ahol úgy döntöttünk, hogy belevágunk pár kilométer homokozásba.

Nem bántuk meg, de a németek nagyon néztek. Megnyugtattam őket, hogy ezt muszáj volt, mert így egy 10 kilométeres kitérőt spróroltunk meg. Nyírkarász után ismét szétváltunk, és Gyulaházán, az űrhajós múzeumben találkoztunk.

Mint kiderült, a kék jelzést is leaszfaltozták. A régi múzeumot lebontották, az új pedig éppen most épül. Már csak egy tízest kellett legyűrnünk, és megérkeztünk a túra utolsó szállására.

Bár előző nap 117 kilométert számoltam, anno nem gondoltam, hogy ez lesz a leghosszabb nap. A terepviszonyok azonban megváltoztatták a dolgokat. A Berzsenyi Gimnázium kollégiumában töltöttük az éjszakát. Az ára 1 200 Ft volt.

Este már nagyon felcsigázott hangulatban volt mindenki. Megbeszéltük, hogy másnap mindenképpen reggel hétkor indulunk. A salgótarjániakon kívül ugyanis mindenki a 13.55-kor induló sebesvonattal ment Budapest irányába. Mi hármasban (Gyuszkó, Pisti, Múzsla) még elmentünk vacsizni is.

10. nap 08.25. Kisvárda - Sátoraljaújhely

• Táv: 60,3 km
• Szint: 170 m
• Idő (nettó): 3.20'
• Idő (bruttó): 4.45'
• Max.seb.: 29,9 km/h
• Átlag: 17,3 km/h

Eljött ez a nap is. Igazán felfokozott lelkülettel készültünk az utolsó napi bevetésre. Már mindenki a befejezésre, a hazára gondolt.

Pár perc híján tényleg sikerült reggel hétkor elindulni. A körforgalomban - mintegy tisztelgésként - két kört mentünk. Fütyörészve teltek a kilométerek, és élveztük a reggeli napsütés melengető sugarait. Nem volt már olyan meleg, mint a túránk elején.

Tiszakanyárnál még belekóstoltunk a homokos gát szépségeibe, aztán elérkeztünk újra a Duna-Tisza közéhez. Úgy tűnt, itt még szélesebb a Tisza, mint jóval lejjebb, Mindszentnél.

A hídról lefelé gurulva elképesztő látványban volt részünk. Szemben feltűnt a Zempléni-hegység. Ez a látvány annyira lenyűgözött bennünket, hogy ezek után ha csak kicsit is látszódtak a hegyek, folyton azokat néztük.

A hátralévő rövid szakaszon Borsod-Abaúj-Zemplén megye kék jelzéseit követtük. Cigándig gond nélkül eljutottunk, ám utána nem volt egyértelmű a jelzés, és előbb egy mellékútra tévedtünk.

Megleltük a helyes utat, ami a Cigándi gátőrházhoz vezetett. Homok vagy sár egyáltalán nem volt, de az út annyira rázott, hogy a nyeregben nem lehetett sokat időzni.

Sokat mentünk szembeszélben is, de párokba rendeződve könnyebben peregtek a kilométerek. A gátőrháznál pecsétet nem találtunk, de igazolásképpen itt is elkészítettük a közös fotót, illetve biztonságképpen korábban a faluban beszereztünk egy-egy bélyegzőlenyomatot.

Továbbra is rázós földúton haladtunk északi irányba, míg végre megérkeztünk Pácin nevű faluba. Itt elfogyasztottuk az élelmiszerbolt összes kiflijét, megnéztük a szlovák-magyar határátkelőt, és elkerekeztünk a kastélyig is.

A hétfőre való tekintettel a kastély zárva volt, ám egy vendég épp akkor távozott, így megkértük őt, pár perc erejéig hadd kukkantsunk be a kastély kertjébe.

Következő megállónk a mindössze 3 kilométerre lévő Karcsa volt. Kis falu óriási műemlékkel, ugyanis egy dombon áll a XI. századból való református temploma. Épp hozzákezdtem a fotózáshoz, amikor a helyi idegenvezető megjelent, és már nyitotta is ki a kapukat. Elmondott miden érdekeset a templom történetéről, és a bent található kicsi szobrocskák sugallta érzelemvilágról is beszélt.

Már csak két falu volt hátra célunkig, melyeket gyorsan elhagytunk, aztán Alsóberecki után átléptük a Bodrogot - hátunk mögött hagyva ezzel a Bodrogköz látnivalóit -, és rákanyarodtunk a Papok útjára.

Szemben már nagyon élesen látszódtak a Sátoros-hegyek, melyek szinte vonzottak magukhoz. Elérve a sátoraljaújhelyi táblát nagy éljenzésbe fogtunk, Lükepék a kormányára szerelt dudát is folyamatosan nyomta, és konvojunk bekanyarodott a vasútállomáshoz.

Besétáltunk az állomásra, és tíz nappal az első bélyegzés után bekerült az utolsó is. A kísérőkocsinál lepakoltunk, átöltöztünk, és pezsgődurranások közepette megünnepeltük, hogy a célunkat maradéktalanul sikerült elérni. Lükepék és Tibet kitartásukért még egy-egy doboz bonbont is kaptak.

Lassan elérkezett a búcsú ideje, a csapat nagy része vonatra szállt, mi pedig felpakoltuk a bringákat az utánfutóra, és indultunk haza, Salgótarjánba.

Az adatok összesítése:

• Táv: 878,3 km
• Szint: 1940 m
• Idő (nettó): 51 óra 33'
• Idő (bruttó): 88 óra 15'
• Max. seb.: 47,4 km/h
• Átlag: 17,05 km/h

Összegzés:
Nagyon jól sikerült túra volt. Örülök, hogy sem baleset, sem betegség nem sújtott bennünket, és ez a lényeg.

Az Alföld nem azt az arcát mutatta, amit eddig ismertem. Korábban azt tapasztaltam: nyílegyenes út, pusztaság, a távolban egy-két fa, hidroglóbusz vagy templomtorony. Ebből is látszik, hogy nem ismertem eléggé.

Az Alföld ugyanis tele van rejtett szépségekkel, és ezeket nem lehet megpillantani úgy, hogy az ember keresztülszáguld rajta. A változatosságot a hegyvidéken hamarabb felfogja az ember, de idővel itt is kibukkan. A nulla szint sem helytálló, hisz mindennap legalább száz métert összeszedtünk, és a vége majdnem elérte a kétezer métert. Sok és időnként igen szép erdőségek, ligetek húzódnak errefelé. Az emberek pedig nagyon barátságosak. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Mintha itt kevesebb embert ragadott volna el a "rohanó nagyvilág", van idő egy-egy beszélgetésre.

A pecsétek nagy részét kocsmákban szereztük be. Gyanús tekintetet szinte nem is kaptunk, inkább nagy érdeklődéssel nézték, hogy milyen túrát teljesítünk. Úgy gondolom, hogy a csapat jól felkészült, és sikeresen teljesített. Ilyen hosszú túrán még nem voltam, de ezt a mozgalmat talán így a legjobb és legolcsóbb végigjárni. Ha nem veszem bele a költségeimbe a lopást, akkor a kísérőkocsi, a szállások, a belépők és az étkezés nekem kijött 40 000 forintból.

Ami a kerékpárt illeti, különösebb műszaki gondunk nem akadt. Valamennyien MTB-vel indultunk. A többség első teleszkóppal is rendelkezett. Szerintem ez jó választásnak bizonyult. Én akár a teljes telós MTB-t is el tudtam volna képzelni erre a 10 napra.

Még a legszuperebb ülésekkel rendelkezők is panaszkodtak az erőpróba végén a hátsó felükre. Én a táv felétől ha lehetett, inkább kiállva tekertem. A túra 90%-ában négy sebességfokozatot használtam, a maradék időtartamban a homok, gát vagy sprintelés miatt választottam más áttételt. Ezért felesleges a nagy áttételtartomány. A hajtásláncot minden este vagy reggel át kellett reparálni a sok homok és por miatt.

Defektünk az volt rendesen. Átlagban 3-4 jutott egy főre. Persze a 870 km-re ez nem sok, de azért pótbelsővel és javítókészlettel fel kell szerelkezni.

Epilógus
Utazó: Milyen időnk lesz ma?
Juhász: Olyan, amilyet én szeretek.
Utazó: Honan tudod, hogy olyan időnk lesz, amilyet szeretsz?
Juhász: Miután rájöttem, hogy nem lesz mindig olyan idő amilyet szeretek, megtanultam szeretni azt, amit kapok. Így aztán biztos vagyok benne, hogy olyan időnk lesz, amilyet szeretek.

Köszönöm minden résztvevőnek a bíztatást a segítséget, Gyuszkónak az önzetlenséget és a türelmet, családomnak és feleségemnek az erősítést, Áki bácsinak és Cam Mogónak a bónusz ellátást, Kvte-nek a navigálást és a fotókat, Zetének a tudósítást és minden topikosnak a szurkolást.

Néha elgondolkodom és eszembe jut az a bizonyos esős reggel, amikor kigurultunk a szekszárdi vasútállomásról...