De miért ne lehetne egy ilyet itthon is csinálni? Kell egy jó, két napos útvonal, egy jól megválasztott táborhely és pár jó barát, aki elkísér...

Tavaly szerveztem meg először a Nomad Enduro Ride-ot, és az átéltek, melyre csak a mountain bike-ozás kvintesszenciája fogalom illik legjobban, egész évben ott bizsergett minden porcikámban. Így hát nem volt kérdés, amint lehetőség lesz, csinálok még ilyen bulit.

Szóval eljött a május, minden csodálatos zöldbe borult, a virágok illatoztak, az időjárás is már elfogadható volt... megterveztem egy a lehetőségekhez mérten kellően vadregényes, de rugalmasan változtatható két napos útvonalat... beszerveztem pár cimborát... és nyeregbe pattantunk!

Gyöngyössolymoson ért minket a szombat reggel. Miután mindenki felmálházott, és elkortyoltuk a kellő mennyiségű áldást, csak hogy ne essen bajunk, majd lassan elindultunk felfele. Magányos, hol köves, hol földes, hol pedig füves úton – szerencsére egy rövidebb szakasz kivételével – tekerünk végig, komótosan, mert nem rohanunk. A nap rendesen égeti a tarkónk, izzadtunk bő lével.

Mátraszentimrére beérve gyorsan keresünk először egy közkutat, majd egy kocsmát, hogy feltöltsük a kulacsaink majd a szervezetünk. Miután a helyi kimérő aznapi forgalmát feldobtuk, és az ilyen helyekhez kötelezően járó kunyeráló macsekját megetettük egy kis energiaszelettel – had pörögjön hajnalig - újra nyeregbe pattanunk. Érintve Mátraszentlászlót, végre lejtőn haladunk – miközben dörömbölni kezdenek az égiek – majd vérpezsdítő ösvény következik Ágasvárig.

A hazai természetjárás egyik bölcsője mellett nem szabad csak elrohanni. Meg hát nem rohanunk :) Csodálatos a hely kisugárzása és élvezzük a házigazda vendégszeretetét. Ülünk az árnyékban, kezünkben egy hideg hosszú lépés, nyáriasan meleg van, és épp dörögni sem dörög az ég... Ó igen, ez az a fajta pillanat.

Kicsit nehézkesen ragadjuk ki magunkat a pillanatból, de még csak fél távnál járunk. A mosoly nem fakul arcunkról, mert bizony izgalmas lejtmenet előtt állunk. Mély vízmosásokkal, kövekkel tarkított technikás ösvényen esünk le egy patak medréhez. A levegőt égett féktárcsabetét illat lengi be.

Innen komótos úton tekerünk be Mátrakeresztesre. Ha már jöttünk ennyit, meg is állunk az étteremnél egy „gyors" levesre. Hát csak az étlap megérkezése 10 percbe telt. De végül is nem rohanunk...

A háromnegyedóra alatt elfogyasztott ebéd után aszfalton melegszünk vissza. A parányi település takaros házai között tekerünk felfele, majd a falu vége előtt jobbra, a hegynek vesszük az irányt. A házak felett épp, hogy nem dőlünk hátra, olyan meredeken szalad a hegynek az út. Nem vagyunk versenyen, így hát picit toljuk... Körbe fantasztikus panoráma tárul elénk, az ismét hangoskodó és egyre jobban fölénk kúszó fekete felhőkkel együtt. Miközben egyre közelebb lopjuk magunk a Hidegkúti turistaházhoz, először fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogy az előre eltervezett mai szálláshelyre, a Szalajkaházhoz már nem gurulunk el, inkább megállunk ennél a turistaháznál.

Végre fenn a tetőn, még egy kis lejtőt is kapunk a végén, mielőtt az élénkzöld, dúsan füves mező szélén álló 2 fehérre mázolt régi épülethez érünk. Meglepetésünkre 14-15 ember fogad minket. Nem gondoltuk volna, hogy egy erdő mélyen megbúvó parányi háznál ennyien lesznek, de sebaj. Lepakoljuk málháinkat, bele kortyolunk a jutalom pálinkába, majd mindenki az éjszakai vackát próbálja kialakítani.

15 perccel később már fát keresgélünk a tábortűzhöz, de jön egy fuvallat, és vele az eső. Morgolódva húzódunk be a lombok védelme alá. No de, egy éhes montist nehogy már elijesszen egy ilyen könnyed eső!? Gyorsan fát kezdünk gyűjteni a még szárazabb területekről, majd lángra lobbantjuk a gyújtóst. Pillanatok alatt ropogni kezdenek a vékonyágak, melyekre egyre több és egyre vastagabb gallyak kerülnek. Pár perc múlva már fél méteres lángnyelvek csapkodják az égből alá hulló esőcseppeket, büszkén hirdetve, hogy nincs esélye ellene semminek.

Előkerülnek a szalonnák és kolbászok, kenyerek. No meg a történetek. A tűzben sercegve sül a vacsoránk, miközben a butykosok körbejárnak. Van alma meg barack, szóval gyümölcsnapot tartunk. Közben a csoportról kiderül, hogy egy pesti néptáncos klub. A baráti viszonyt Alex addig építi, míg beinvitálnak minket is az esti mesére. Jó látni, amint picik, fiatalok,középkorosztályúak és idősebbek is élvezik és bekapcsolódnak egy mesélő történetébe, és nincs hiány mobiltelefon vagy egyéb elektronikus kütyü után...

A mesét tánc követi, a mezőn álló, és gyertyákkal feldíszített fa körül. Előkerül egy kis kimért bor és sör is, a hangulat pedig fokozódik...

A hajnal kit függőágyban, kit a parázs körül, a fűben hálózsákban, és van akit az esővédő alatti asztalon talál. Kidugom a fejem a függőágyamból, Tomi már a maradék parázsból csihol épp lángokat, hogy legyen minél forralni vizet a kávénak, illetve kicsit még szárítsuk nyirkos ruháinkat. Bár a csapat egyes tagjainak az éjjel egész rövidre sikeredett, 9 óra magasságában már felmálházva gurulunk át a mezőn, hogy folytassuk a túránk.

A nap első szakasza felázott földúton halad. A lejtőzés örömét csak az arcunkba csapódó sár rontja, de úgy sem rohanunk :)

Röviddel indulás után elérjük a betonozott bagolyirtási utat, amin felkapaszkodunk a műútig, majd tovább Mátraszentimre felé. Pár csepp eső ijesztget minket, de jobban érdekel most minket, hogy végre a Szén-patak völgyénél legyünk.

A völgyben jutalomfalatos tekerés következik, a régi kisvasút nyomvonalán. Korhadó talpfákon, zúzalékos töltésen és fűvel benőtt ösvényen tekerünk, miközben időnként egy támfán egyensúlyozva jutunk át a patak túloldalára. Régi nagy kedvencem ez az út... Mire a nem rég felújított és átadott Szalajkaházhoz érünk, senkit nem érdekel sem a csepergő eső, csak vigyorgunk.

Pár percnyi szusszanás után dózerúton folytatjuk, mely szinte folyamatos panorámával csábítja tekintetünk. Csodálatos helyre születtünk, és bizony nem szabad ezt sosem feledni!

Pár kilométernyi enyhe, majd a vége fele erőteljesebb lejtőzés után ismét felfele kapaszkodunk egy ösvényen, ami pár száz méter után durva tolásba torkollik. Az izzasztó szakaszt bő egy óra alatt tudjuk le magunk mögött, megérkezve Mátraházára. A parkolóban szinte kötelező jelleggel tolunk be egy nagy lángost, illetve hot dogot, hisz kell az energia utánpótlás. A túra és egyben a hétvége utolsó mászása előtt állunk: fel kell kapaszkodni Kékestetőre.

A sípálya alján aztán szétszakad teljesen a kis csapat. Van aki jobban bírja, és tépi a láncot egész végig, van aki komótosan tolja végig, hisz úgy sem rohanunk. Időközben a nap is kisüt, forróságot öntve a vidékre, amitől csak még jobban izzadunk.

A csúcskőhöz érve azért mindenki mosolyog. Egyrészt sikerült felérni, másrészt innentől csak lefele mehetünk. Készítünk egy csapatfotót, majd elindulunk.

Sajnos mire a Máriácska tetejéhez érünk újból cseperegni, majd esni kezd. Szerencsére nem tart sokáig a roham, viszont épp annyira eláztatja a bokrok leveleit és az ösvény talaját, hogy az újabb jutalomfalatot nem tudjuk kiélvezni 100%ig. Ennek ellenére hihetetlen élménytöltéssel érünk le Mátraházára. Egy gyors csoportfotó, aztán neki gurulunk a végének, a cirka 4 kilométernyi aszfaltnak.

További fotók, és a cikk eredetiben ITT olvasható!

PF