Mivel Donaueschingen-ben egy füves réten éjszakáztam, reggel ismét szembesülnöm kellett azzal, hogy sátrazni a pucér csigák is szeretnek. Potyautasok nem jöhetnek Svájcba –gondoltam magamban, és a már napokkal korábban begyakorolt mozdulatokkal lepöcköltem őket a sátorponyváról. Összepakolás után egy új kihívással szembesültem: az útvonaltervezéssel. Bécstől indulva a Duna forrásáig végig a Duna menti kerékpárúton jöttem, egyszerűen lehetett követni a Donauradweg balra vagy jobbra táblákat, így nem kellett túltervezni az útvonalat. Persze még így is akadtak néhol fennakadások, mivel a Duna menti kerékpárút rendre becsatlakozik a folyó menti városok szerteágazó bicikliút hálózatába, de még ennek ellenére is, olyan a bicikliseknek, mint a sín a vonatoknak: a pálya adott, az irány adott, egyszerűen végig kell menni az előre kijelölt úton.

Megkerestem a térképen a számomra legpraktikusabb határátkelőt, ami lehetőleg nem főúton vezet. Közben sajnos az eső sem váratott sokáig magára, Döggingen-nél már el is kezdett felfrissíteni, hogy el ne aludjak a volánnál... és ekkor történt egy kis nyüansz.

A kényelmes szamárvezetőtől nehéz elszakadni

Férfiasan bevallom, amint magam mögött hagytam a Dunát és a biztos utat jelző táblákat, erős hiányérzetem támadt, megszoktam, hogy nem kell a térképet rendszeresen elővennem, mintha kikapcsolt volna a GPS-em. Ekkor, láss csodát, megláttam egy kis navigációs táblát, amin fel volt tüntetve, hogy a környező falvak merre és milyen távol vannak, településenként külön színű és formájú jelzéssel, hogy a kereszteződésekben is tudd, merre tovább. Egy ilyen táblán „szerencsére" az én úti célom is jelezve volt: Muflingen még 3.5 km. Egyből jobb kedvem lett, megnyugodtam, és elkezdtem követni a jelzéseket. Egy dolgot furcsálltam csak: az általam követni kezdett jelzésekkel Magyarországon a turista utakat szokás jelölni, de gondoltam, ahány ország, annyi szokás és mentem tovább: az út lefelé lejtett, az eső is elállt én pedig faltam a kilométereket, meggyőzve magam arról, hogy jó úton vagyok.

Egy viszonylag kihalt útszakasz betonról murvára váltott. Ezt korábban már megszoktam, és, mivel az út továbbra is kellemesen lejtett lefelé, nem akartam megállni. Amikor viszont a murvás, köves út átváltott homokká, és az út élesen az erdő felé tartott, gyanús lett a dolog... nem kellene visszafordulni?

Ó, az áldott önbecsapás

Újra átgondoltam, és végigmentem az önbecsapás klasszikus lépésein: igyekeztem olyan irányból megnézni a helyzetet, hogy olyan képet mutasson, amilyennek látni szeretném. Van jelzés? Van. Jó irányba mutat? Igen. És elvonatkoztattam a ténytől, hogy az út már nem is út volt, hanem egy meredeken lefelé ívelő, felázott, dagonyás erdei turista ösvény.

Egy ideig nem volt baj, gurultam lefelé a völgyben, csak fékezni kellett és figyelni a sziklás-dagonyás terepre. Aztán kanyargás közben egy nedves keresztfán kicsúszott a bicikli első kereke, a kormány elfordult, a kerékpár megindult jobbra, de én mentem tovább egyenesen... és csatt. Egy pillanat alatt a földön voltam, megvolt az út első bukása. „Ha ledob a ló, azonnal vissza kell szállni a nyeregbe!" –szól a mondás, feltápászkodtam és gurultam tovább. Egészen a következő, nedves avar alatt lapuló keresztfáig, ahol a kormány újra kifordult, és újra elestem. Nos, természetesen ekkor már nem voltak kételyem a felől, hogy rossz úton vagyok, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy szitokszó sem hagyta el a szám, de csak én voltam a hibás, a java pedig ez után következett: ahova lemész, onnan fel is kell jönnöd.

Leérve a völgy aljába, az ösvény elkezdett meredeken emelkedni, nyeregben maradni reménytelen volt. Tolni kellett felfelé, ez viszont igazi kínlódás volt a sárban, esőben. Azóta is sajnálom, hogy képet nem készítettem a helyről, de esett az eső, és a biciklit sem tudtam hova letámasztani. Rövidre fogva: az emlékek idővel megszépülnek, de ez nem. Hat év után visszagondolva is ez a szakasz volt a legkeservesebb a három hét alatt.

A Rajna zuhatag

Felérni, és újra aszfalton tekerni viszont igaz felüdülés volt, a szembe sétálok arca pedig szintén megért volna egy fotót, amikor meglátták, hogy mosolyogva, sárosan jövök az erdő felől és felpakolt kerékpárral. :-)

Villámlátogatás Svájcban

Németországtól a Stühlingen-i határátkelőnél búcsúztam el -akkor még azt hittem legalábbis. Svájcban Neuhausen felé vettem az irányt. Neuhausenben lefotóztam a híres Rheinfall-t, a Rajna vízesését és találkoztam egy magyar családdal is, látták a zászlót és leszólítottak, hogy mit keresek én itt. Jót beszélgettünk, útbaigazítottak, hogy melyik úton érdemes Zürich felé mennem, nagyon aranyosak voltak. Svájcnak ez az északi csücske, ahol voltam, nyelvszerűen nyúlik be Németországba, így ha Zürich felé légvonalban akartam menni és nem kerülni egy nagyot, vissza kellett mennem újra a németekhez. Így alakult, hogy Jestetten-ben, ismét Németországban találtam kempinget, bár ekkor még csak 72 km-nél jártam, de volt mit kipihennem.

A kempingben kimostam minden ruhám és az elemeimet is feltöltöttem, egy bökkenő volt csak: a zuhany. Ez ugyanis érmével működött, érme bedob és jön a finom meleg víz egy bizonyos ideig –mint az utólag kiderült, nem elég ideig. Igen, bevallom, megesett velem a Mr. Bean/Rendőrakadémia jellegű vígjátékok jelenete, amikor a szereplő áll a zuhany alatt, beszappanozva, és a víz egyszer csak eláll. Slussz, ennyi, egy érméért legfeljebb 2-3 percnyi meleg víz járt. Ez ott, akkor persze nem volt maradéktalanul vicces, de végül sikerült befejeznem a zuhanyt. :-)

Tábori csendélet: készül a vacsi, száradnak a ruhák

Statisztika:

• Donaueschingen – Jestetten
• napi megtett táv: 72km
• teljes táv: 1326 km

Előzetes: Bár kevesebb, mint 80 kilométerre voltam már csak Zürich-től, a táv megtétele fél napomba telt. Részben a bukások, részben a megtett kilométerek miatt a kerékpárom sajnos feladta. A megoldás hozzávalói a következők lettek:

• 1 db hüvelykujj, az ég felé tartva (stoppolás a Svájc-Németország határon)
• 1 német szótár
• 4 db vasutas
• 1 db platós jármű
• Rengeteg önirónia és csakazértis.

Az élményeit leírja hétről-hétre: Süvöltős László

A cikk eredetiben a http://debrecenbar.com oldalon jelent meg

A cikk-sorozat egy három hetes utazás napjait fogja bemutatni, napról napra, egy nap-egy cikk. Kalandos, komikus és gyakran keserédes 21 nap volt ez, amit egy kerékpár nyergében ülve töltöttem –egyedül. Áttekertem 5 országon, összesen 2313 km-t magam mögött hagyva.

Kapcsolódó cikkek:

• Kerékpárral Svájcba 1/21
• Kerékpárral Svájcba 2/21 - Kőszeg-Bécsújhely
• Kerékpárral Svájcba 3/21 - Találkozás a Dunával
• Kerékpárral Svájcba 4/21 - Osztrák táj és a pucércsiga
• Kerékpárral Svájcba 5/21 - Merülnek az elemek
• Kerékpárral Svájcba 6/21 - A mélypont, avagy innen szép nyerni
• Kerékpárral Svájcba 7/21 - Érkezés Németországba
• Kerékpárral Svájcba 8/21 - Szalagmunka egy kerékpár nyergében
• Kerékpárral Svájcba 9/21 - Újratervezés...
• Kerékpárral Svájcba 10/21 - Felhőszakadáson át a citromos Beck’s-ig
• Kerékpárral Svájcba 11/21 - A Fekete erdőben
• Kerékpárral Svájcba 12/21 - A Duna forrása