Nyerítés? Ez érdekes. Fokozatosan ébredek bele a reggelbe, és fél lábbal még álomországban határozottan szokatlan volt egy ló nyerítésére ébredni. Ahogy kinéztem a sátramból, az első dolog, amit megláttam egy kiscsikó volt, ami épp a hámjától igyekezett megszabadulni. Aznap is egy új helyen ébredtem fel, új embereknek köszöntem meg a segítséget és új emberektől búcsúztam el.

Amikor kijöttem a sátramból, a tanyán már nagyban ment a munka. Még épp csak reggel hét óra volt, mégis úgy éreztem magam, mint a tékozló fiú, aki délben jön ki a szobájából. A tegnap megismert apuka a tehenek körül dolgozott, a fia pedig hámját kicselezni igyekvő csikót próbálta jó szóra bírni. Mindenki üdvözölt, mindenki mosolygott rám, én mégis tájidegennek éreztem magam. Reggelivel és kávéval kínáltak, de ezt már nem fogadtam el. Igyekeztem a tőlem telhető legjobb németséggel megköszönni, hogy befogadtak egy éjszakára a kertjükbe, összecsomagoltam a mobil komfort zónám, felpakoltam a kerékpáromra és tovább indultam.

266...265...264...
A visszaszámlálás elkezdődött, a 20. nap reggelén 266 kilométerre voltam Szombathelytől, a cél pedig egyértelmű volt: másnap délután 13:00-kor már a szombathelyi vasútállomáson akartam lenni, hogy elérjem a közvetlen, Debrecenbe tartó vonatot. Ennek megfelelően nem pazaroltam az időm semmire, ami nem szolgálta közvetlenül a célom elérését. Érdekes, hogy azóta már tudom, ez a recept az életben is tökéletesen helytálló, nem csak akkor, amikor egy három hetes utazás utolsó záróakkordjára készül az ember: időpazarlás olyan dologgal foglalkozni, ami nem szolgálja közvetlenül a kitűzött cél elérését. Az út folyamatosan felfelé haladt, én pedig ennek megfelelően lassultam és váltottam alacsonyabb fokozatra. Ami ez után történt, hat év távlatából és életem egyik legtanulságosabb története, remek példa az emberi erőre, kitartásra és igen, az előítéletre is.

A legerősebb háromkerekű
Még az emelkedő legalján mellém ért egy kerékpáros, aki egy úgynevezett hand-bike-ot, kézzel hajtott kerékpárt tekert. Nagyon profi kis szerkezet volt, ekkor láttam először kézzel hajtott kerékpárt közelről. Hagyományos váltók, normális áttétekkel és fogaskerekekkel, szinte minden olyan volt rajta, mint egy hagyományos kerékpáron. Azzal a két kivétellel, hogy a handbike-nak kettő helyett három kereke volt, a pedáljait pedig vállmagasságba tették, így azt láb helyett kézzel lehetett tekerni. Szomorú tény viszont, hogy ilyet kézzel hajtott kerékpárt nem jókedvében vesz az ember...

A hozzám csatlakozó biciklis egy középkorú, jó kötésű pasas volt. Ahogy mellém ért, kerékpáros szokás szerint üdvözöltük a másikat, és rögtön kérdezősködni kezdett, hogy honnan hová tartok. Gratulált a mögöttem lévő kilométerekhez, ami tőle, egy sporttárstól kifejezetten jól esett. Ez után a következőt mondta:

„Én is rendszeresen kerekezek, csak én így." Közben elmosolyodott és lenézett a bénult lábaira. (...) Nem tudtam mit kellene mondanom. Pár pillanatra csendben maradtam, nem kérdeztem meg, hogy mi történt, vagy mióta biciklizik így, kézzel. Látszott, hogy már be volt rendezkedve erre az állapotra, és kihozta ebből a legtöbbet. Ez után tovább beszélgettünk és haladtunk a felfelé emelkedő úton. Ő kézzel kerekezett, én pedig lábbal, ezen kívül semmi különbség nem volt közöttünk. Hatalmas erő volt ebben az emberben, sőt, mint kicsivel később kiderült, jóval több, mint azt gondoltam volna.

Jön egy emelkedő, nekem mennem kell
Az út egyre meredekebben kezdett emelkedni, így fokozatosan lassultunk. Egymás mellett haladva kínosan figyeltem arra, hogy az útitársam mindig kicsit előrébb menjen nálam, hogy ő diktálja a közös tempót. Két vagy három kilométert is így kerekeztünk, miközben folyamatosan ügyeltem arra, hogy nehogy túl gyorsan menjek... Aztán hirtelen közbeszólt: "Na, itt jön egy nagyobb domb. Mennem kell, minden jót!" És már ott sem volt. Úgy megindult, hogy pár másodperc múlva már csak a hátát láttam.

És én csak ekkor értettem meg, hogy mi is történt az elmúlt kilométerek alatt... én mindvégig azt hittem, hogy azért lassulunk, mert ő kevésbé bír hegymenetben menni, pedig ez éppen fordítva volt. Ő ment lassabban miattam, hogy én is bírjam felpakolt csomagokkal az Ő tempóját. Ahogy elment mellettem és egyre csak távolodott, rájöttem, hogy ez az ember sokkal erősebb volt nálam, és nem csak fizikailag, belsőleg is. Sugárzott belőle a "mégazértis", a hatalmas lelki erő. Percekkel később már csak kis pontként láttam magam előtt, de a közösen tekert pár kilométer gyökeresen megváltoztatta azt, amit eddig az emberi korlátokról gondoltam. Azt hiszem ez volt az a pont az életemben, amikortól nem tudom elfogadni, ha egészséges embert panaszkodni, sopánkodni hallok. Hozzáállás, célkitűzés és akaraterő: ha ezek megvannak valakiben, kacagva gyűri le az előtte lévő akadályokat.

Fejben már odaértem
Sietek. Egyre többet gondolok a hazaérkezésre, hogy milyen lesz három hét után újra otthon lenni. Menet közben számolgatom, hogy mennyit kell aznap mennem ahhoz, hogy holnap délután Szombathelyre érjek. Az ebédszünetet Bruck-ban tartom. Bevásárlás után a boltból egy 840 grammos chilis bab konzervvel távozok – kell az erő, és a Magyarországig hátralévő kilométerek nagyobb részét estig le akartam tekerni. Egy kellemes parkban terítem meg az ebédlő asztalt. Mellettem virágok, különleges fák, szökőkút, mindenhol díszkő, így gondoltam, minden adott ahhoz, hogy a gázfőzőmön ebédet melegítsek. Ezt az arra járok szemlátomást furcsállták, de ez egy cseppet sem zavart, éhes voltam így megebédeltem. Pár perccel ez után szorgos kertészek érkeztek és feltűnt, hogy a díszes-míves növényeknek mind ki van írva a nevük latinul is... szóval aznap egy botanikus kertben ebédeltem, mint az utólag az kiderült, megesik az ilyen.

A végletekig, és tovább
Már késő este van, sötét, csak azt a pár métert látom magam előtt, amit megvilágít a kerékpárom lámpája. A kilométer számlálóm szerint a napi táv már 160 km felett jár, így a térkép szerint bő 100 km-re vagyok már csak Szombathelytől. Ideje szállást keresni, de ez nem megy könnyen... Kemping sehol, vadkemping lehetőségben sem bővelkedik a hely. Szóba elegyedek 1-2 helybélivel, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy mi lenne, ha az előző este mintájára a kertjükben sátraznék, de két helyen sem járok sikerrel, csak útba igazítást kapok, így tovább mentem. Évek távlatából visszagondolva, ekkor már lényegében egy voltam a kerékpárommal. A testem amennyire csak lehetett alkalmazkodott a feladathoz, és olajozott gépezetként funkcionált. A célom, a testem és a kerékpárom hármasa alkotott egy összehangolt egységet. Ha ettem, volt energiám. Ezzel meg tudtam hajtani a pedálokat, a pedálok forgásban tartották a kerekeket, a kerekek alatt pedig futószalag módjára szaladt az aszfalt és a kilométerek.

Este 10-kor találtam egy motel félét Weiz és Gleisdorf között, de, mielőtt megörültem volna, megláttam a kiakasztott 'zárva' táblát. Egy tó partján voltam, körülöttem teljes csend és sötét volt, az egyetlen zaj a tó partján fészkelő madaraktól érkezett. Ott, este, eljátszottam a gondolattal, hogy nem kellene-e tovább mennem, és letekernem a maradék 100 kilométert Szombathelyig, de végül a pihenés mellett döntöttem. A motel sajnos zárva volt, de azonnal felkínálta magát egy alternatív lehetőség, amit ki is használtam: a motel melletti játszótér. Kellően tágas volt egy sátor felállításához, de aztán jobb ötletem támadt: sátor sem kellett, volt ház. Igaz, amolyan játékház volt ez gyerekeknek, ahol kuckózni lehet, de a méretei tökéletesen megfelelőek voltak, talán csak a lábam legvége lógott ki egy kicsit a tető alól. Begurítottam a polifoam-omat és a hálózsákom és már pihentem is.

Elalvás előtt még sokáig gondolkodtam az aznap megismert biciklisen, rengeteget adott nekem pusztán azzal, hogy láttam, akarattal mire képes egy ember. Bármire. A huszadik napon rádöbbenni arra, hogy akarattal tényleg minden lehetséges... az egy elképesztően csodás érzés volt.

Statisztika:

• Gaishorn- Gleisdorf
• napi megtett táv: 166 km
• teljes táv: 2208 km

Előzetes: Másnap következett életem legmeghatározóbb utazásának utolsó napja. Bő 100 kilométerrel Szombathely előtt már csak egy dolog lebegett előttem: elérni másnap a 13:48-as vonatot. Nem gondoltam, hogy egy hibás döntés miatt ez a cél még az utolsó kilométereken is meghiúsulhat...

Az élményeit leírja hétről-hétre: Süvöltős László

A cikk eredetiben a http://debrecenbar.com oldalon jelent meg

A cikk-sorozat egy három hetes utazás napjait fogja bemutatni, napról napra, egy nap-egy cikk. Kalandos, komikus és gyakran keserédes 21 nap volt ez, amit egy kerékpár nyergében ülve töltöttem –egyedül. Áttekertem 5 országon, összesen 2313 km-t magam mögött hagyva.

Kapcsolódó cikkek:

• Kerékpárral Svájcba 1/21
• Kerékpárral Svájcba 2/21 - Kőszeg-Bécsújhely
• Kerékpárral Svájcba 3/21 - Találkozás a Dunával
• Kerékpárral Svájcba 4/21 - Osztrák táj és a pucércsiga
• Kerékpárral Svájcba 5/21 - Merülnek az elemek
• Kerékpárral Svájcba 6/21 - A mélypont, avagy innen szép nyerni
• Kerékpárral Svájcba 7/21 - Érkezés Németországba
• Kerékpárral Svájcba 8/21 - Szalagmunka egy kerékpár nyergében
• Kerékpárral Svájcba 9/21 - Újratervezés...
• Kerékpárral Svájcba 10/21 - Felhőszakadáson át a citromos Beck’s-ig
• Kerékpárral Svájcba 11/21 - A Fekete erdőben
• Kerékpárral Svájcba 12/21 - A Duna forrása
• Kerékpárral Svájcba 13/21 - Lassan járj, tovább érsz?
• Kerékpárral Svájcba 14/21 - Zürich túl messze van
• Kerékpárral Svájcba 15/21 - Fél nap mókuskerék, fél nap száguldás
• Kerékpárral Svájcba 17-18/21 - Az esőcseppek is a helyükre esnek
• Kerékpárral Svájcba 19/21 - Kétezer kilométer a hegyóriások alatt