8. nap (2007. augusztus 14. - kedd) - Pihenőnap az olajfák árnyékában
Végre elérkezett a várva-várt pihenőnap! Dia és Bimby szerintem már nagyon várta ezt a napot. Tominak viszont egész túrán benne van a babszem a seggében, így megint arra buzdít, hogy tekerjünk tovább. Most azonban nem talál társat magának. Abban viszont közös véleményen vagyunk, hogy ebből a kempingből mennünk kell! Reggel 9-es kelés után már úton is vagyunk vissza Ulcinjba. A gépkocsiáradat reggel is hatalmas méreteket ölt. Rendőrök irányítják a forgalmat, s egyszerre csak egy irányban lehet haladni a kétsávos úton.

A tegnapi szupermarketnél veszünk reggelit, majd behajtunk a városba, ahol mindenfelé albán feliratokkal találkozhatunk. Meredek, forgalmas lejtőn haladunk a tengerpart felé, de egy zsúfolt strandon és egy ódon várfalon kívül nem sok érdekeset találunk. Ez a tömeg nem a mi világunk! Visszakaptatunk a dombra, majd egy olajfaligeten keresztül elhagyjuk a várost. Hamarosan egy mellékúton térhetünk le a jóval alattunk lévő Valdanosi-öbölbe. Egy leírásban olvastam, hogy jó kempingje van, így mielőtt a többiek ellenkeznének, gyorsan megkezdem a gurulást. A kemping elképesztően olcsó, mindössze 2,5 euró fejenként, ráadásul nem olyan lerobbant, mint a tegnapi és az öbölben kiváló strandja is van. Ha ezt tudjuk, már tegnap este is ide jöttünk volna! Bár a „feelingje" kissé a Zánkai Gyermeküdülő hangulatát tükrözi, magyarul eléggé szocreál beütésű. Hatalmas betonépítmény, leromlott állapotú, használaton kívüli minigolf pálya, betonnal kiöntött, töredezett napozóplacc, régi növényekkel átlyuggatott, aszfalttal borított tengerparti „sétány". Montenegrónak van még mit fejlődnie az idegenforgalom területén! Az árak viszont még az itthoni balatoninál is jóval kedvezőbbek, s azért ez sem utolsó szempont. Elvégre mégiscsak egy csodálatos tengerparton vagyunk!

Már 11 órára letáborozunk. A sátorállításra kijelölt hely egy olajfaligetben kialakított teraszokon van. Kimossuk a ruháinkat, majd lemegyünk a tengerpartra. A délelőttöt fürdéssel, búvárkodással, napozással, pihenéssel töltjük. Csak szegény Tomi nem tud mit kezdeni magával! A tengerpart nem igazán az ő világa. Inkább kerít egy éttermet ebédre. Dia és Bimby is vele tart, én inkább kiülök a partra és nekilátok elpusztítani a maradékot. Már éppen befejezem a kajálást, mikor meglátom korgó gyomorral közeledő társaimat. - „Nem szolgáltak ki minket" - panaszolják el. A pincér tudomást sem akart róluk venni, ilyen tapintatlanságot még soha, semelyik országban nem tapasztaltunk. Pedig az étterem árai, az ostrosihoz hasonlóan, bőven megfizethető kategóriába tartoztak. Kaja után folytatjuk a pihenést, fürdést. Nagyon jól érezzük magunkat!

Este elmegyek futni egyet. Egyetlen lehetőségként azon az úton indulok, melyen legurultunk. Kb. 3,5 km-t kapaszkodok, felfutok egészen az öböl feletti csodás kilátóhelyig, majd a hegy tetejéig, majd vissza a kempingbe. Visszaérve a tengerpartra vár rám Dia. Naplementekor az egész strandon egyedül fürdök még egyet a tiszta vizű hullámzó tengerben, ő pedig csodálatos fényképeket készít. ¾ 8-kor a kemping tűzrakóhelyén nekilátunk vacsorát készíteni. Banános dobozból és olajfából tüzet rakunk, Maggi tésztát főzünk, majd csinálok egy teát. Nagyon kellemesen telt a pihenőnap (Tomit leszámítva) mindenki számára, Diának nekem ez volt az egyetlen döglős, strandolós napunk az egész nyáron. Este összeismerkedünk egy magyar csávóval, aki Albániából tart hazafelé. Kölcsönösen megosszuk egymással eddigi élményeinket a Balkánnal kapcsolatban. Neki, autósként, már egészen más tapasztalatai vannak Albániáról. S így utólag az is kiderült, hogy nagy szerencsénk van, hogy - Tomi bíztatására - nem indultunk tovább a mai napon, mert a következő 40 km-en kempinget nem nagy valószínűséggel találtunk volna.

Az estét még egy jó poén színesítette. Egy autós tévedt teljesen véletlenül a kempingbe. Lassított mellettünk, ahogy a vacsit főztük, majd angolul megkérdezte, hogy hogyan juthatna el „Bar"-ba. Tudniillik így hívják az Ulcinjtól 23 km-re lévő következő üdülővárost. Tomi beszél vele, majd miután elhajtott, csak ennyit mond: - „A fickó valami bárt keresett itt a közelben, mondtam neki, hogy menjen vissza Ulcinjba, ott biztosan talál magának egyet".

Bár ma is nagyon hamar lement a Nap, még sokáig beszélgetünk a langyos mediterrán éjszakában és csodáljuk az egyre jobban kiteljesedő milliónyi pontot az égbolton. S mivel a mai nap nem volt igazándiból megterhelő Diával még egy romantikus tengerparti sétát is beiktatunk, bevetjük magunkat a Valdanosi-öböl nem éppen nyüzsgő „éjszakai életébe".

• Ulcinj - Valdanos
• Táv: 16,3 km
• Estig megtett táv: 716,8 km

9. nap (2007. augusztus 15. - szerda) - Végig Montenegró zsúfolt, dombos tengerpartján
A nyugodt pihenőnap utáni reggelen ismét fél 8-kor van kelés. Nem kell időjósnak lenni ahhoz, hogy tudjuk, ma is kemény kánikulával kell majd megküzdenünk. Mivel a Valdanosi-öbölből csupán egyetlen út vezet ki, nem kérdéses, hogy merre menjünk - felfelé. Hosszú, több mint 3 kilométeres emelkedő vezet ki, csodálatos panorámával. Ulcinjba szerencsére nem kell visszamennünk, legurulunk a hegy túloldalán vezető főútra. Itt már ismét hatalmas forgalom fogad. S a terep sem éppen egyszerű. A Shkodrai-tó és a tenger között elterülő Rumija-hegység innenső lejtői is tartogatnak még számunkra kemény emelkedőket. Egy kicsiny üdülőfaluban veszünk reggelit, s itt is eszünk. Bimby már most elég rosszul van, úgy látszik szegénynek kevés volt ez az egy pihenőnap. Jól feltankoljuk magunkat kajával és folyadékkal, majd nekivágunk a montenegrói tengerpartnak.

Első nagyobb városunk a már a tegnap este „emlegetett" Bar nem elsősorban a turizmusáról híres. Itt található ugyanis az ország legnagyobb kikötője kompjáratokkal Olaszországba, Görögországba és Szlovéniába, valamint vasútilag is jelentős, hiszen ide fut be a Montenegrót Szerbiával összekötő, az ország egyetlen vasútvonala. Így inkább iparvárosi jellege van. Itt nem a városban, hanem jóval felette, közvetlenül a Rumija-hegység lejtőin található az óváros, Stari Bar. Itt található egy - a feltevések szerint - kétezer éves olajfa, melyet egész Európa legősibb fájának tartanak. Meg is találjuk a faaggastyánt, s gircses-görcsös ágai között fényképezkedünk. Messziről a hegyen látszanak Stari Bar romjai. Ezt most -tekintettel a hatalmas hőségre és az előttünk álló hosszú, forgalmas szakaszra – kihagyjuk.

Barban nem a főúton, hanem a tengerparti sétányon kerekezünk. Annak ellenére, hogy iparváros, nagyon sok ember élvezi a tenger hűsítő habjait. A város után is erősen dombos terepen haladunk hatalmas forgalomban. Ma annyi kokszot szívunk, mintha Budapest utcáin tekernénk! Kicsi, de forgalmas és zsúfolt üdülőfalvakon keresztül haladunk, a dombokról szép kilátás nyílik a tengerre. Délután fél egy körül feltűnik előttünk a montenegrói tengerpart egyik legnagyobb nevezetessége: Sveti Stefan. A szabályos kör alakú félszigetet csak egy keskeny homokhíd köti össze a szárazfölddel, amelyet rózsaszínű homokkal feltöltött strandok szegélyeznek. Ezt a kőházakból álló halászfalut az 1960-as években luxusszállodává alakították, melyben sok világhíresség szállt már meg. A környéken azonban csak fizetős, és magánstrandok vannak, így - annak ellenére, hogy a Nap elérte csúcspontját még nem tudunk megpihenni. Öt kilométerrel odébb Bečići-ben már beállunk egy zsúfolt, koszos szupermarket árnyékába, s beszerezzük az ebédre valót. Már 65 kemény kilométer áll mögöttünk. A tengerparton hatalmas tömeg fogad, ez már a Budvai Rivéra övezete, mely Montenegró legnagyobb idegenforgalmi központja. Ez a szép kifejezés itt tömegturista-áradatot jelent, kiépített strandokon, mint a szardíniák a dobozban, úgy fekszenek egymás mellett az emberek. Nem éppen a mi világunk. Nagy nehezen találunk csak árnyékos helyet, ezért itt többnyire már fizetni kell. Annak ellenére, hogy Bečići egyértelműen nagyon felkapott üdülőhely, elég nagyok a kontrasztok. Imitt pazar luxusszálloda pálmafákkal, csodálatos kerttel, amott pedig teljesen műveletlen dzsindzsával benőtt hasznavehetetlen telek. Az árnyékban hűsölve próbáljuk visszatölteni magunkba azt a sok folyadékot, amit útközben kiizzadtunk. Szegény Bimby viseli legnehezebben a kánikulát. Combjai megpörkölődtek, s elég komoly kiszáradással küzd. Szerencsére időben és kilométerben is jól állunk, így biztosan sikerül egyenesbe hoznia magát. Párosával fürdünk a tengerben, mely nem túl nagy élmény a sok-sok ember között. De így már sokkal elviselhetőbb a kánikula. A „tengerparti kínálat" sem utolsó, Boszniához hasonlóan Montenegróban is nagy számban képviselik magukat a szebbik nem különösen szemrevaló példányai. Persze itt is fellelhető a kövér nyugati turista kategória, de itt még ők alkotják a kisebbséget.

A strandnak a „látnivalókon" kívül több más előnye is van: lehet hamburgert kapni másfél euróért, így eszünk valami meleg kaját is. Bár öt éve, mikor Enikő barátnőm itt járt, még csak egy euróba került ez a csemege, azért most sem panaszkodhatunk. Így is olcsóbb, mint a Balaton! Fagyizunk is egyet, s jókat beszélgetünk.

Délután 4-kor indulunk csak tovább. Budváig még egy jókora emelkedőt kell legyűrnünk. A városban hatalmas forgalmi dugó fogad. Átverekedjük magunkat rajta. Innen végre elhagyjuk a dombos tengerparti szakaszt, s egy jóval nyugisabb folyóvölgyben tekerünk nyugat felé. A forgalom talán egy kicsit csillapodik a nagyváros után. Egész megkönnyebbülés itt tekerni. Egy hatalmas nyolckerekű monstrum halad el mellettünk, majd pár kilométerrel odébb beérjük. A jobb hátsó kereke defektet kapott! Ilyet még nem láttam! A majdnem másfél méter átmérőjű vastag gumiabroncsból legalább egy méteres darab ki van szakadva és úgy csapkolódik össze-vissza. „Itt aztán öröm lehet a kerékcsere! Nem irigylem a vezetőjét". A messzeségben már látszanak azok a hatalmas hegyvonulatok, melyek a Kotori-öblöt övezik. Partja nagyon beépült, így esti szállásként a a mindössze 13 km hosszú Luštica-félszigetet célozzuk meg, mely közvetlenül az öböl bejáratánál nyúlik a tengerbe. Csendes, érintetlen kis öblök, az egész félszigeten végighúzódó olajfaültetvények, alig látogatott pici falvak, kristálytiszta vizű strandok jellemzik.

A Kotori-öblöt a népnyelv fjordnak nevezi jellegzetes alakja miatt, bár a földmozgások következtében lett ilyen formájú. A Luštica-félsziget után egy szűk tengerszorosban (Kumbori-szoros) kezdődik, majd kiszélesedik (Tivati-öböl), ezután ismét egy 350 m széles rész következik (Verige-szoros), majd ismét kinyílik: három ága a Risankski-öböl, Morinji-öböl és a Kotori-öböl. Az öblöt északról és keletről hatalmas hegyek szegélyezik. Mi elsőként a Tivati-öbölre nyerünk gyönyörű kilátást. Vízén apró csónakok ringatóznak, apró szigetén egy kőből épült kis kápolna található. Olyan, mintha nem is tenger lenne, hanem egy alpesi tó. Ahogy egyre beljebb megyünk a félsziget belső partvidékén egyre közelebb kerül a túlpart. Tisztán kivehetők az autók és a házak. „Azon az úton fogunk holnap estefelé tekerni" - mondom a többieknek. Elég elképzelhetetlen, hogy a mindössze 2-3 kilométerre lévő falucska, az öböl vonalát követve több, mint 60 km távolságra van tőlünk. Veszünk vacsorára üdítőt. Nagyon pozitív, hogy Montenegróban 1,09 euróba kerül a 2 literes Coca Cola, teljesen mindegy, hogy szupermarketben veszi az ember, vagy a legkisebb útszéli lerakatban. Bár nem vagyunk megszállottjai ennek az üdítőitalnak, többször éltünk már vele utunk során. Erre Vámka csak ennyit mondana: „foszforsav nélkül nincs élet a Földön". Persze köztudott, hogy ez az üdítőital jéghidegen a legjobb, melegen elég pocsék íze van. Már pedig itt nem sokáig marad hideg még a hűtőből vásárolt ital sem. De estére pont jó lesz!

A mindössze 13 km-es félsziget öböl felőli partvidéke nagyon sűrűn lakott, így hiába keresünk, nem találunk táborhelyet. Azonban tartogat még meglepetéseket számunkra, a sziget végén olyan emelkedéssel találkozunk, amit még egy darabig megemlegetünk. 15%-kal kaptat fel utunk a sziget nyergére. Mi legszívesebben megkerültük volna az egész földnyelvet, de a montenegrói útépítők nem így gondolták. Kb. 2-300 métert emelkedik utunk, mielőtt átcsap a túlsó - tenger felőli oldalra. Innen csodálatos kilátás nyílik a nyílt tengerre, s a mélysárga Napra, mely egyre jobban közelíti a horizontot. A félsziget ezen oldalán már csak kis falvak és olajfaligetek találhatók, szerencsére nincs sok turista. Szívesen elaludnánk egy ilyen gondosan ápolt, füves ligetben is, de akkor a ma esti fürdés kimarad. Egy kis kápolna melletti temetőben keresünk mosdási lehetőséget, sikertelenül. Dia veti fel a körkérdést: - „Kinek mi a fontosabb, egy ilyen kemény, tikkasztó nap után? A meleg vacsi, vagy a fürdés?". Mindannyian a fürdést választjuk. Még Tomi is. Ekkor még nem is gondolja, hogy mielőtt lemegy a Nap még csúnyán rácáfol erre a megállapítására. Hosszú, szintbeli kanyargás után Žanjica strandja felé vesszük az irányt. Nem messze tőle található a parti sziklákban képződött 150 négyzetméteres Plava Špilja (vagyis Kék-barlang). Üregében különleges élmény a fürdőzés, a vízében úszkáló ember bőre kékesnek látszik. Ilyen élményben utoljára Capri-szigetén volt részünk Diával. Hosszú, szerpentines lejtőn elérjük az öblöt. Nyugodtnak látszik. Sok időnk nincs, a Nap már a horizont alá bukott, így rögtön a táborhelykeresésé a főszerep. Meglepődve tapasztalom, hogy többen vadkempingeznek közvetlenül a tenger partján a bozótosban. Alig van szabad hely. A horvátok ilyenért ölni tudnának. Mi is befurakodunk 2 tábor közé, bár sátrat nem állítunk, szabad ég alatt tervezzük az éjszakát. Táborhelyünkről nagyon jól látszik a Kotori-öböl bejáratát őrző két szigeten található erődrendszer, valamint az öböl túlsó csúcsa, mely már Horvátország része.

Elsőként a fürdést bonyolítjuk le. A tengerpart erősen sziklás és a víz alatt tengeri sünök is tanyáznak. Ennek a kicsi, szúrós élőlénynek a tüskéje csúnyán bele tud törni az ember bőre alá, kellemetlen gyulladást okozva, ugyanakkor ahol ez a kis állatka megtalálható, ott mindig nagyon tiszta a tengervíz. Szandálban megyünk be a vízbe, pár lépés, aztán ugrani kell. Nagyon kellemes a tenger! Bimby egy kicsit hezitál, de nagy nehezen őt is sikerül beleugrasztani a vízbe. Csodálkozom is rajta, hogy a Salza-folyón, vadvízi körülmények között él, mint hal a vízben, itt meg egy-két ártalmatlan kis állatka majdnem visszafordulásra kényszeríti. Egyedül Tomi marad a parton, úgy látszik a hegyen még mindennél fontosabb fürdőzés a sziklák és sünök hatására jócskán visszaszorult nála a fontossági ranglistán. Hiába ösztökélem, nem vállalja be a fürdést. Közben figyelmetlenségemben csúnyán belekapok kézzel egy sünibe. Este műthetjük ki a tüskéket kézfejemből.

Fürdés után, már majdnem teljes sötétben Maggi tésztát főzünk vacsira. Sajnos a lecuccoláskor veszem észre, hogy a köves úton hátsó kerekem defektes lett, de a szerelést holnapra halasztjuk. Már sötétben mosogatunk el Bimbyvel a tengerben. A szabad ég alatt sokáig csodáljuk a zavartalanul csillagos eget. Augusztus közepén ezen a helyen már nagyon korán sötétedik, így az augusztusi hullócsillagok mára már a túránk „védjegyévé" váltak. Nem is érezném jól magam, ha nem tölthetnék el minden este egy órácskát társaságukban.

• Valdanos - Bar - Sutomore - Sveti Stefan - Bečići - Budva - Radovići - Klinci -Žanjica
• Táv: 112,9 km
• Estig megtett táv: 829,7 km

10. nap (2007. augusztus 16. - csütörtök) - Egy „kotrós" nap az öböl partvidékén
Fél nyolckor kelünk. A Nap még a hegy mögött, de „veszedelmes" sugarai hamarosan megtalálnak minket. Indulni kell! Megszerelem tegnap esti defektemet. Átsétálunk a kikötőhöz, de sajnos ilyen korán nem indulnak még hajók a Kék-barlanghoz. Gyalog meg - mint megtudtuk - nem lehet megközelíteni. Nem akarjuk az egész délelőttünket feláldozni, így ez az élmény most kimarad. Helyette találunk egy kis boltot a strandon. Itt reggelizünk. Kilenckor már keményen kapaszkodunk vissza a félsziget hegyeire. Bimby a „legnyugodtabb" köztünk, ő teker a sor végén. Azzal lelkesítek mindenkit, hogy ha visszakapaszkodunk a félsziget öböl felőli oldalára, már nem lesznek emelkedők. „Bár a Kotori-öblöt nagy hegyek övezik, itt nem lesz szintkülönbség." Valamiért nem nagyon akarnak nekem hinni! Pedig - mint később kiderül - igazam van!

Azonban nem olyan egyszerű a visszajutás sem, már jócskán feltárul előttünk a Tivati-öböl, mikor utunk megint lejteni kezd, s csak a második kaptatóval sikerül visszatérnünk a partvidékére. Radovićiben egy kis boltban veszünk üdítőt, mert a reggeli készletnek már a fenekére néztünk. Bimby ismét valami fagyálló színű kék löttyöt tölt magába. Pedig megfagyni nem fog! Az teljesen biztos! A tegnapi úton gurulunk vissza a Tivati-reptérhez, mely a montenegrói tengerpart legfontosabb légikikötője. Ismét leszavaznak társaim, így nem kaptatunk át az általam javasolt a jóval rövidebb hágón Kotor városába, hanem inkább kerülünk a part mentén. Áttekerünk Tivaton, majd elérjük az öböl legszűkebb részét, a mindössze 350 méter széles Vertige-szorost. Itt komp jár át a túloldalra. Dia kacérkodik a gondolattal, hogy egy tízperces vízi úttal több, mint 40 km utat spóroljon meg magának, de mivel nem akad senki, aki menne vele, így kénytelen továbbjönni. Az autósok többsége kompra vár, így innen már csak egy egészen szűk út vezet tovább tenger partján jobbra üdülőházakkal, balra pedig kicsiny strandokkal övezve. Nagyon idilli az öböl mikroklímája!

Nem sokkal dél után érjük el az egész hatalmas öböl névadó városát: Kotort. Egy szupermarketben vásárlunk ebédet, majd pedig az óváros meghódítására indulunk.

Kotor, a legértékesebb műemlékekkel büszkélkedő város Montenegróban, a Kotori-öböl legvédettebb csücskében fekszik. A várost középkori városfalak övezik. A közel 5 km hosszú 3-10 m széles, helyenként 20 m magas falak körbefogják az egész óvárost - amit az UNESCO 1979-ben a Világörökség részévé nyilvánított - és egészen felkúsznak a Sveti Ivanig (Szent János erődig), ahonnan hatalmas a kilátás az egész öbölre. A középkorban a város bevehetetlennek tűnt, ezért óvárosa, melyet három szűk városkapun közelíthetünk meg, épségben megmaradt.

Átlépve díszített déli kapun máris az óváros kacskaringós, kővel borított szűk sikátoraiban találhatjuk magunkat. Szerencsére így, déltájban nincsen nagy tömeg, csupán pár turista lézeng. Őrültségből persze megint ötösre vizsgázok: délután egy óra van, legalább 35ºC árnyékban, pont ideálisak a körülmények arra, hogy egész délelőtti megfeszített tekerés után felkaptassunk a város fölé emelkedő Szent János erődhöz. A legalább 300 méteres szintet hosszú, kitett, napos lépcsősoron győzhetjük le. Tomi tart csak velem ezen az őrült túrán, Dia és Bimby inkább az óváros hűs kőfalainak árnyékában marad. Legomboljuk a 2 eurós beugrót, majd nekivetjük magunkat a lépcsősornak. Az elején a házak között kacskaringózunk, majd felülnézetbe kerül az egész óváros és hamarosan az öböl is. Egyszerűen leírhatatlanul fantasztikus a kilátás. A háromszög alakú kotori óváros piros tetejű házai, műemlék jellegű templomai makettként bújnak meg a szűk tengerszoros végében. A kikötőben egy hatalmas hajó horgonyoz, kevéssel odébb pedig látható a város „modernebb" városnegyede is, mely az eddigiekhez hasonlóan erős szocreál beütésű. Az öböl mindkét partján hosszú üdülőfalvak húzódnak. Sokáig csak kettesben haladunk, majd közvetlenül az erőd alatt találunk még pár vállalkozó kedvű turistát, akik bőszen szorongatják ásványvizes palackjukat, s szerintem most átkozzák azt a percet, amikor eszükbe jutott, hogy ebben az órában ide felmásszanak. Fél kettőre elérjük az erődöt, melyen egy hatalmas montenegrói zászló lobog. Csinálunk pár képet a romos épület falairól, a szinte függőlegesen alattunk lévő városról és öbölről. Poénosan megjegyezzük: - „Sokat kellett szegény montenegróiaknak „kotorniuk", hogy ez a szép hely létrejöjjön, de mindenképpen megérte". Itt is találkozunk strandpapucsos magyar turistákkal, meglepően sokan vagyunk itt Magyarországról. Húsz perc alatt visszaereszkedünk társainkhoz. Végigsétálunk a város zegzugos utcácskáin, megcsodáljuk két nagyon szép templomát, tengerészeti múzeumát is, kívülről. Majd képeslapokat vásárlunk. A város különös neve lépten-nyomon poénokra csábít. Előbb Tomi „kotor"-ja elő az aprót a pénztárcájából, majd Bimby nyögi be: „Kotródjunk innen!". Különös neve ellenére vitathatatlan, hogy messzemenően ez volt a legszebb városunk a túra során.

Közvetlenül Kotor után állunk meg ebédelni egy - sokat keresett - árnyékos helyen. Tomi szíve szerint megint étteremben étkezne, de ez itt nem fog összejönni. Kicsi a kínálat és azok is drágák. Marad a megszokott túrás kaja. Ezután fürdünk egyet Diával a Kotori-öböl kristálytiszta, bár kissé hínáros vízében. A többiek - számomra érthetetlen okból - inkább kihagyják ezt az egyedi lehetőséget.

Utunk továbbra is az öböl közvetlen közelében halad, páratlan és hihetetlenül szép panorámával. Ráadásul a forgalom is elenyésző. „Úgy látszik, szerencsére mindenki kompozik ahelyett, hogy közelebbről megcsodálná ezt a páratlan szépségű természeti képződményt". Egy óra múlva már a következő nyúlvány, a Risani-öböl partvidékén haladunk. Risan a Kotori-öböl legrégebbi települése. Történelme i.e. 3. századig nyúlik vissza, több római kori emléke van. Mi ezek helyett inkább egy modern benzinkutat keresünk, ahol felpumpálhatjuk a már egyre laposabb kerékpárjainkat. Röpke fél óra alatt megkerüljük ezt az öblöt is és visszaérünk a Vertige-szoroshoz, amit utoljára a mindössze 350 méterre lévő túlpartról láttunk. Innen ismét a Tivati-öböl partján haladunk, melyet lépten-nyomon üdülőfalvak öveznek. A kompkikötő előtt itt is hatalmas sor várakozik, teljesen megbénítva a közlekedést. Innen ismét erős forgalomra számíthatunk. De már csak 15 km a szakaszhatár, utolsó montenegrói városunk: Herceg Novi. Este 6 óra körül érjük el a jelentős, idegenforgalmáról híres üdülővárost. Mivel lassan célban vagyunk és az ünneplést nem akarjuk a többszörösen drágább horvát-szakaszra hagyni, beülünk egy pizzériába. Közvetlenül a tengerparton, a sétány legforgalmasabb részén egy kultúrált és barátságos étteremben mindössze 4 euróért finom és nagy adag pizzát kapunk. Az elmúlt években Horvátország, Franciaország, Olaszország és Spanyolország tengerpartjain tekertem, s mindenhol csak álom volt számomra, hogy egy ilyen helyen kajálhassak, hiszen egy effajta étkezés költsége felért legalább 3-4 napi „normál" vacsorával. Ez az első hely, ahol mindezt teljes lelkiismeret-furdalás nélkül, nyugodtan megtehetem. Este még végigsétálunk a kivilágított sétányon. Ahogy közeleg az est egyre nagyobb a tömeg, mint ahogy ez egy normális tengerparti üdülővárosban lenni szokott. Egy elhagyatott és bezárt strandon fürdünk egyet a nem túl tiszta tengervízben, majd lezuhanyozunk. A távolban látszanak ugyanazoknak az erődöknek tornyai, melyeket tegnap este is megcsodálhattunk. Nem véletlen, hiszen ma légvonalban mindössze 15 km-t haladtunk előre.

Már csak egy táborhelyet kellene találni magunknak! A tengerpart további szakaszán meredek sziklás terepen halad tovább az út, ezt már Herceg Noviból jól szemrevételezhettük, így maradunk a főút mentén, mely egy folyóvölgyben halad a mindössze 8 km-re lévő horvát határ felé. Ahogy elhagyjuk Igalót, az utolsó tengerparti üdülőfalut, a táj jellege rögtön megváltozik. A folyóvölgyben szerencsénkre egy széles, gondozott legelőt találunk, itt verjük fel sátrunkat. Bár még alig múlt 8 óra, a sötétség ez esetben jóbarátunk. Kalandos, s nagyon látványos nap volt a mai, mely - szokás szerint - hullócsillag-vadászattal zárul.

• Žanjica - Radovići - Tivat - Lepetane - Kotor - Orahovac - Risan - Bijela - Zelenika - Herceg Novi - Igalo
• Táv: 94,0 km
• Estig megtett táv: 923,7 km

11. nap (2007. augusztus 17. - péntek) - Megérkezés Dubrovnikba
Hajnalban megint elmegy egy helyi paraszt a sátraink előtt, de nem tulajdonít jelentőséget táborhelyünknek. Itt nem csinálnak problémát a vadkempingezésből. Jó kis ország ez a Montenegró! 8-kor kelünk, majd visszatekerünk Igaloba. Nem sok horvát kunánk van, no meg az árak is jóval magasabbak ott, így feltankoljuk kaja és italkészletünket. De Tominak ez sem elég! Visszatekerünk a tegnap még zsúfolt tengerparti sétányra, ahol ma reggel alig lézeng egy-két alak. No, nem is az estihez hasonló romantikus sétára készülünk mi sem, csupán Tomi szeretne még egy montenegrói „búcsúhamburgert" reggelizni. Erős gyomra van, a „mészná" után nem jelenthet gondot ez a kalóriabomba sem. A vendéglátó egységek többsége azonban zárva van, csupán egy egész sajátos „Gumi Grill" nevű helyen tudnak hambival szolgálni a szokásos 1,5 eurós árfolyamon. Elköltjük a búcsúreggelinket, majd a főúton a határ felé indulunk.

Felkaptatva egy emelkedőn hosszú, talán fél kilométernél is nagyobb kocsisor jelzi számunkra, hogy hamarosan megérkezünk. Mi persze nem várjuk ki a sorunkat, hanem bicajos-módra előre megyünk, s csak egy-két kocsit várunk ki. A montenegrói határőr jó fej, mindenkinek kiejti a nevét sajátos akcentussal, különösen Dia neve tetszik neki, ugyanis csak egy betűben különbözik a sajátjától: Kustán - Rustan. Hosszan tekerünk a senki földjén, majd a horvát állomás következik, ahol szintén rendben átengednek.

Horvátországban - talán a határ lassú forgalmának köszönhetően - viszonylag kisforgalmúvá vált a főút, így haladunk két hatalmas vonulat közötti széles völgyben. Alig tekerünk pár kilométert, egy bőszen integető túrabicajos-párt látunk az út szélén. Hátsó kerekük kikapva, ezt lengetik bőszen az autósok felé, akiket nem különösebben érdekli, hogy láthatóan komoly gondban lehetnek. Még tegnap láttuk őket a Kotori-öbölben. Természetesen megállunk segíteni, elvégre sorstársak vagyunk. A helyzet tényleg nagyon komoly, az egyikük hátsó kereke teljesen elfáradt. Több küllő kiszakadt és a felni is megrepedt. Ennek első látásra is vége van! Javíthatatlan! Kiderül, hogy komoly túrázókról van szó: Kanadából érkeztek, s egészen Új-Zéland szigetéről haladnak kerékpárral, tulajdonképpen Föld körüli úton vannak. Hozzájuk képest mi csak kisstílű utcai bringások vagyunk. Most már érthető, mitől is ment szét az első látásra is egyszerű, szimpla falú hátsó felni. A lány nagyon panaszkodik, hogy már legalább fél órája próbálkoznak, de senki sem állt meg nekik. Jobb ötletünk nekünk sincs, így beállunk stoppolni, s - láss csodát - öt percen belül egy horvát rendszámú kisteherautót kényszerítünk megállásra. Sofőrje vállalja, hogy egy bicajt elvisz Dubrovnikba a platón, ugyanis egy embernek van hely az utastérben. Közösen feldobjuk a sérült, Amerikát, Ausztráliát, Ázsiát és Európát megjárt gépet, s a lány megy el vele, a srác jön velünk kerékpárral. Tomi beszélget vele útközben. Kiderül, hogy már több, mint egy éve úton vannak, rengeteg országban jártak és sok szépet láttak. Ami számomra furcsa, hogy konkrét tervek nélkül haladnak tulajdonképp napról-napra, ahogy kedvük van. Úgy tűnik, hogy nincsenek időkerethez kötve, csak úgy élnek bele a világba. Ez tőlem teljesen idegen életforma, nálam egy túrának kell, hogy legyen eleje, közepe és vége, bármilyen hosszú is legyen.

A dubrovniki reptérig haladunk együtt, majd e-mail és Web-címet cserélünk és sok szerencsét kívánunk a kanadai srácnak. Ezennel elválnak útjaink. A repteret egyelőre csak megszemlézzük, főként abból a szemszögből, hogy lehet-e itt aludni, s ha igen, akkor pontosan hol. Találunk is egy kicsi, de kivilágítatlan, ritkás-bozótos erdős részt, ez első látásra jó lesz!

Vizet veszünk fel, majd irány tovább! Innen már csak 20 km Dubrovnik! Közvetlenül a kifutópálya végénél haladunk el, így testközelből megszemlélhetünk egy hatalmas utasszállítót leszállás közben. A reptér jóval a tenger felett van, innen jókora gurulással érjük el a következő üdülőfalut, Mlinit. Mivel még a túra elején úgy döntöttünk, hogy majd este nézzük meg Dubrovnikot, keresünk és találunk is egy jó kis strandot magunknak.

Délelőtt 11-től délután 5 óráig élvezhetjük - idén nagy valószínűséggel utoljára - az Adriai-tenger hűsítő habjait. Jókat búvárkodok. Bár nem igazi vadregényes partszakasz, mint például a Valdanos-öböl, s nem is olyan tiszta a víz, azért megtalálom a szórakozásomat.

Egyedül Tomi unatkozik rettentő módon a strandon. Egyszerűen nem tud magával mit kezdeni. Nagyon hajtós lett a gyerek, tavaly Barcelonában még sokkal nyugisabb volt. Biztosan megártott neki az a felpörgetett életmód, ahogy a mindennapjait éli. Mi azonban Diával már túl vagyunk egy jókora túrán, s így -egy pörgős, eseményekben és élményekben dús nyár után - élveznénk egy kicsit a megérdemelt pihenést. No, meg a lehetőség Tominak is adva volt! Ha ennyire tekerni vágyott, miért nem jött inkább Skandináviába?

Délután 5 órakor aztán véget érnek „szenvedései", hiszen felkerekedünk és végső úticélunk felé vesszük az irányt. Utunk a tengerpart elhagyása után jócskán emelkedik. Felettünk a hegy kormos fekete színű, nem véletlenül, hiszen - amint a híradásokból kiderült - alig egy héttel ezelőtt még hatalmas lángokkal küzdöttek itt a tűzoltók. Hosszan és keményen kapaszkodunk felfelé a hegyoldalba, míg végre átbillenünk a dombon és megpillantjuk Dubrovnik városát.

Ahogy a költők mondják: „Dubrovnik a kő és a fény városa, 1000 éves történelmével, melyben mindenki megtalálhatja önmagát!" A lenyűgöző város a horvát tengerpart legdélebbi részén fekszik, Dél-Dalmácia kulturális központja. Az Adria gyöngyének is nevezik a várost, mely a középkorban a tengeri kereskedelem egyik központja, hosszú ideig a Velencei Köztársaság riválisa volt. A város egyúttal a horvát nyelv és irodalom egyik központja, lakhelye sok híres költőnek, írónak, festőművésznek és sok más tudósnak.

Óvárosa egy hatalmas erődrendszer közepén található, melyet az UNESCO a Világörökség részének nyilvánította. A város védőszentje Szent Balázs, akinek szobrai az egész városban láthatók. A helyiek büszkén emlegetik George Bernard Shaw-t, aki 1929-ben itt jártakor azt mondta: „Ha látni akarod a földi paradicsomot, gyere el Dubrovnikba."

Ezután a hangzatos leírás után mi is nagyon szerettük volna már látni a várost, így gurultunk is lefelé. S meg kell mondanom, a tömeget leszámítva tényleg helytállóak az útikönyv fellengzősnek tűnő kijelentései. Dubrovnik tényleg egy semmihez nem hasonlítható gyönyörű város. A kikötőben telepedtünk le, s idilli esti hangulatban szívtuk magunkba ringatózó bárkák társaságában a város hangulatát. Biciklivel - a tömeg, a szűk utcácskák és a lépcsők miatt nem volt könnyű dolgunk - amennyire tehettük, bejártuk a várost.

Közben szépen lassan leszállt az éj. A város hangulatos díszkivilágításba öltözött, simára kopatott fehér köves utcácskái csillogtak, a tömeg nem, hogy nem fogyott, hanem egyre csak nőtt. Maradék kunánkból vettünk egy fagyit, majd még egyszer utoljára körbejártuk a csodásan kivilágított erődöt. Ezután felszereltük a világításunkat, felvettem láthatósági mellényemet, s nekivágtunk a dombnak, amiről idefelé legurultunk. A város feletti kilátóhelyen álltunk meg, hogy utoljára szemügyre vegyük a sötétben is oly lenyűgöző várost. Az öbölben kivilágított hajók ringatóztak, mögöttük Dubrovnik ezer fényével. Innen messziről oly nyugodtnak tűnt, bár mi jól tudtuk, hogy nem az. Este 9-ig nézelődtünk. Innen már csak egy utolsó kis 10 km-es szakasz várt ránk a reptérig. A forgalom éjjel is elég nagy volt, így én mentem hátul, s láthatósági mellényem egyértelműen lassításra kényszerítette az autósokat. Már messziről láttuk a repülőtér kifutójának irányfényeit. Most már csak oda kell felmásznunk. A nappalhoz képest hűvöskés, egyébként langyosnak mondható estén ez már nem jelentett számunkra gondot.

Este 10-re értünk vissza a reptérre. Egy jól kivilágított helyen rögvest neki is látunk a biciklik szétszerelésének és a repülőútra való felkészítésének. Mi, Diával már rutinosak vagyunk, de a többiek sem szerencsétlenkednek. Nagyon gyorsan, összehangoltan és nem mellékesen jó hangulatban dolgozunk. Fél 12-re mind a négy kerékpár bekartonozva, befóliázva várja a reggeli indulást. Felpakoljuk őket egy kocsira csomagjainkkal együtt és eltoljuk a délelőtt kiszemelt erdőig. Szerencsére nincs nagy forgalom. A ritkás fenyves sziklás-gazos földjén terítjük le utoljára hálózsákjainkat. Sok a szúnyog és elég világos van, ráadásul kellemetlen szagok is terjengenek. Azért megpróbálunk egy keveset aludni.

• Igalo - Pločice - Čilipi - Mlini - Dubac - Dubrovnik - Mlini - Čilipi (Dubrovnik Airport)
• Táv: 71,7 km
• Estig megtett táv: 995,4 km

12. nap (2007. augusztus 18. - szombat) Repülünk haza!
Hajnali 5-kor ébresztenek a mobiltelefonok. Fáradtan, nyúzottan, kialvatlanul mászunk elő szükségtáborhelyünkről, s bő két perc alatt már az indulási oldal utascsarnokában vagyunk. Bőszen figyelgetjük, melyik kapunál lehet majd becsekkolni. Mikor bicajjal utazunk, szeretjük az elsők között elintézni a hivatalos teendőket. Nincsenek is sokan előttünk, csak pár japán turista. Azonban látjuk, hogy az egyik mitugrász ferdeszemű éppen egy 20 fős csoportnak integet, hogy álljanak be elénk. A kialvatlan, morcos Diának se kell több, úgy helyrerakja az ázsiai különítményt, hogy majdhogynem megköszönik nekünk, hogy mögénk állhatnak a sorban. „Európában ez nem szokás, kérem szépen!".

Megreggelizünk, majd a várakozás órái következnek. Gépünk egy órát késik. A SkyEurope légitársaság új Boeing 735-700-ast „küldött értünk", még csak egyszer volt szerencsém egy ilyen vadonatúj géppel utazni. Ez lesz a második. A gép fedélzetén azonban megint gondjaink akadnak. Ablak melletti helyemen egy laza srác üldögél, s bármennyire magyarázok neki esze ágában sincs átadni nekem a helyemet. A japánokon „bemelegített" Diának azonban nem okoz gondot, úgy zsebre rakja a gyereket, hogy spurizik is át a folyosó melletti ülőhelyére. Határozottan jól járunk Diával, hogy nem tudta kialudni magát. Azt hiszem nem sokan mernek majd az utunkba állni hazáig!

A felszállás után kikanyarodunk a tenger fölé, majd a Kotori-öböl mellett repülünk el északnak. Repülővel eltörpül 10 napos útvonalunk, s 35 perc múlva már Szegednél lépünk a magyar légtérbe. Kapitányunk - a szokásos instrukciók mellett - egy egész megdöbbentő adattal szolgál: repülési sebességünk 925 km/h. Ez jócskán túlhaladja a gép „papír szerinti" végsebességét. Feltűnik alattunk a Tisza-folyó, majd ereszkedni kezdünk, s 10 óra környékén már a ferihegyi aszfalton vagyunk. A szokásos tömeg fogad, de ami a legfontosabb, bicajoknak nem történt semmi baja. Összerakjuk őket, majd a közeli Plus-nál reggelizünk. Az Europarknál ezúttal kivételesen nem kapok defektet. Tomi innen a Keleti pályaudvar felé folytatja útját, így búcsút veszünk tőle. Mi a Határ út és a Gubacsi híd érintésével áttekerünk a Csepel-szigetre. Bimby egészen az M0-ás hídig kísér minket, ott tőle is elbúcsúzunk és hazatérünk otthonunkba.

• Dubrovnik Airport - Budapest-Ferihegy 1. - Budapest - Szigetszentmiklós-Lakihegy
• Táv: 28,6 km
• A túra során megtett összes táv: 1024 km

Végszó
Sok tényező együttes hatása kellett ahhoz, hogy erre a számomra eddig ismeretlen tájra kerékpártúrát szervezzek. Hisz - mint minden emberben - bennem is megvolt a félelem az alig több, mint egy évtizede zajló súlyos háborúk miatt, ezért déli úticéljaim messze elkerülték a Balkánt, inkább Olaszországra, Franciaországra és Spanyolországra koncentráltak. De már nagyon hajtott a kalandvágy, az új, idegen tájak megismerésének vágya. Ugyanígy voltam az 1999-es erdélyi túránk megszervezése előtt is. Akkor is sok sületlenséget kellett végighallgatnom, ami Románia közbiztonságát illette, de nekem csak az elbűvölő tájak és Nyugaton sohasem tapasztalt közvetlen és barátságos emberek maradtak meg emlékül. S idén sem volt másként! Számunkra elég volt 10 nap, hogy a sokak által „vad Balkánnak" tartott vidéket „megszelídítsük". Boszniában a szemet szúró szegénység és a szétlőtt házak árnyékában egy abszolút vendégszerető néppel találkoztunk, ahol - bár a kulturális különbségek hatalmasak - mégis békében megélnek egymás mellett a muszlinok és a keresztények. S itt végre úgy érezhettük magunkat, mint a nyugati turisták nálunk: szinte bármit megvehettünk. Montenegró az első napokban maga volt a kerékpáros paradicsom. Csodálatos, szemet gyönyörködtető tájak, kis, eldugott, kanyargó utak szinte forgalom nélkül. A Piva-szurdokban és a Durmitorban kilométerről kilométerre fantasztikus látnivalókban volt részünk, így „csodálatmérő ingerküszöbünk" olyan magasra tolódott, hogy a Tara-szurdok már „csak" egy átlagos látnivalóként vonult be emlékeinkbe. Mojkovactól elég hirtelen váltásként megismerkedhedtünk Montenegró másik arcával. Erre a területre már nem illenek a túratervben oly sokat emlegetett „eldugott" és „nyugalmas" jelzők. Sok-sok nyugati és - számomra meglepően - több magyar turista is ezt az országot választotta nyaralásának helyszínéül. Úgy látszik nem voltunk elég gyorsak és már mások is felfedezték maguknak ezt a vitathatatlanul szép országot. Azonban elég volt elhagynunk a főutat és ismét varázslatos és szinte teljesen néptelen vidékeken tekerhettünk. Ez a kettősség végig jellemezte a túra egész folyamát: vagy teljes nyugalom, vagy pedig hatalmas forgalom. A Shkodrai-tó hegyes partvidéke, s a tengerparton uralkodó hőség jelentősen megtépázta csapatunk erőnlétét, de különösebb állóképességi gondjaink nem akadtak.

Az ország tengerpartja elég lepukkant, de emellett nagyon olcsó és szép. Sajnos a tengerparti úton ismét küzdenünk kellett a hatalmas forgalommal, de az utolsó szakasz, a Kotori-öböl, jóvoltából többnyire pozitív emlékekkel hagytuk el ezt a vidéket.
Jó idő, szép tájak, látványos útvonal, dinamikus csapat, egyszóval minden megvolt, ami egy jó túrához kell. Mindennek köszönhető, hogy sok-sok szép élménnyel térhettünk haza Montenegróból. S ez a nyár egy örök tanulsággal zárult: az ember mindig azoktól a dolgoktól fél, amiket nem ismer. S belevágni az ismeretlenbe mindig sokkal nagyobb kaland, mint egy kitaposott ösvényt végigjárni!