3. nap (2007. június 26. – kedd) - Egy unalmas esős nap
Persön – Råneå – Töre – Kalix – Sangis - Haparanda
Táv: 115,0 km

Reggel ugyanúgy esik, mint tegnap az esti órákban. Összedobjuk a sátrat, felöltözünk, majd nekivágunk a mai szakasznak. Visszatekerünk a főútra, ahol valamelyest kisebb a forgalom, mint az esti órákban. A kamionok azért jönnek rendesen. Azt reméljük, majd ha elérjük a kiruna-i leágazást nyugodtabb lesz az út. A 4-es elkerüli a városokat, falvakat is. Mi azért letérünk róla és betekerünk Råneå-ba reggelizni. Bár van bolt, mi nem bíztunk semmit a véletlenre, már tegnap megvettük a mai betevőt. A svédek is megkörnyékeznek bennünket, ahogy ázottan fázva tömjük magunkba a kalóriát. Hiába vagyunk északon, ez a csúnya idő azért még itt is rossznak számít. Kaja után vissza a főútra, s irány tovább. Az egész nap olyan, mintha autópályán tekertünk volna. Jobbra-balra fenyőerdő, egyenesen pedig a hosszú aszfaltcsík hullámzik enyhén.

Töre után elérjük a várva-várt leágazást, ahol tényleg valamelyest megfogyatkozik a forgalom, bár utunk innen már csak egyszer egy sávos. Felüdülést csupán az útmentén rendszeresen elhelyezett piros színű buszmegállók jelentenek, ahol szükség esetén pihenhetünk és száradhatunk egy keveset. Bár itt haladunk a Balti-tenger közvetlen közelségében, a tengerből semmit sem látunk.

Kalix városát érjük el ebédre. Vásárolni nem kell, viszont az üres üveget visszaváltom, hogy ne kelljen cipelni, majd kiülünk a nyugdíjas otthon elé kajálni egy padra. Szerencsére az idő is javul valamelyest. Az otthon lakói persze rögtök kiszúrnak magunknak, csak hogy ne unatkozzunk. Először egy lepattant fickó fickó magyaráz valamit bőszen svédül. Ahogy meglátja az üdítőnket, megmutatja, hogy neki is van hasonló: egy üveg töményt húz elő a zsebéből, majd gyorsan visszacsúsztatja, nehogy a nővérek meglássák. Később egy öreg néni jön el kb. hússzor előttünk, végül a legmenőbb egy bicajos öregúr, akit Dia stílusosan elnevez „Kalixi Armstrongnak".

A délután is uncsi, egyhangú esős szakaszokat tartogat. Egyre nehezebb bírni idegekkel a monoton fenyőerdőt, a forgalmas utat és a szembeszelet. Váltott vezetéssel haladunk, segítve egymást. Szakaszhatárunk Haparanda, az utolsó svéd város nagyon lassan közeleg. Pedig már úgy várjuk, mint a Messiást. Délután háromnegyed öt tájékán végre elérjük a helységnévtáblát. Innen már csak pár kilométer és bent is vagyunk a városban. Bár bent is olyan, mintha még csak kint lennénk. Nehéz megszokni, hogy errefelé akkorák a városok, mint nálunk a falvak. Egypár utca, üzlet és kész. Ennyi. Boltot szerencsére találunk. Vásárlunk holnapra is kaját, hisz a Finn Lappföld sem bővelkedik lakosokban! Itt már nem lehet a véletlenre bízni dolgot, hiszen ha elfogy az élelmiszerünk, könnyen nagy bajba kerülhetünk.

Az eső persze megint esik. Várunk egy keveset, majd amint csökken az égi áldás, legurulunk a Tornio-folyó partjára. Ez a folyó képezi a természetes határt a két északi ország között. A táborhelyből ma sem csinálunk problémát. A folyóparti füves terület tökéletesen megfelel. Nem baj, hogy ötven méterre itt is lakótelep van, itt ez nem zavar senkit. Svédországban ugyanúgy, mint a többi északi országban teljesen legális dolog a vadkempingezés. Sőt Norvégiában még törvénybe is van iktatva a „Szabad területfoglalás joga", ami annyit jelent, hogy mindenkinek joga van egy köztulajdonban lévő területet két napra elfoglalni és magáénak tudni. Látszatra ez a gyakorlat itt is él.

A felhők lassan elvonulnak, s a Nap is kisüt estére. Így egyre több ember lézeng a partmenti sétányon. De egynek sem jut eszébe, hogy a kis magyar zászlócskámmal fellobogózott sátrunk közelébe jöjjön. Ez most magyar terület! A mi területünk! Maggi tésztát főzünk vacsira, majd megfürdünk a 15 fokos, lassú sodrású folyóban. Este még sokáig élvezzük a napsütést és gyönyörködünk a Duna-méretű folyóban, melynek a túlpartja már egy másik országhoz tartozik.

Estig megtett összes táv: 370,9 km.

4. nap (2007. június 27. – szerda) - Irány Lappföld!
Haparanda – Tornio – Kaakamo – Tervola - Valjaskoski
Táv: 124,7 km

8 órakor bújunk ki a sátorból. Sajnos a tegnap esti jó idő a múlté. Ismét vastag felhők borítják az eget. A folyóparton tekerünk egy darabig. Finnországba csupán két híd vezet át, egy vasúti és egy közúti. A határon semmilyen ellenőrzés nincs, csupán egy hatalmas tábla és egy finn zászló tudatja velünk, hogy egy másik országba érkeztünk. Már reggel sikerül eláznunk. Finnországban még a svédeknél is jobb úthálózat van. A főút rögtön a határ után autópályává vált, mi pedig egy jó minőségű, de kisforgalmú mellékúton folytathatjuk utunkat.

Egy buszmegállóban reggelizünk. Közben az eső is eláll, s egyre jobb lesz az idő. Végre megszabadulhatunk a pulcsitól! Keminmaa után elérjük a Kemijoki folyót, amely mentén északnak vesszük az irányt, s egyúttal betekerünk Európa egyik legkisebb népsűrűségű vidékére, a Finn Lappföldre.

Meglátván az első finn „rokonokat" odakiáltottam nekik: „Nem emlékeztek, mikor még együtt legeltettünk az Urál mentén?". Persze nem értették, amit mondok, nem véletlen, a finn nyelv csak papíron rokona a magyar nyelvnek, egyébként semmi köze nincs hozzá. Szavaikat nemhogy nem értjük, kiolvasni sem tudjuk. Jellegzetességük, hogy szinte minden szóban betűtorlódás van, azaz egy betűből általában kettő van egymás mellett (pl. kaakkamoo). Talán annyiban rokon, hogy szavaik egyáltalán nem hasonlítanak semmilyen nyelvnek a szavaira. Elég gyér szókincsünk csupán pár szóra korlátozódott. Finnül a Mikulás például Joulunapukki, a folyót joki-nak mondják, a tó a järvi, a sarkkör pedig napapiiri.

Lappföld érintetlen vadon, a kristálytiszta tavak és patakok, a számik (lappok) és rének birodalma. Területe megegyezik Magyarországéval (93937 km2), a népsűrűség viszont csak 2 fő/km2 tehát ötvenszer alacsonyabb, mint nálunk. Az itt élő 194 ezer lakosból hétezren vallják magukat száminak (lapp). Emberből nincs sok, szúnyogból annál inkább. A vidéket hatalmas folyók szabdalják, rengeteg a tó is, valamint a mocsár. Mindez igencsak kedvez ezen undorító állatfaj életkörülményeinek.
Egy néptelen úton haladunk egymás mellett, hatalmas erdőségekkel övezve. Az idő egyre jobb, 22 fok, és süt a Nap ezerrel. Rövid pihenőt tartunk a folyóparton, mely az írországi folyókhoz hasonlóan sötét tőzeges hordalékával igazi „blackwater". Nyugalom és csönd honol a tájon, mintha csak a világ végén lennénk. Tervola előtt hosszú híd ível át a folyón, melynek partját szemeljük ki ebédünk színhelyéül. Le is döglünk a rendezett és tiszta folyópartra, jót kajálunk és napozunk, majd – elhagyva a civilizációt – továbbindulunk.

Forgalmatlan, néptelen szűk úton haladunk továbbra is észak felé, embernek szinte nyoma sincsen errefelé. Kapunk egy rövid záport, de nem tart sokáig. Megállni nem nagyon akarunk, mert egyre több a szúnyog, szinte megrohamozzák az embert. Egy csodálatos tó előtt tartunk rövid pihenőt. Találkozunk egy svájci bringással, aki egymaga nyomja a kilométereket Helsinkitől Rovaniemiig és körben vissza. Finn körtúrán van. Csinál rólunk egy képet, megosztjuk egymással a tapasztalatainkat, s kölcsönösen konstatáljuk, hogy rohadt sok van ezekből a csípős rovarból. Tanultam egy új angol szót: moscito!

Ismét órákig haladtunk a végtelen erdőségben, mindenféle különös látnivaló nélkül, míg egyszer csak a semmiből egy hatalmas rénszarvas hím termett elénk. Óvatosan leálltunk az út szélére, elő a fényképezőgépet. Ő sem mozdult, mereven felénk tekintve állt, mint egy szobor. Dia félve a hatalmas állattól kérlelni kezdte: „Légyszi, menj vissza az erdőbe!". Az állat láthatólag meg volt zavarodva, az autósokat már megszokta, de mi bicajosok teljesen ismeretlenek voltunk számára. Lassan közeledtünk, bízva abban, hogy meghátrálásra kényszerítjük, mígnem egyik pillanatról a másikra megindult. Szerencsére nem felénk. Egy hatalmas szökkenéssel átszelte az utat, majd pillanatok alatt eltűnt a sűrű fenyvesben. Ez volt az első találkozásunk a lappföldi rénszarvasokkal, de még korántsem az utolsó. Innen aztán folyton-folyvást kémleltem a távolt, hátha megpillantok egy hasonló szép, kecses állatot az út mentén. De erre ma már nem került sor.

Egy vízierőmű mentén megpihenünk a folyóparton, Maggi ázsiai tésztát főzünk vacsira. Fából itt aztán nincs hiány, s szerencsére a fenyőfa még nedvesen is könnyen ég. Este csak pár öreglány környékez meg minket, de kiderült, hogy csak a folyóra jöttek le fürödni egyet. Így teszünk mi is, bár a Kemijoki errefelé sem túl meleg. Csupán 15 fokos. Találunk egy elhagyatott faházat, s mivel borult az ég úgy döntünk, hogy beköltözünk. Így legalább fedél van a fejünk felett. Azért bent felállítjuk a sátrainkat, és mivel a faháznak nincs ablaka, attól sem kell félnünk, hogy a világostól nem tudunk aludni. Mind később kiderült, jól döntöttünk, hiszen éjjel komoly esőket kaptunk.

Estig megtett összes táv: 495,6 km.

5. nap (2007. június 28. – csütörtök)- Látogatás a Mikulásnál
Valjaskoski – Rovaniemi –Napapiiri – Rovaniemi - Meltausjoki
Táv: 87,4 km

Reggel 8-kor kelünk, az időjárás – az éjjeli esők után – nem sokat javult. Kemény szembeszéllel küzdjük be magunkat a lappföld fővárosába, Rovaniemibe, mely 17 km-re van táborhelyünktől. Egy szupermarket előtt reggelizünk, egy jókora zuhé közepette, majd behajtunk a városba. A 35ezer ember lakta város messze a környék legnagyobb települése. Végigsétálunk a belváros sétálóutcáján, ahol a rénszarvasagancstól és bőrtől kezdve minden itteni jellegzetességet lehet kapni. Dia vesz egy finn bögrét a gyűjteményébe, majd az Artikum felé vesszük az irányt. A Lappföld legérdekesebb múzeuma, a számik történetével, életével foglalkozik, bemutatja a Sarkkör élővilágát és természeti jelenségeit. Ismét kapunk egy komoly esőt, így különösen örülünk a meleg, száraz épületnek. S a kiállítás sem akármilyen. Bőven megérte a 8 eurós belépőt. Körülbelül másfél órát vett igénybe míg végignéztük-játszottuk a tárlatot, ugyanis természetesen egy minden technikával felszerelt audiovizuális múzeumról van szó. Simogatunk jegesmedvét, sarki nyulat és rénszarvast, meghallgatjuk az itteni madarak hangját, sőt még jégkunyhóban is járunk. S habnak a tortán végignézhetjük a helyi tánccsoport fantasztikus műsorát. Szépek ezek a finn lányok is, de korántsem olyan szőkék, mint a svédek, sokkal jobban hasonlítanak ránk. Talán mégiscsak rokonok vagyunk valamennyire?!

Délután fél egykor aztán felkerekedünk és elindulunk a Mikuláshoz, aki a várostól 8 km-re északra, hajszálpontosan az Északi Sarkkörön lakik. Hatalmas tábla jelzi: Napapiiri – Joulupukin Pajakylä (A sarkkör és télapófalva), parkoló autók, fenyvesek és hangulatos épületek. Itt vagyunk egy gyermekkori álom beteljesülésénél! Hamar megtaláljuk a Mikulás házát, aki az év minden napján fogadja látogatóit. A ház előtti téren vastag fehér vonal jelöli a 66º 32' 35''. szélességi fokot, az Északi Sarkkör vonalát. Aki nem tudná, annak elmondanám, hogy ez a szélességi körvonal tulajdonképp az éjféli Nap határát jelöli, június 23-án, a nyári napforduló napján a sarkkörről nézve a horizontot érinti a Nap.

A Mikulás házába természetesen ingyenes a belépés, s amíg várjuk, hogy sorra kerüljünk, egy krampusz beszélget velünk folyékonyan angolul. Bevallom, kicsit beijedek a bebocsátás előtt, ez biztos valami gyerek-reflex. Az előttünk lévő család legfiatalabb tagja bömböl rendesen. A Télapó ízlésesen berendezett szobában, a kandallója előtt fogad minket. Hatalmas egy fickó. S még ennél is nagyobb a szövege. Baljára ülteti Diát, jobbjára pedig engem. A finnbe nem bonyolódunk bele, az angol lesz a közös nyelv köztünk. Érdeklődik, honnan jöttünk, merre tartunk. Mikor meghallja Magyarországot, 3 dolog jut eszébe: Balaton és Hungaroring és Budapest. Még egy szót ismer: „köszönöm". Nagyon jó hangulatban telt az a pár perc, amit nála töltöttünk. Azt hiszem, így 20 év távlatából újra hinni kezdtem a Mikulásban! Ajánlom mindenkinek, akiben megmaradt valami a gyermekkorából, ezt a helyet egyszer mindenképp tervezze be úticéljai közé! A látogatás végén a krampuszok csináltak rólunk egy közös fotót, de a 30 eurós árat nem akartuk kiperkálni, így csak az emlékeinkben őriztük meg a látogatást.

A Mikulás irodája után a postahivatalában tettünk látogatást, ahol sürögtek-forogtak a piros sapkás és ruhás krampuszlányok. A Télapó postáján lehetőségünk van rokonainknak barátainknak személyre szóló üzenetet küldeni. Dia él is a lehetőséggel, s egy karácsonyra időzített üzenetet küldet a Télapóval Rebekának, a keresztlányának és Grétinek, a kistesójának.

Télapófalván természetesen ajándékbolt is található, de a magas árak miatt inkább csak egy tiszteletkört teszünk benne. Emellett egy hatalmas oszlopon nyilak jelzik a nagyvárosok távolságát. Budapest sajna nem szerepel köztük, de számításaim szerint úgy 2200 km-re lehetünk otthontól légvonalban. Miután jól kinézelődtük magunkat, visszagurulunk a város szélére, ahol már idefelé egy hatalmas Lidl áruházat fedeztünk fel. Ismét elered az eső. Ma már legalább harmadszor. Nagybevásárlás következik, hiszen a következő lakott település – Kittilä – 150 km-re van innen. Néhány falut természetesen azért jelöl a térkép, de mint eddigi tapasztalatunkból kiderült, ez mindössze 8-10 házat jelent elszórva az út mentén, viszonylag nagy távolságra egymástól.

Egy buszmegállóban ebédelünk, majd búcsút intve a civilizációnak bevetjük magunkat a Lappföld végtelen rengetegébe. A Kemijoki egyik mellékfolyója, az Ounasjoki mentén indulunk észak-északnyugat felé. Ismét átlépjük a sarkkört, most már véglegesen. Jó hátszelünk van, 25-30 km/h-val repesztünk. Van is okunk a haladásra, hiszen már 4 óra elmúlt, a városnézés, múzeum és Télapó-látogatás a nap nagy részét felemésztette, így még csak 35 km-t jelez kilométeróránk napi táv rovata. Estig szinte megállás nélkül toljuk neki a néptelen, de nagyon jó minőségű országúton.

Keresem a réneket, látok is egyet az országúton, de megijed tőlünk és beviharzik az erdőbe. Ilyen félelmetesek lennénk? Dél felől csúnyán sötét az ég, de valahogy elkerül minket a vihar. A Meltausjoki hídjánál találunk egy szuper táborhelyet a semmi közepén. Tejbedarát csinálok vacsira, ugyanis a holnapra vásárolt tej kiszakadt és 1 dl beleborult a táskámba. Csak ez a sok-sok szúnyog ne lenne! De ez még nem elég! Van még egy halom, a légynél kisebb, harapó bogár is, olyan, amit Connemarában (Írország) láttam utoljára. Ez a pöttöm kis rovar hatalmas harapásokat tud ejteni az ember bőrén, s még a szúnyogriasztószer sem tudja meghatni. Gyorsan lefürdünk a folyóban, Dia mosogatás közben belecsúszik a folyóba, s eláztatja a bal cipőjét. Este 8-kor már a csípéseinket kezeljük a rovarbiztos sátorban. Nyugalmas esténk van a Lappföld közepén, 50 km-re minden ember lakta településtől. Folyózúgás és magyar ember számára elképzelhetetlenül nagy-nagy csend.

Estig megtett összes táv: 583,0 km.