Az út másik oldalán egy hevenyészett "kutyaketrecre" lettem figyelmes: először azt gondoltam, hogy tényleg kutya van a benne, de aztán rádöbbentünk, hogy ez egy medve !
10-11.nap
Újabb nap, a helyszín Prozor. Itt töltöttük az éjszakát. Sokat nem tökölünk, az idő nem néz ki túl jól. A bevásárlás és a csomagok elpakolása közben a sapkám észrevétlen leesett a kormányról, de Cobranco gondosan felrakta a bolt bejárati ajtajára, én meg kijövet elsétáltam mellette. Van úgy, hogy az ember nem lát a szemétől. Mikor keresni kezdtem el is mondta, hol találom. /Persze jó pár km után/ Így egy ereklye ott veszett.
A városban külön váltunk, én nekiindultam a hegyeknek, ő pedig még meg akart nézni egy közeli tavat. Úgy éreztem , hogy az elmúlt napokban csak tavakról szólt minden, több tíz km-t csak tavak mellett mentünk, tehát nem dobott fel a gondolat, hogy még egy néhány km-t víz mellett menjek.
Egyébként a Ramsko-jezeroról van szó, ez egy félmesterséges lapályos tó, amit az árvizek elkerülése végett szabályoztak egy gáttal. A vízszint nagyon ingadozó. Alacsony vízállás mellett látványos úszó szigetek emelkednek ki, a főszigeten egy híres kolostor is tanyázik. Cobranco szavaival élve, a látvány „szürreális".
Kifelé haladva a hegyen, remek rálátás esett a tóra, magas hegykoszorúval övezve, szép panoráma tárult elém. Sajnos, az eső, az jött-ment és a hőfok sem volt magas, de a hegymenetre pont megfelelő volt. Ahogy egyre feljebb értem a a felhőködből néha-néha fel-fel-bukkant egy-két pillanatra búcsúzásként a Prenj is.
Kiérve a hágóra fényképezés ,mégiscsak egy BIG-csúcs /Makljen hágó 1123m/. A látványt némiképp árnyalta, hogy nem volt, mármint, hogy nem lehetett látni addigra már semerre, és a hangulatomat a csúcson álló, helyesbítek, omladozó szétlőtt második világháborús emlékmű sem dobta fel.
Gurulás, a lejtő középső szakaszán találtam egy szanetlit , épp időben, így megúsztam a teljes elázást. Volt időm szétnézni. Hatalmas hegyek voltak körös körül, amit sem a fénykép, sem a videó nem képes visszaadni. Bevártam Cobranco-t /csekélyke 2 és fél óra, de legalább addig sem áztam/és indultunk tovább az esőben.
Gornji Vakuf településre értünk, csendes kisváros. Köztudomású, hogy ez a mára már hangulatos hely volt a délszláv háború legnagyobb elszenvedője. Bár sok helyen lövésnyomok, de a 20 év már kozmetikázta egy kicsit a sérüléseket. Itt a Bistrica völgyön Travnyik irányába indulunk. A környék szép, de az út nem aszfaltos, zúzalékos , köves. Én legszívesebben rövidítettem volna, de Cobranco ragaszkodott az eredeti tervhez, úgyhogy bevágtuk magunkat a vadonba, az „istenhátamögötti" feelinget a szakadó eső csak fokozta.
Néha hatalmas teherautók értek utol, jöttek szembe. Ilyenkor félre kellett húzódni a felvert por miatt, másrészt, hogy elférjenek. Így mikor elkezdett esni az eső, örültünk, mert nem volt por az úton. A felázott sáros, köves talaj, a túlterhelt bringának a hátsó kerekeknek nem igazán tetszettek. Bármikor szétvághatja a külsőt a nagy semmi közepén. Mikor jobban rákezdett az eső, igyekeztünk lehúzódni a lombok alá, egymástól 100-150 m távolságban.
De minden véget ér egyszer, még ez a sz@r út is! Aszfaltosra váltott, itt örömköröket tettem, hálaadásként, hogy nem roggyant szét a bringám. Az eső persze továbbra is esik, kisebb szünetekkel. Az út sajnos rossz minőségű, néha meg-meg állva el kellett igazítani a málhát. És így vettem észre, hogy ismét elveszett valami, ez pedig az eső kabátom. De Cobranco tudni vélte, hogy mintha kb: 500 m-re látta volna, így visszamenve meg is találtam.
Eddigre már majdnem 1000m-ig kínlódtuk fel magunkat, az idő is 4-körül járt. Cobranco közölte, ha nem zabálunk valahol valamit, elkezdi keresni a sírját. Szakadó esőben nem volt egyszerű a dolog és akkor még a lépten-myomon kikukucskáló „Aknaveszély" táblákról nem is beszélve. Végül beakadt egy szanetli, szétpakoltunk, és következett a „nagy zabálás",most így utólag azt mondom ez feldobta egy kicsit az addigra már nagyon padlóra került hangulatot. Aztán meglett a hágó is /Rastovo 1025m/, majd gurulás az "erdélyiesnek" tűnő tájon.
Travnyik előtt szinte 0-ra viszi az érdeklődésemet a környék. Ingerszegény, de szerencsére balra fordulunk és ismét szép hegyek jelennek meg előttünk. A városba érve felmegyünk a várig, körülöttünk minden felé mecseteket látni, tovább kerekezve a városba, megtaláljuk a Kék Víz forrást.
Minden felé éttermek a két oldalon, látványos a gyors folyású víz a kis hidakkal. Cobranco felbaktatott a megnézni honnan jön a víz. Volt egy tippem, a hegyből, -stimmelt,- nem is akárhogy, szinte kirobbant, a hangja is félelmetes volt.
Beszerezzük a vacsorát, ami természetesen burek, de nem fogyasztjuk el a helyszínen, elindultunk szállást keresni. Cobranco dilemmázik, kéne valami panzió, hogy megmelegedjünk, a vadkemping továbbra is rizikós. Végül kinézett egy emeletes épületnek készülő beton szerkezetű vázat, és úgy gondolta ez megfelel éjszakára. Én a mellette lévő füves jó takarásban lévő helyet néztem ki, de az neki nem tetszett, mivel ha éjszaka szakad az eső /amire volt sansz/ akkor jobb a fedett tető.
Amíg igazítottuk a szállás helyet, a közeli minaretből a müezin nekikezdett az esti imájának, de ez engem nem igazán zavart, befordultam a fal, illetve a betonkocka felé, és szunya reggelig.
Az éjszaka nyugodtan telt, bár hideg volt, Cobranco reggel már didergett! A megázások és az elfáradás is közrejátszik ebben, gondoltam.
A sátorlapot a vizes fűben próbáltam szalonképessé tenni, a sok cement és egyéb portól, remélve, nem köt rá és még ismét ki lehet majd bontani. Felmálháztuk a bringákat és elindultunk Szkender Vakuf felé. Előtte persze még jött Turbe. Itt rövid kis muníció feltöltés és nekivágtunk ismét a hegyeknek. Ez a Mount Vlasic vidéke, az egyik leghíresebb turisztikai paradicsom Boszniában.
Ebből persze vajmi kevesett láttunk, a hegytetők sajnos felhőben voltak és ez egyre kezdett lejjebb húzódni, gondoltam ma sem lesz jobb az idő.
A hegy közepe táján találtunk egy fedett beállót, Cobranco azt mondta reggelizzünk. Volt itt egy bezárt diszkóféleség, egy-két dizájn-építménnyel, de sehol senki. Az út másik oldalán egy hevenyészett "kutyaketrecre" lettem figyelmes: először azt gondoltam, hogy tényleg kutya van a benne, de aztán rádöbbentünk, hogy ez egy medve !
Néhány fotó, közben a „brumi" farkas- /illetve bocsánat,medve-/ szemet nézett velünk. Nem kellett biztatás, hamar összepakoltunk, mentünk minél hamarabb, távolabb a helytől.
A fejünkben hamar megfogalmazódott, hogy a környék is medvés lehet, ettől nem nyugodtunk meg. Néhol egy-két ház , sokszor szétlőtt épületekkel találkozunk, alig van ember, na persze az eső is teszi. Ez utóbbi rendületlenül esik, a hőmérséklet 6-8 fok, fázunk, főleg a lejtőkön.
Maga a táj igen látványos, amit a felhőktől és a felszálló párától nem igazán lehet látni. Beérünk az Ugar szurdokba. Cobranco szerint lesz még másznivaló, ami jó, mert mászáskor nem fázunk.
Egy kilátóponton találunk éttermet, aminek a parkolójából a sziklás szurdok jó panorámát nyújt. Néhány fotó erejéig enged a természet a szorításából, kicsit kinyitja nekünk köd-ablakot és a csapot is hajlandó elzárni pár percre.
Kapunk egy kis ízelitőt abból,hogy milyen lenne a táj, ha optimálishoz közeliek lennének a körülmények. Aztán nincs kegyelem, folytatódik minden, ahogy eddig.
Az út emelkedik. Meredek sziklafalak mellett haladunk, párás, felhős hegyek körülöttünk. Itt húzódik az entitás-határ, balra a bosnyák oldal, jobbra szerbek, életnek nyoma sincs, a természet az úr, egy két romos ház tanúskodik, itt is laktak valaha emberek.
Beérünk egy lepukkant kisvárosba, Knezevo, ez már teljesen szerb. Keresünk egy helyet, ahol megkajálhatunk és megmelegedhetünk, romos kocsma, van egy "világvégi"hangulata, de legalább meleg van és a sebtiben összedobott csevap is jól esik. Cobranco egyre gyengébben, érzi magát, azon is gondolkozik, hogy ott maradunk. Keresünk valami szállás lehetőséget, de nem találtunk. Közlik,hogy a Banja Luka felé félúton van egy 'autostation", talán ott.
Végül nekivágtunk az utolsó 50 km-nek, az út minősége sokat javult. Néha megálltam pihenni, szinte csípett a hideg. Az eső is kisebb intenzitással keseríti az életünket. Ez rám doppingolóan hatott, kedvet éreztem egy kis száguldásra. Azon kaptam magam, hogy Bánja Luka-n vagyok.
Volt egy tervem, gondoltam előre megyek és elébe jövök az akkorra már „döglödő" Cobranconak, ne kelljen annyit tekernie betegen. Ezt ő másként értelmezte/igaz, nem beszéltük meg/,de aztán tisztáztuk. Végül a város közepén összeakadtunk és együtt mentünk az autóig.
Átöltözve, bringákat felszerelve az autóra, elindultunk hazafelé. Még Boszniában vacsorára elfogyasztottunk egy bureket, visszaváltottuk a maradék bosnyák márkát euróra és neki indultunk az éjszakának. Cobranco szinte végig aludt, elnyomta a fáradság és a kihűlés. Reggel 9 órára értünk Miskolcra, lecuccolt elköszönt és én tovább indultam Ózdra. Később tudtam meg, hogy Cobranco begyűjtött egy tüdőgyuszit, de szerencsére hamar felépült belőle.
Végszót nem írnék, Cobranco elég jól összefoglalta lényeget a film végén, talán csak annyit, hogy ismét egy jó buli volt, egy remek túra Európa kicsit /nem véletlenül/ háttérbe szorult szegletében, az időjárás, bár a végén megmutatta a negatív oldalát is, megfelelő volt, ajánlom mindenkinek ezt az érintetlen vidéket, de persze kellő óvatossággal.
Írta: Thomas Endress
Videó Cobranco