A zarándokok szigete
Szeretem az éjszakai kompokat, nem kell sátrat állítani, nincsenek szúnyogok, ráadásul kellemesen el is ringatnak a hullámok.

Nekem ’csak’ ekkora örvények jutottak a Naruto-szorosnál, de a híd Awaji szigetére nem gyerekjáték.

 

A sorminta szerint ködös fogadtatásra számíthatok, ám ahogy a gigantikus kompajtó ereszkedik lefelé, esőt fúj arcomba a szél. Kellett nekem panaszkodni a ködre.

Kicsit a hátsó gumim állapota is aggaszt, nem biztos, hogy kibír még egy szigetet.

Hajnalodik ugyan, de szinte teljes sötétségben érkezünk Tokushima kikötőjébe, inkább behúzódom a váróterembe. Katalógusokat, szórólapokat nézegetek, az ilyen helyeken mindig vannak használható térképek is.

Tipikus csendélet Shikokun, ruhaszárogatás egy kiadós eső után.

 

Shikoku a legkisebb fősziget, nincsenek metropoliszai, inkább a csendes, nyugodt, vidéki atmoszféra vonzza ide a turistákat. A sziget neve azonban szinte összeforrt a zarándokokkal.

Itt található Japán egyik legősibb, leghíresebb és leghosszabb zarándokútja, amely 88 templomon keresztül hálózza be az egész szigetet. Minden évben milliók járják végig az 1400 kilométeres utat, és az utóbbi időben egyre többen jönnek külföldről. Van egy hivatalos útvonal, amely számokkal jelöli az egyes templomokat, így könnyen követhető az eredeti sorrend. Az 1. templom éppen Tokushima közelében, Naruto városkában van, majd az óramutató járásával megegyező irányban az egész szigetet körbejárva juthatunk el a 88.-hoz, alig 50 kilométerre a kiindulási ponttól.

Nem kötelező követni az eredeti útvonalat, nincsenek szabályok. Autóval, motorral, vagy valamilyen tömegközlekedési eszközzel éppen úgy végigjárható az út, mint gyalogszerrel.

Zarándokok Minami templománál, a legtöbb szentélyhez bizony lépcsőzni kell.

 

Az elszántabbak- követve a hagyományokat- kizárólag saját lábukon teszik meg a távot, amely másfél- két hónapig tart.

Könnyű felismerni őket tradicionális öltözékükről, elsősorban a kúpos szalmakalapról, a jellegzetes fehér ingről, és az elmaradhatatlan sétapálcáról, amely Kobo Daishit reprezentálja.

Nem akarok túlságosan elmélyedni a témában, de Shikoku szellemiségéhez szorosan hozzátartozik a 88 templom zarándoklat.

O-henro-san. Így nevezik a zarándokokat a helyiek Shikokun.

 

A szigeten mindenhol találkozhatunk zarándokokkal, a buszmegállóktól kezdve a kempingeken és micsi no ekiken át, egészen a bevásárlóközpontokig.

Itt a váróteremben is vannak ketten, egy fiatal pár, valószínűleg most kezdik majd a nagy utat, láthatóan új még a fehér ing, és a cipőjük talpán sincs nyoma a kilométereknek.
Az információs pultnál kiválasztok egy 'templomos' kiadványt, amelynek részletes térképe még jól jöhet a világi hétköznapokban is.

Naruto örvényei

Az eső eláltával elindulok Narutóba, az 1. templom városába, de engem más látványosság vonz ide. Itt találkozik a Csendes-óceán és a Seto-beltenger, más nevén a Belső-tenger.

Egy emlékhely a sok közül, középen Kobo Daishi.

 

Az apály-dagály különbségek félelmetes erővel jelentkeznek a Naruto-szorosnál, az áramlás sebessége a legtapasztaltabb raftingosoknak is kihívás lenne.

A híres örvények akár 20 méter átmérőjűek is lehetnek, de természetesen ez az apály-dagály viszonyoktól függ. Naponta kétszer, a dagály érkeztével figyelhető meg a jelenség, de aki igazán nagy örvényekre pályázik az teliholdkor vagy újholdkor látogasson el ide.
A szorosnál építették fel a monumentális Onaruto függőhidat, amely Shikokut köti össze Awaji szigetével, amelynek másik oldalán egy közel 4 kilométeres függőhídon juthatunk vissza Honshu szigetére.

Ez a hídkomplexum egyike annak a három 'kapocsnak', amely szárazföldi összeköttetést biztosít Shikoku és Honshu szigetei között.

Bálnás micsi no eki.

 

Sajnos nem tudom milyen kilátás tárul elénk a megaépítményről, mert kizárólag autópályán lehet feljutni az Onaruto hídra. Szemétség. Micsoda érzés lenne olyan magasan tekerni az örvények felett!!
Maradnak a kilátópontok, vagy a 'nemtúlolcsó' turistahajók.

Két társaság is szervez hajóutakat Naruto örvényeihez, ennél közelebb már csak egy módon kerülhetünk a természetes óriáscentrifugához, de annak következményeiről az illetékes hatóságok tájékoztatnák közeli hozzátartozóinkat. Biztosan a hajóról is feledhetetlen élmény a szédítő vízi ringlispíl.

Nem a dagály tetőzésénél érkezem, de így is óriási élmény a Naruto-szoros látványa az örvényekkel és a monumentális függőhíddal.

 

Sárga jelzésnél még éppen befordulhatunk a 27. templomhoz.

 

A 88 templom útvonalán

Több mint egy hónapja tartó utamon mindössze két-három esős nap hátráltatott Hokkaidón, Honshu szigetén pedig csont szárazon tettem meg az 1700 kilométert.

Egyetlen kifogásom maximum az elviselhetetlen hőség miatt lehetett volna, de összességében megköszönhetem az időjárásnak az eddigi közreműködést.

Sajnos az eddigi szikrázóan kék, bárányfelhős égboltot itt Shikokun felváltja egy szürkés, párás, állandóan esőre áll légköri genya. Nem szeretném szebb szóval illetni, mert nagyon nem szimpatikus jelenség.

Kochi látképe a várból.

 

Behúzódom egy buszmegállóba? Simán elvonul a vihar.

Kockáztatok és nekivágok egy hegyi szakasznak? Felhőszakadással, dörgéssel, villámlással büntet az időjárás.

Nem tudok elég ügyes lenni, szinte minden nap beleszaladok egy-egy légicsapásba.

A Csendes-óceán partvidéke Shikoku déli részén.

 

Tokushimából a Csendes-óceán partját követő 55-ös úton haladok dél felé, akárcsak a legtöbb zarándok. Az égi áldás a semmi közepén ér, de nincs hová menekülni, tovább tekerek a folyónak tűnő úton.

Minami városánál húzódom be egy micsi no eki menedékébe, ahol még a bezacskózott zacskóimban is csak vizes zoknit találok. Motorosokkal és zarándokokkal együtt verek sátrat az útszéli pihenőnél, jó hangulatban beszélgetünk egymással, miközben két kézzel csavargatjuk vizes cuccainkat. Kiderül, hogy a 23. számú templom tövében fogunk éjszakázni. A templomban is van szállás, de azt ők sem engedhetik meg maguknak. A 88 templom közül sok kínál ételt és szállást, általában öt- és tízezer yen közötti áron.

Reggelre eltűnnek a sátrak, kicsit barátságosabb időjárási körülmények között én is folytatom a 'saját, külön bejáratú zarándoklatomat'. Több emlékhely is szegélyezi az utat, amíg elérem a Muroto-fokot, Shikoku délkeleti 'csücskét'. Továbbra is az óceán mellett vezet az 55-ös út, de már északnyugati irányba haladok, fél szemmel mindig a nehéz, szürke fellegeket figyelve.

Tetőszerkezetek találkozása.

 

Ezúttal kegyesebb az időjárás, éppen egy pihenőhelyen vagyok, amikor leszakad az ég. Nem is megyek tovább, tökéletes hely éjszakára.

Reggel az eső kopogására ébredek, nem szívesen pakolok össze, de nappal nem illik sátorozni. Egész nap alig haladok, talán húsz kilométerre verek sátrat az előző éjszakai táboromtól. Van időm kicsit a biciklimmel is foglalkozni, sajnos a hátsó gumim teljesen elkopott, azonnali cserére szorul.

Kochi az egyetlen nagyobb város Shikoku déli részén, szerencsére közel járok hozzá, és az időjárás sem akadályoz. Angolul hiába is szeretnék információt kérni, senki nem beszéli ezt a haszontalan nyelvet, de nagy nehezen- japán-magyar jelbeszéddel- sikerül biciklis szaküzletet találnom. Nagyobb baj azonban, hogy Japánban kevesen használnak mountain bike-ot, illetve bármilyen 26-os méretű kerékkel szerelt biciklit. Kochiban, egyetlen boltban sem kapok külső gumit, ellenben több szerelő is gratulál a 'spéci', német Continental gumiköpenyekhez.

Sajnos ez nem egy micsi no eki, itt nem maradhatok éjszakára.

 

Szuper! Most már nem csak az időjárás, hanem a defekt miatt is aggódhatok.

Nyugati oldal

Nincs mit tenni, a haldokló abroncson folytatom az utat nyugat felé. Logikusabb lenne észak felé venni az irányt, ahol a sziget fejlettebb, gazdagabb részén kicserélhetném talán a gumit, de nem vagyok hajlandó lemondani Japán utolsó vadvízéről, a Shimanto folyóról.
Az egyetlen érintetlen, szabályozatlan, teljesen gátmentes folyó az egész országban.

Ötödik napja haladok a Csendes-óceán mentén, rám fér már egy kis környezetváltozás.

Csodaszép vidéken húzódik a Shimanto folyó völgye.

 

A Shimanto folyó is a hegyek közé született, ráadásul lefelé folyik, következésképp újabb emelkedők várnak rám, ahogy a szelídítetlen folyó völgyében tekerek. A torkolatnál inkább folyam benyomását kelti, de a hegyek közé szorulva vadul zúgva kanyarog a zabolázatlan Shimanto.

Az eső persze itt sem kímél, de egy micsi no eki a segítségemre siet, és jó éjszakát kíván.

Hajnalban a szokásos szürke fellegek kíséretében defekt- és esőmentes napért imádkozva kelek útra.

Hegyekből, szerpentinekből, völgyhidakból Shikokun sincs hiány.

 

Viszlát Shimanto! Hokkaidó és Koyasan hágóihoz képest nagyon simán kelek át a hegyen, és nemsokára elérek a Belső-tengerhez, Shikoku nyugati partvidékéhez.

Uwajima az egyetlen nagyobbacska város a délnyugati fertályon, de sokkal kisebb, mint Kochi, esélyem sincs gumit venni.

Innen már tényleg északra fordulok, Ozu és Uchiko települések érintésével igyekszem Matsuyamába, a sziget legnagyobb városába. Ozuban a mai napig halásznak kormoránok segítségével, csodálom, hogy az állatvédők még nem tudták 'betiltatni' ezt a hagyományt.
Egyébként mindkét város a múlt századi Japán hangulatát idézi, tele régi villákkal, rezidenciákkal.

Íme a vészesen lestrapált hátsóm, de még ilyen állapotban is kibírta Shikokut.

 

A hátsó gumim futófelülete szinte teljesen eltűnt, néhány helyen már kilátszik a szövetváz. Egy sárga figyelmeztető sáv jelzi a bajt, olyan óvatosan próbálok menni, mintha tojásokon tekernék. Megkönnyebbülve nehezedek vissza a nyeregbe, ahogy beérek Matsuyamába. Most már szét is repedhet a gumim, itt száz százalékra találok 26-os abroncsot.

Bolyongás helyett megkérdezem az arra járókat, és hamarosan el is navigálnak egy szervizbe.

Majdnem ezt kerestem, de mégsem. A tulaj viszont nagyon rendes, és hangosan hadonászva felpattan egy biciklire, gondolom, azt akarja, hogy kövessem. Semmit nem értek a karattyolásából, de nagyon bízom benne, hogy segíteni fog. Pár perc múlva egy igazi biciklis szaküzlet előtt találom magam, nem győzök hálálkodni a szervizes jótevőmnek.

Bicikliút a tengeren. Ilyen is van. Szavak viszont nincsenek, amellyel leírhatnám az élményt.

 

Újdonsült reményem viszont nem túl meggyőzően csóválja a fejét, ahogy a kerekemet nézegeti. El-eltűnik hátul egy ajtó mögött, majd rejtélyes mormogások közepette egyszer csak felbukkan egy vágatlan slickkel.

Átmeneti megoldásnak talán megfelelne, de 8000 yenért ebből nem lesz üzlet. Mennyit bírna ez a gumi? Talán ezer-ezerötszáz kilométert?

Shimanami Kaido – Híd a Belső-tengeren

Tulajdonképpen egy időzített bombán folytatom az utam, habár kevesebb, mint 200 kilométerre Hirosimától ez a kifejezés talán túlzónak tűnhet egy hátsó kerék kapcsán.

Kicsit bonyolultnak tűnik, de az eltévedések ellenére is megéri felmenni a 65 méter magas Kurushima-Kaikyo hídra.

 

Matsuyamából átkompozhatnék Hirosimába vagy akár Kyushu főszigetére is, de akkor kihagynám a világ legegyedibb kerékpárútját, a két főszigetet összekötő Shimanami Kaidót.

A Shikokut Honshuval összekötő 3 híd közül ez az egyetlen, amely biciklivel is járható. Nem csupán járható, hanem kiépített kerékpárúton szelhetjük át a Belső-tengert.

Elég jól hangzik?

Csendélet a Belső-tenger egyik szigetén.

 

Nehéz lenne felsorolni az összes tengert és óceánt, amely körülveszi Japánt, de nagyon könnyű kiválasztani közülük a legszebbet, a közel 3000 szigettel tarkított Belső-tengert.

A két fősziget közötti 70 kilométeres kerékpárút 6 szigeten halad keresztül, amelyeken bármikor megállhatunk pihenni, vásárolni, de akár meg is szállhatunk éjszakára.

Még kimondani is hihetetlen - nemhogy átélni -, biciklivel átkelni a tengeren.

A világ leghosszabb függőhídja alkonyatkor az Oshima szigetről nézve.

 

Szigorúan kipróbálandó!

Ugyan ki akarna kompra szállni egy ilyen lehetőség helyett? Én ugyan nem!

Shikokuról indulva Imabari városában megyünk fel az első hídra, hogy aztán további hat hídon átkelve Onomichi városánál érkezzünk meg Honshu szigetére. Spirálisan emelkedő felvezető úton jutunk a Kurushima-Kaikyo hídra, amely a maga több mint 4 kilométerével a világ leghosszabb függőhíd együttese.

Hiroshima villamosai.

 

Bárcsak le tudnám írni az érzést. Hangyaként haladok a szuperkolosszuson, alattam 65 méternyi tátongó mélység, a vízből kisebb-nagyobb szigetek emelkednek ki mindenütt, ameddig a szem ellát. Feldolgozhatatlan. Minden 100 méteren megállok, egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal, az élménnyel.

Nem is szeretnék gyorsan átkelni a tengeren, az egyik szigeten töltöm az éjszakát. Azon gondolkodom, vajon mikor hagytam el Shikokut, illetve mikor érek vissza Honshura?
Összesen 83 kilométert töltök a 'tengeren', mielőtt megérkezem Onomichibe.

Shikoku először, Honshu másodszor, senki többet...

Itt már biztos, hogy Shikokun tett első látogatásom lezárult, de mindenképpen vissza szeretnék jönni, hiszen az északi részt egyáltalán nem láttam.

A város szívében található Béke Emlékpark a dómmal.

 

Honshura viszont már másodszor érkezem, de ezúttal csak egy rövid szakaszt teszek meg, mielőtt Shimonosekinél átkelek majd Kyushu szigetére.

Van azért látnivaló közben is, mindjárt itt van Onomichi, amely egy nagyon hangulatos, régi templomokban bővelkedő város, fantasztikus panorámával a Belső-tengerre.

Nem messze innen található Mihara, amely egyáltalán nem nevezetes semmiről, de itt végre sikerül megfelelő gumit vennem.

Miyajima leghíresebb látványossága, a lebegő torii.

 

Megkönnyebbülve gyönyörködöm az új hátsómban, el sem hiszem, hogy megúsztam defekt nélkül az elmúlt hetet. Minden szempontból felhőtlenül haladok tovább Hirosima felé.

Önkéntelenül is él bennem egy kép Hirosimáról, de ez még köszönőviszonyban sincs a valósággal.

Legfurcsább, hogy a város hegyek ölelésében, festői környezetben helyezkedik el a Belső-tenger partján. Valamiért én mindig is sík környezetben képzeltem el Hirosimát.

Itsukushima szentélye.

 

Az egész városból valami megmagyarázhatatlan jókedv és derű árad, szeretek itt lenni.

Nem tudja elrontani a kedvem a híres dóm csontvázszerű megjelenése sem, hihetetlen nyugalom és békesség uralkodik. A Béke Emlékparkban természetesen turistacsoportok tömkelegével találkozom, de látok egyedül imádkozó kisfiút is az egyik emlékműnél. Akármilyen furcsa, de Hirosima duzzad a pozitív energiától.

A villamosok tovább fokozzák az idilli hangulatot, tökéletesen illenek az utcaképbe.

Itsukushima másik ’szentélye’, a kemping, háttérben a tengerrel.

 

Azt hiszem, tudnék itt élni, holott egyáltalán nem szeretem a nagyvárosokat.

Emelkedett hangulatban küzdök a külvárosi forgalommal, miközben egyfolytában azt kémlelem, hogy hol kell letérnem a kompkikötőhöz. Miyajimára indul hajó a Béke Emlékparkból is, de biciklivel kénytelen vagyok a kompot használni.

Miyajima szigete

A sziget hivatalos neve Itsukushima, bár szerintem a sokkal népszerűbb Miyajima elnevezés hallatán is kevesen tudják, hogy itt található az ország egyik leghíresebb szimbóluma, a lebegő torii.

A szigeten mindenhol őzek vannak, riksaszerelés közben is számíthatunk rájuk.

 

A vörösre festett, hatalmas sintó kaput látásból szinte mindenki ismeri.

Itsukushima szentélyét cölöplábakra építették, ezért dagálykor a vízben álló templom, és a hozzá tartozó torii olyan, mintha úszna a vízen. Innen a 'lebegő torii" elnevezés.

A sziget nagy része lakatlan, mindössze az északi partvidéken alakult ki néhány település. Nagyjából 2000 ember él a szigeten, de napközben ez a szám megsokszorozódik a turisták miatt. Itt nincsenek 100 yenes üzletek, a kevés bolt pedig alapos haszonnal kínálja még az alapvető élelmiszereket is. Az éttermek, kávézók, de leginkább maga a szállás meglehetősen drága, ezért legtöbben csak átruccannak egy napra Hirosimából.

Miyajima egyetlen főútja, a kikötőtől balra.

 

Napközben nem is nagyon lehetne olyan szelfit készíteni a toriival, amelyen ne lenne legalább 10 idegen turista a háttérben. Meg sem próbálok odatolakodni, elindulok az egyetlen úton az ellenkező irányba. Nem hazudok, tényleg egyetlen főút van, az is közlekedési lámpák nélkül. Kereszteződésből sem találunk sokat, mindössze néhány mellékút 'hálózza be' a településeket. Szerintem a szigeten nagyobb populációja él az őzeknek és szarvasoknak, mint az embereknek. Miyajima nagy részét hegyek és erdők borítják (milyen meglepő ez Japánban), a helyiek pedig nagyon is tisztelik a természetet. Nem csoda, hogy a máshol vadon élő állatok itt a települések utcáin is sétálgatnak.

A 'vadállatok' közelsége néha már idegesítővé válik, mert szemtelenségük nem ismer határokat. Az őzek simán kiveszik az ember kezéből a kaját ha nem vigyáz, de akár a padon hagyott hátizsákot, kabátot is megrágják. Itt nem a tolvajok miatt kell állandóan résen lenni, hanem a kíváncsiskodó, és persze mindig éhes állatok miatt.

A kikötőből két irányba indulhatunk. Jobbra találjuk a turisták hordáitól alig látható központot bevásárló utcákkal, éttermekkel, és az elmaradhatatlan őzekkel. Itt van a szentély is, habár ehhez nem kell idegenvezetőt fogadni, hiszen a kisebb panelháznyi lebegő toriit nehéz lenne nem kiszúrni már a kompról is.

 Apró kavicsok a Misen-hegység tetején.

 

Szabira mentem

Balra viszont semmi. Pontosabban egy út, amely néhány kilométer tengerparti kanyargás, egy alagút, és egy tökéletes homokos strand után érkezik Miyajima kempingjéhez.

A helyszín kicsit a paradicsomra emlékeztet. Japánkert jellegű terület választja el a türkiz színű tengert a kámforfák, és ciprusok között kialakított sátorhelyektől.

A kertben fenyőkkel szegélyezett tavakat alakítottak ki, mindenfelé őzek és szarvasok legelésznek, nem földi állapotok ezek, én mondom.

Templomokból, pagodákból sincs hiány a szentélyek szigetén.

 

Itt maradok, akármilyen drága lesz.

300yen? Ez valami vicc? Utoljára Hokkaidón voltam ennyire olcsó kempingben.

Pláne maradok. Mindjárt két éjszakát fizetek, ez a minimum a paradicsomban.

A mohó állatok képesek feloldani az útlezárást is.

 

Augusztus 26. van, tehát 45 napja vagyok úton, pontosan félidejéhez ért a túrám. 4300 kilométer van mögöttem, eddig egyetlen napot sem pihentem, leszámítva néhány kényszerű esőszünetet. Nagyon elégedett vagyok magammal, ilyen ütemben sokkal hamarabb visszaérek Naritába, mint gondoltam.

Hajnalban ellátogatok a toriihoz, aztán egész napos szabadprogram a strandon, majd megnézem a kaput naplementekor is.

Maradok még egy éjszakát, szeretnék körülnézni a szigeten. Egész napos hegymászással telik a következő napom, felkapaszkodom a Misen-hegység 535 méteres csúcsára, ahonnan eszméletlen kilátás nyílik a Belső-tengerre és Hirosimára.
Este fáradtan fekszem le, tekeréshez szokott lábaimnak szokatlan volt a mászás.

A szigeten eltöltött 10 napból többet töltöttem a strandon, mint a biciklin.

 

Újabb semmittevős, tengerparton nyaralós nap következik, kipihenem a tegnapi gyalogtúrát.

Miyajima lefordítva annyit tesz szentély sziget, vagy szentélyek szigete. Én az utóbbi fordításra szavazok, mivel az Itsukushima szentély mellett számos templom, pagoda, emlékhely található még, egész napos programot szolgáltatva a ráérősebbeknek. Nagyon élvezem a sziget hangulatát, atmoszféráját, és belefér egy nézegetős nap is a programba.

Újabb napot töltök el erdei barangolással, strandolással, őz- és szarvas figyeléssel. Figyelni leginkább a saját dolgaimra kell, mert mindent megkóstolnak, megrágnak, amit elfelejtek elrejteni. A biciklin hagyott táskámnak is nekifog az egyik, a csatos zár azonban túl bonyolult neki, de nem adja fel, nemes egyszerűséggel feldönti a biciklit, talán úgy kiesik belőle valami.

Iwakuni gyönyörű fahídja, háttérben az engedély nélkül horgászókkal.

 

Szerencséje hogy gyorsabban fut nálam...

Egy hete 'nyaralok' a szigeten, nem engedhetek meg hosszabb szabit, holnap továbbállok.
Az égiek máshogy gondolják, és két napos tájfunt szabadítanak a szigetre. A kempinges nem engedi, hogy a sátorban maradjak, két napig a hivatali helységben szállásol el. Nem közlekedik a komp sem, amíg a vihar ki nem tombolja magát.

Hidak, tökök, majd egy alagút az út végén

Hosszúra nyúlt szabim után, szeptember 4.-én köszönök el Miyajimától.

Ki látott már ekkora tököket?

 

10 nap kihagyás után kicsit újra bele kell rázódni a tekerésbe, a forgalomba. Gyönyörű napsütéses időben haladok következő célpontom, Iwakuni felé. Itt található a legdekoratívabb, legelegánsabb fahíd egész Japánban. A városka legnagyobb nevezetessége a Kintai-kyo híd, de a feudális Japán hangulatát idéző Iwakuni önmagában is kellemes hely.

A híd boltíves szerkezete kizárólag fából készült, hagyományos 17. századi technikával, egyetlen szeg beütése nélkül. Hatalmas kő oszlopok tartják az 5 boltívet, amelyen 300 yenért át is kelhetünk a Nishiki folyón. Különösen impozáns látványt nyújt a híd, háttérben az Iwakuni kastéllyal.

Honshu délnyugati partvidékén pillantom meg életem legnagyobb tökeit. Először csak egy furcsa étterem tűnik fel, a kerthelyiség olyan jó 10 méter magasságban lehet. Óriási elképedésemet azonnal követi a második, amikor a bejáratnál meglátom a hatalmas tököket. Eladóak, de felemelni képtelenség lenne őket, minimum kisteherautó kellene az elszállításukhoz. A legöregebb tök simán nagyobb a sátramnál, szerintem még a biciklim is elférne benne. Tökös kis biciklitároló lenne.

Étterem légtornászoknak, csak a ’legtökösebbek’ mernek beülni egy kávéra.

 

Tetszik az ötlet, de marad a 'kapszulasátor', hű kétkerekűm pedig ezúttal is a szabadban éjszakázik.

Reggel egy újabb tekintélyes híddal találkozom Kozakinál, majd dél körül elérem Honshu nyugati végét.

Shimonoseki mindig is fontos szerepet töltött be a japán történelemben. Nagy jelentőségű csatákat vívtak a Kanmon-szorosnál, amely elválasztja Honshu és Kyushu szigetét, de mára már híd köti össze a két főszigetet, sőt külön alagút épült a gyalogosok és kerékpárosok számára.

A nagy csatákat látott Kanmon-szoros Shimonosekinél, szemben Kyushu szigete látható.

 

Shimonoseki nemzetközileg is fontos kikötőváros, rendszeres kompjárat köti össze Dél-Koreával és Kínával.

A legtöbb turistát azonban nem a gazdag történelmi emlékek, nem a szigeteket és országokat összekötő lehetőségek, hanem egy hal vonzza ide.

A fugu, más néven gömbhal. Itt halásszák és fogyasztják a legtöbb halálos mérgű halat. Aranyáron mérik a kockázatos ínyencséget, bár ez érthető, hiszen a fuguséfek minimum 3 éven át sajátítják el a hal szakszerű elkészítését. Ezt, valamint a legendát a vendégnek meg kell fizetnie.

Több mint 4500 kilométer után jutok el a legdélebbi főszigetre.

 

Sajnos nem tudom meg túlélném-e az élményt, költségvetésem maximum egy ebihalat engedélyez a 10 napos 'dőzsölés' után.

Megkeresem inkább a tenger alatti alagutat, amely meglehetősen szokatlan módja a szigetek közötti közlekedésnek.

Régi csaták emlékművei kísérnek a part menti úton, ahogy közeledem a Kanmon-hídhoz, és egyben az alagút bejáratához.

Tenger alatt kerékpározni tilos! Áttolom a biciklit Kyushura.

 

Megfosztanak a tekerés élményétől, nem engedik a tenger alatti biciklizést.

Ezúttal egy merőben új átkelésben van részem. Nem kompon, nem hídon, nem 65 méterrel a tenger felett, hanem ki tudja milyen mélyen, áttolom a biciklimet Honshuról Kyushu főszigetére.

Vége a 6. résznek, folytatása következik. További képek és kapcsolat a szerzővel, Horváth Zoltánnal a Fotozoo facebook oldalán.