Jó érzés a tenger zúgására ébredni egy ilyen gyönyörű helyen! Szerencsére a barlang megtartotta az árnyékot nekünk, így csak 9 óra tájékán kezdünk el éledezni. Hogy is kezdhetnénk jobban a reggelt, mint ahogy a tegnap estét abbahagytuk: egy kellemes fürdőzéssel és „reggeli torna" gyanánt sziklamászással egybekötött tengerbe ugrálással. Még Bimbynek is megjön valamelyest a kedve, bár a sziget adottságait nézve nagy szégyen lenne, ha nem így lenne.

A partot elhagyni viszont nem könnyű, erre már akkor számíthattunk, mikor idevetett minket a sors. A kavicsos, meredek strandon – ami tavasszal egyébként valószínűleg folyótorkolatként is üzemel – csak egymás segítésével tudjuk felküzdeni a bringákat a taverna parkolójáig. Találkozunk a tulajjal is, aki nagyon udvarias (nem feltétlenül azért, mert látja, hogy elmegyünk), s miközben megpróbáljuk működésbe hozni a háza oldalán lévő slagot, beszólít minket az elegáns tavernába, s meghív egy-egy üveg hideg vízre. Amint később megtapasztalhatjuk, itt, Krétán szinte minden vendéglőben akad egy ilyen vízhűtő gépezet, mely – a körülményeket ismerve – nem egy buta találmány. Megköszönjük a kedvességét, majd tovább küzdjük fel a bringákat a még kb. 50 méterre (szintben) lévő főútig.

Ma elvileg Gavdoszon kellene lennünk egy pihenőnap keretében, így már jó előre közlöm társaimmal, hogy „Pihenőnap van, s ma semmi sem kötelező". De ha már így alakult, akkor sem akarok tétlenül itt tölteni egy teljes napot a strandon, hiszen már tegnap – Hora Sfakionba való leereszkedéskor – feltűnt, hogy vezet tovább aszfaltos út egészen a Fehér-hegyek lábáig. „Ezt nem kellene kihagyni!". Amikor felérünk az úthoz és éppen azon tanakodunk, hová rejtsük el cuccainkat, Bimby hirtelen döntésre szánja el magát: „Én inkább itt maradok, kimosok és vigyázok a cuccokra". Nem kell kétszer mondania, már gurulunk is vissza a tavernához, a parkolóban ledobjuk a felesleget, magára hagyjuk társunkat és jóval könnyebben vágunk neki újra az emelkedőnek.

Nem is akármilyen emelkedő ez! Visszatérve a főútra, hatalmas cikk-cakkokkal vágtat fel a hibátlan minőségű, széles út a majdnem függőleges hegyoldalra. Felülnézetbe kerül a taverna és illegális táborhelyünk, majd kicsivel odébb a „Sweet Water Beach" is feltűnik. „Oda tényleg nem jutottunk volna le bringával!". S, hogy miért édesvízi a strand? Talán azért, mert a hegyet alkotó mészkő folyamatosan engedi ki magából az édesvizet, mely a sóssal keveredve érdekes elegyet alkot. Ezt utoljára tavaly októberben tapasztalhattuk Horvátországban, ott viszont nem esett annyira jól, hogy az egyébként sem kellemes tengervizet, dermesztőre hűtötte a karsztvíz.

Kanyar-kanyar hátán, forgalom a nullával egyenlő, s a panoráma is páratlan. Mi kell ennél több? Jókat beszélgetve kaptatunk fel a nem túl meredek szerpentinen. Szintben több, mint hatszáz métert emelkedünk közvetlenül a tenger partján. Lenézve annyi szerpentinkanyar van alattunk amennyit egyben talán még soha nem láttam. Alig több mint egy óra alatt érünk fel egy fennsíkra, ahol rögvest eltűnik a tenger, de helyette látótávolságba kerül Lefka Ori fantasztikus hegylánca. Az út itt már jóval szűkebb, mint a szerpentinen, de a forgalom eddig sem indokolt volna szélesebbet. Áthaladunk egy kis hegyvidéki falun, rövid lejtő, majd szép lassan emelkedünk tovább a nagyrészt kopár, de néhol pinea és olajfákkal benőtt fennsíkon. A táj minősége itt még veri a tegnap a hágón megtapasztaltakat. Itt már tényleg olyan, mintha egy más világban tekernénk.

Kevéssel odébb egy szűk egysávos hídon kelünk át, egy legalább 100 méter mély szurdok felett. A fapallók között lelátni a mélységbe. Ki van építve a bungee jumping lehetőség is, de sokan nem tolonganak. Eddig talán két autó haladt el mellettünk egész nap. Utunk Agios Ioannisban ér véget. Ha van olyan, hogy Isten háta mögötti hely, akkor jó helyen járunk. Itt aztán egyetlen embert sem látunk, így délután 1 óra környékén, csak pár csaholó kutya fogad minket a falucska kapujában. Mert ennek a falunak kapuja van. Nem a házaknak, hanem úgy az egésznek (szerencsére nyitva volt). A kis templom és temető mellé telepedünk le az árnyékba, s ebéd közben azt tárgyaljuk, hogy az itt élő emberek sem az agyvérzésnek és a munkahelyi stressznek esnek áldozatul. A fejfákon található életkorok is megerősítenek bennünket ebben.

Délután ¾ 2 után indulunk vissza, s – hála a lejtőnek – fél 3-ra már újra a tavernánál köszönthetjük az éppen sziesztázó Bimbyt, aki még talán szunyókált is egy jót, amíg mi távol voltunk. Újra leterheljük a bringákat, s harmadszor is felmászunk az országútig, majd visszagurulunk Hora Sfakionba. Bevásárlunk, majd újra jöhet az 1/1 és az izzadás.

Szerencsére a Google Earth segítségével itt is képben vagyok, s tudom, hogy Sfakiától keletre is van egy kis strand. Bár hosszan földúton kell letolni a gépeket, az öböl – ha lehet fokozni – még talán tökéletesebb hely, mint a tegnapi. Alig pár ember lézeng, napozik az igazi vad, sziklás tengerparton, de egy angol pár szerint még így is sokan vagyunk: ők már egy hete járnak erre a strandra, de eddig még nem sok embert láttak. Hiába, ezek a hétvégék már csak ilyen „zsúfoltak"! A korábbi francia-, olasz-, horvát- és spanyolországi tapasztalataimra építve, eddig úgy gondoltam, hogy egyszerre nyugodt és jó strandot csak északon találhat az ember, a déltengeren semmiképp. Ez most végérvényesen megdőlt. Ugyanakkor azt a nyugalmat és magányt, amit Gavdosztól reméltünk, megkaptuk itt Krétán is. Délután 4-től amíg fenn van a Nap, élvezzük az ittlét minden pillanatát. Beúszunk egy távoli magányos sziklához, onnan mérjük fel a távolban homályosan látszó Gavdoszt, valamint visszapillantva Kréta eszméletlen hegytömegét. Itt a parttól százötven méterre már hatalmasak a hullámok is. Egyik-másik felcsap a 3-4 méteres szikla tetejéig. Itt is található egy kalandos vízibarlang, mely mind a strandról, mind pedig a tenger felől megközelíthető. S bármily furcsa, ezen keresztül könnyebb kijutni a partra, mint a nyílt víz sziklái és hullámai között. Csendesen, a tenger meg nem szűnő morajlását hallgatva fogyasztjuk vacsoránkat, csodáljuk a csillagos égboltot, majd szabad ég alatt nyugovóra térünk.

A reggel csakúgy, mint tegnap, fürdéssel kezdődik. Itt is inkább most fényképezünk, mert sokkal élesebbek a kontúrok és élénkebbek a színek, mint a bágyadt esti fényben. Felküzdjük magunkat az útig, majd tovább emelkedve folytatjuk utunkat a keleti partvidéken. Innen még egy 182 kilométeres, de roppant hegyes szakasz vár ránk az irakliói repülőtérig, melyre 3 napot szánunk.

Kréta jellege – ahogy már megszokhattuk – a déli parton sem okoz meglepetést. Az út folyamatosan kanyarog a hegyek oldalán egyre magasabban. Egy hegyvidéki kis falucskában reggelizünk pompás kilátással. Nemsokára újra a parton találjuk magunkat, ahol Fragkokastello – még a török hódoltság alatt épült – erődjét csodálhatjuk meg. Alig 2 km-t haladunk a tenger szomszédságában, majd újra bevágtatunk a dombok közé. A táj továbbra is eszméletlen. Balra az égbe törő hegycsúcsok, jobbra pedig a végtelen, sík tenger. S a kettő között egyensúlyozunk falatnyi, forgalmatlan utunkon ismét egyre magasabban. A folyamatos emelkedés mellett a szél és a hőség is sokat kivesz belőlünk, s a terhelést legjobban Dia érzi, aki még alig pár napja kapcsolódott be a túra menetébe. Egyszer le is dől egy kicsit az út mellé, s az első autó rögtön meg is áll megkérdezni, nem kell-e segítség. Az itt élő görögök mintha sokkal figyelmesebbek lennének, mint a szárazföldön élő társaik!

A part mentén előrepillantva több hegygerinc is meredeken szalad a tenger felé, jelezvén, hogy sima útra a közeljövőben ne is számítsunk! A köztük lévő völgyekben általában patakmeder húzódik, melyhez jókora szerpentineken juthatunk le, hogy aztán a másik oldalon újra legyen hová felmászni. Már délután egyet üt az óra, mire megérkezünk a hegytetőre épült Sellia falucskába, melynek hófehér, görögös stílusban megépült házai büszkén néznek le a jó 350 méterrel lejjebb lévő tengerre.

Innen egy őrült, fékgyilkos szerpentinen gurulunk le a környék egyik leghíresebb homokos strandjához Pakiaszba. Ez azonban már sokkal jobban ki van épülve, mint Hora Sfakion környéke. De a kalandértéke is jóval kisebb. Délután 4-kor indulnánk tovább, ha Dia nem gyűjtött volna be egy defektet. Nem tüske a ludas, hanem a felniszalag, mely elmozdulva szabad utat hagyott egy küllővégnek. Én is megcserélem a belsőimet, inkább előre veszem a holland fickótól kapott új, de kisebb gumimat, a szálszakadt külső alá, hiszen ezt úgy sem merném már rendesen felfújni. Így legalább a hátsó kerekem – mely a súly nagy részét viszi – teljes értékű.

Ahogy megszokhattuk megint felfelé vezet az út, majd leereszkedünk egy kristálytiszta, s itteni viszonyokhoz képest bővizű folyó partjára. Hamarosan megérkezünk a Préveli strandra, mely – jellegéből adódóan – Kréta egyik legérdekesebb helye. Az előbb említett folyó a torkolat előtt 2 km-re belekényszerül a Kurtalioti-szurdokba, s egy derékig érő édesvízi tóvá duzzad. Partján egzotikus növények, datolyapálmák, oleanderek és eukaliptuszfák találhatók. Ezt látni kell, még akkor is, ha megközelítése kerékpárral nem éppen egyszerű feladat. A folyót elhagyva ugyanis utunk keményen emelkedik fel a szurdok oldalára, kb. 200 méteres magasságba, majd egy rövid gurulás után elérjük a parkolót. Innen már csak gyalog lehet lejutni a szinte függőlegesen alattunk lévő torkolatig. A néhol a sziklába vájt meredek ösvényen turisták százai bandukolnak fel autójukhoz ebben az esti órában. A Nap már nagyon közelít a horizonthoz, így nekünk csak egy rövid látogatásra telik a varázslatos strandon.

Leérve bevetjük magunkat a pálmafák rengetegébe, mely kicsit olyan hatást kelt, mintha a dzsungelben bolyongnánk. Visszafelé már a folyó hínáros medrében bandukolva tesszük meg az utat. A strandon vízibiciklit is lehet bérelni, mellyel bejárható ez az alig 400 méteres folyószakasz, de így gyalogszerrel sem kis élmény. Az előttünk elterülő tengertől eltekintve olyan, mintha az Amazonas egyik mellékágában sétálnánk az őserdő közepén. „Nyugi, piranják nincsenek" – nyugtatom a többieket, miközben óvatosan lépdelünk a hínárszőnyeggel borított puha talajon. A folyó közvetlenül a torkolat előtt a legmélyebb, itt már nyakig ér, s ez azon ritka helyek egyike, ahol 10 méteren belül édes és sós vízben is megfürödhet az ember. Mi viszont maradunk az édesnél!

A Nap már a horizontot súrolja, mikor visszaérünk a fent hagyott kerékpárokhoz. A szeles fennsíkon és a zsúfolt parkolóban nem tudunk megaludni, a strandon bár tilos, azért láttunk egy-két sátrat felverve. Oda viszont lecuccolni nem tudnánk. Így nincs más hátra: feltoljuk gépeket a meredek szembeszeles fennsíkra, majd száguldunk visszafelé a hazafelé tartó birkacsordákat kerülgetve, s a szurdok bejáratánál egy ósdi kőhídon átkelve intünk búcsút a Kurtalioti-folyónak. Innen egy 6 km hosszú földutas szakasz következik, de a sötétben már eszünk ágában nincs nekivágni a hegyeknek.

Egy romos kőház udvarát szemeljük ki táborhelyül pompás rálátással a közvetlenül alattunk elterülő szurdokra, melyből birkabégetés hallatszik. „Remélem, éjszakára már nem terelik fel őket ide". A romok szélárnyékában jól lehet főzni, s a viszonylag szélvédett belső udvaron több milliárd csillag fénye alatt térünk nyugovóra.