Ahogy haladtunk, egyszer csak felbukkant egy nagyon magas (60 m körüli) íves gát, tőlünk jobbra, ami szintén a Grimselsee-hez tartozott.
6. nap ( 2015. 08.26. szerda, 69 km, 1 913 m szint)
Éjszaka valami kis mocorgást érzékeltem a sátorban, de a szokásoknak megfelelően mélyen aludtam, nem ébredtem fel, nem is tudatosodott bennem semmi. Reggel aztán Cobranco közölte, hogy a róka majdnem elvitte a heti kaja adagját, a bringáját is jól felborította a ravaszdi, alig tudta elüldözni.
Reggel az ég teljesen felhőtlennek mutatkozott. Ezen felbuzdulva kezdtük összeszedni magunkat, mert ezt a napot a Grimsel „Istenének" ajánlottuk előzetesen. Úgy látszott, imánk is meghallgatásra talált, amire nagy szükségünk is volt, mert 2 300 m fölé terveztünk feljutni.
De még mielőtt elindultunk volna, a Don még részletesen elmesélte az éjszaka vele és a rókával megesett találkozó – 12-es karika által engedélyezett – részleteit. Én elég hülyén nézhettem, mert arról faggatott, miképpen lehet az, hogy én semmit nem vettem észre a nagy csörömpölésből, majd utána a sátorban – lámpafénynél – forgatott videóból. Erre csak annyit válaszoltam, hogy félszívvel nem szoktam semmit csinálni, vagy csinálom, vagy nem. Az alvással is így vagyok vagy alszom, vagy hallgatózok, a tegnapi tekerés után azt beszéltem meg magammal, hogy most aludni fogok. Így sokkal kényelmesebb az életem.
Na, e rövid eszmefuttatás után vissza a feladatra, ami szavakban egyszerűen leírható, íme: elindulunk a campingből (630 m), felmegyünk az Aare völgyén a Grimselpass-ra (2 165 m), majd onnan még felfelé tovább (egyelőre titok), jól szétnézünk és este visszatérünk a táborba és várjuk a rókát.
Az indulással nem nagyon siettünk, mert bár az idő nagyon szépnek ígérkezett, de az éjszakai tiszta, csillagos égbolt miatt nagyon hideg volt és vártunk egy kicsit a melegedésre. A várakozás, mint felvetődő lehetőség is nagy előnye az eddig még nem próbált campinges verziónak, a vad változathoz képest, ahol reggel korán már indulni szoktunk, szinte függetlenül a hidegtől.
Negyed tíz felé megkezdtük a – várhatóan fantasztikus – túrát, de a lendület csak mintegy 2 km-ig tartott ki, na nem a lejtő elfogyása miatt, hanem a bolt látogatásnak köszönhetően. Itt azért sikerült 20 percet eltölteni, mert Cobranco nem volt elégedett – az aranyárban adott – kenyerek választékával és várta a következő sütést. Végre fél tíz után ráfordultunk az Oberhasli völgyre és DK felé vettük az irányt. (Ha a bolt után nem jobbra kanyarodtunk volna, hanem egyenesen haladunk, akkor a tegnapi program útvonalára tekerünk, melyen még haladni fogunk néhány nap múlva, amikor full málhával megtámadjuk a Susten passt.)
Az út eleinte teljesen lankásan haladt az óriási hegyek árnyékában, emiatt borzongtunk kicsit a friss időben, de néhány km után az út meredeksége megnőtt, így ha már külső hő nem is ért minket, kénytelenek voltunk mi magunk fejleszteni. A völgy alsó része nem volt csúnya, de az eddig látott sok szépséghez képest, különlegesnek sem nevezném, magas hegyek (2 500-2 800 m), melyek oldala tele volt fákkal, néhol – ahol a völgy keskenysége engedett egy keveset – üde zöld nyírt legelők és kolomphang mindenhol.
Lépten-nyomon alagutakba botlottunk, melyek közül volt amit megkerültünk, lévén kerékpárút, a többin áthajtottunk. Így jutottunk el Guttannen településre,-mely a legnagyobb a völgyön-, ahol Cobranco elmondta, hogy a név két szóból képződött, az egyik a rét, a másik a fenyő. Csak itthon esett le, hogy németül a fenyő, a Tanne. Az igaz, hogy itt nem németül, hanem elfajzott belterjes németül, vagyis Hasliul beszélnek, a német „viki" szerint a település neve „ze den guoten tannen" volt ami németre fordítva így hangzott: „Bei den guten Tannen". Amit, szerény német tudásommal a „a jó fenyőknél"-re fordítottam, ami tulajdonképpen passzolt is az általunk látottakhoz még a 21. században is.
Maga a falu nem túl nagy lélekszámú – ahogy már megszoktuk a környéken – 2010-ben 310 lakosa volt (1950-ben még 557, mi ez, ha nem radikális népességfogyás). A települést kb. 10 km után 1 060 m magasan értük el, eddig nem volt különösebben kemény a meredekség, - bár mivel előreléptem a ranglétrán fegyverhordozóból hadtápossá – a sok kaja pia, amivel a táskám tele volt érezhetően húzott vissza a Föld középpontja felé.
Cobranco többször is szólt, ha akarok mehetek gyorsabban, hát akarni akartam volna, de a csomag nem nagyon hagyta. Mikor ezt szóvá tettem, akkor kicsit méltatlankodott, hogy nem ezt várja tőlem és mentünk tovább. Nem volt ebből semmi gond, de a tények miatt felsorolom, mi volt a puttonyban: Cobranconak egy liter tej, 2 liter – a löttyteszt végrehajtására szolgáló – virágsziromból készített itóka, egy vekni kenyér, némi sütemény, meg egy kevés ruha a hazaútra. Nekem 2x1,5 liter lónyál, egy kenyér, kevés kolbász, fél kg sütemény, meg a ruhák (széldzseki, harisnya, esőkabát...) Ez összesen a táskával együtt megvolt vagy 9-10 kg, még jó, hogy nem tudtam száguldozni. Azt már csak a poén kedvéért írom le, hogy Cobranco a tej legurítása után, - egész nap - csak 1-2 korty virágszirom italt ivott, lefelé viszont jól jött a plusz súly.
A Guttannen-nél kiszélesedő völgy – a falu elhagyása után – keskenyebbé, szurdokosabbá vált, ami csak Handegg-nél vált tágabbá, átmenetileg. Itt jelentős mennyiségű autó állt a parkolókban, sehol egy szabad hely, ami nem fájt nagyon, mert nem akartam parkolni, de mutatta, hogy itt valami nagy durranás lehet. Volt is, a Gelmerbahn, ami a völgy keleti sziklafalán jutott fel 1 412 m-ről 1 849 m magasra a Gelmersee-hez. Az érdekessége az, hogy ez tulajdonképpen egy sikló, méghozzá a legmeredekebb a világon, a meredeksége 106%.
Nem kell megijedni a 100% lenne a 45 fokos meredekség, ez pedig 46,6 fok volt ((180/pi)*arctan(1,06)).
Itt Cobranco cseppet lemaradt, gondoltam megállt videózni, ezért én is letámasztottam a bringát egy buszmegállóban – mivel minden parkoló foglalt volt, ahogy mondtam -, gondolván arra, hogy eszek valamit, de odáig nem tudtam eljutni. Ahogy megálltam megjött egy busz, ezért hátrébb toltam a kerékpárt, nehogy fent maradjon valaki miattam. Mire az új pozíciót felvettem, megjelent a következő busz, a leszálló népek elől már nem volt hova hátrálnom, mikor megritkultak, akkor tudtam csak odébb menni. Hihetetlen mennyiségű ember tódult le a buszokról, 80-100 főre becsültem számukat. Nagy nehezen leszállt mindenki, megörültem, hogy végre lesz helyem, de megint nem nyertem, mert a buszok nem mentek sehová, hanem itt maradtak, biztosan ez volt a végállomásuk, így éhesen indultam tovább, mikor Cobranco előkerült.
Nem csak a sikló vonzza az emberek tömegeit ide, hanem, az innen induló túraútvonalak is. Mivel a hegység ezen részét kristályos kőzet alkotja, emiatt egyrészt érdekes alakzatok alakultak ki, ami látványnak sem utolsó, másrészt biztosan lehet még kristályokat is találni, mint ahogy azt a Guttannen-i kristálymúzeum mutatja. Indulás után egy 500 m hosszú teljesen egyenes szakasz után egy elnyújtott bal kanyarral értünk a Gelmersee alá (400 m-rel), majd az út egy jobbos aláforduló kanyar után alagútban folytatódott, nem nekünk bringásoknak, mert mi a régi macskaköves úton elkerültük a zajos, büdös, nagy forgalmú majd' egy km hosszú csövet.
Ez, az alagút-kerülő bringaút nagyon nagy találmány, sokkal élvezhetőbb így zaj és figyelem elterelő gépek nélkül a túrázás. A macskaköves szakasz nem volt hosszú – talán, ha 200-250 m lehetett -, utána jó minőségű aszfalton vezetett utunk, de nem sokáig, mert megálltunk reggelizni, valamivel dél után, egy pompás kilátópontnál.
Már majdnem azt hittük, hogy idilli a helyünk, amikor megjelent egy bazi nagy, narancssárga, teherautó, melynek munkásai pont mellettünk akartak valami fát feldobálni a platóra. Jött még autó, mi nem nagyon örültünk neki, de ők is csak nézelődni jöttek erre az elkerülő útra. Kaja után tovább indultunk, az út mellett fényesre, gömbölydedre kopott, sziklák álltak sorfalat, és az egész hegyoldal a nap fényében szikrázott. A völgy túlsó felén – talán – az a tömeg vonult az ösvényen, akikkel meggyűlt a bajom a busznál.
Ahogy újra becsatlakoztunk a főútba 1 560 m körül, egy kanyar után feltűnt a Ratterichsbodensee monumentális gátjának sziluettje. A tó gátjáig kb. 9-10% meredekségű úton küzdöttünk, de amikor felértünk egy egészen mesés kilátás tárult a szemünk elé, a valószerűtlenül kék ég ellenpontjaként a valószínűleg tejből lévő tó fehérje egészen szürreális élményt nyújtott.
Mikor megláttam a tavat, először arra gondoltam, hogy a közelben legelésző tehenek tőgye egyszerre pukkant ki, de aztán átgondolva a dolgot ez nem tűnt nagyon valószínűnek. A tó mérete is impozáns, hossza közel 1,5 km, de a térfogata az igazán ütős, 25 millió m3 , amihez kb. 5 mrd tehéntőgy kellett volna, a jól tejelő fajtából. Hiába kerestem a csordát sehol nem leltem a nyomukra, így elvetettem ezt a teóriát és belenyugodtam, hogy ez bizony tényleg víz, és a gleccser által lecsiszolt kőzet, finom morzsaléka okozza érdekes színét.
Nem csak a tó, de a gátja is megér egy két szót, a mérete miatt is (60 m magas, 230 m hosszú), meg azért is mert egy művész (Pierre Mettraux) nem bírta nézni a nagy csupasz betonfalat és gondolt egy merészet és festett rá valamit, amit mi már nem tudtunk értékelni, mert kopásnak indult, de az azonosításban segített, egy erről szóló információs tábla.
Ahogy felértünk a gátra, majdnem hanyatt lökött a viharos szembeszél, bringával alig lehetett haladni, pedig a tó melletti út meredekségére nem lehetett panasz (0%). A lassú haladás eredménye az lett, hogy a tó szembeni oldalán jobban szemügyre tudtuk venni a fényes, csupasz sziklafalat és az abba – a vízfelszín felett 30-40 m-rel - vágott gyalogút rajzolatát. Cobranco eredetileg ott szeretett volna menni, de még itthon kiderült, hogy csak gyalog járható, és úgy sem egyszerű.
A széllel küzdve nem csak lehajtott fejjel érdemes haladni és ez így volt ebben az esetben is, mert egy kicsit felfelé nézve megjelent a következő tó – a Grimselsee – monumentális gátja, bár addig még volt hátra két visszafordítós kanyar és 150 m szint. Ahogy közeledtünk a felső régió felé, nekem egyre jobban kezdett tetszeni a táj, az égbeszökő, simára kopott sziklák különlegessé tették a látványt.
Ahogy haladtunk, egyszer csak felbukkant egy nagyon magas (60 m körüli) íves gát, tőlünk jobbra, ami szintén a Grimselsee-hez tartozott.
Az első visszafordító után az út párhuzamosan haladt a nagy egyenes gáttal (több, mint 300 m hosszú) és lehetőség nyílt a völgyre visszafelé kitekinteni, hát mit mondjak, nagyon jól mutatott a fehér tó, a sziklák és zöld hegyek szorításában. Miközben róttam az utat elhatároztam, ha felérek akkor lefényképezem a gátról a dombot és rajta Hotelt, Cobranco úgyis lemaradt a sok videó miatt, gondoltam összekötöm a kellemest a hasznossal. Olthatatlan vonzalmam a motorosok iránt teljesen magával ragadott, amikor..., izé, ja nem, pont ellenkezőleg.
Történt ugyanis, hogy megérkeztem a Grimselsee gátjára, letámasztottam a gépet, elővettem a fényképezőt, a szemem elé emeltem, amikor nagy zajjal berobban elém egy hibbant motoros és előttem állt meg 3,5 m-rel. Az így készült képet kitöröltem, majd csináltam újat hátrébbról, így már nem takarta ki a teljes Alpokat, csak a felét. Aztán beljebb tekertem a gátra, és megérkezett Cobranco is, én felindultságomban próbáltam elmondani neki mi történt, de Ő azt hitte, hogy ez az általános motoros fóbiám újabb kiújulása és ügyet sem vetve rám videózott tovább.
Az út itt – a tó mellett – pont olyan lapos volt, mint a Ratterichsbodensee mellett, de már a hegyoldalban látszott egy kis cikk-cakk, amin majd fel kell mennünk. Az időjárásra egyáltalán nem lehetett panasz, csodálatos kék ég, szikrázó napsütés, mi kell más egy magas-hegyi túrához. Igaza volt a „Főnök"-nek/Cobranco/, amikor a felhős időben gubbasztottunk a sátorban, és én már menni szerettem volna, de Ő azt mondta, nem megyünk, mert nem fogunk semmit látni, akkor meg minek jöttünk el ilyen messze.
A hágóig még 4 visszafordító kanyar várt ránk, a tó felé eső kettőben meg is álltam és elkészítettem a kötelező emlékeket, amit azóta is nézegetek itthon. A hágóra felérve (2 165 m), a táblára felragasztottam az ottlétünk igazolására szolgáló plecsnit. Mivel nem volt hely, emiatt egy cseh motoros csapat cimkéjére tettem. (Még friss volt a Hospiz-nél ért trauma, ha ott lett volna a delikvens, lehet a plexijére ragasztom.)
Sokat nem molyoltunk, hanem indultunk tovább, nem balra a tó irányába (persze később majd megnézzük) és a tulajdonképpeni hágón elhelyezkedő épületek felé, hanem jobbra a Panoramastrasse irányába, amiről Passo kolléga videójából szereztünk tudomást, és olyan jól nézett ki a képernyőn keresztül, gondoltuk a való életben (nem a való világban) is meg kellene ezt sasolni.
Tehát elindultunk jobbra a Grimselsee fölé vezető úton, de rögtön az elején problémába ütköztünk, ami egy közlekedési lámpa formájában manifesztálódott (gyengébbek kedvéért:öltött testet), egyszerűbben mondva piros volt. A mellé kitett kis tábla értelmében csak egész órakor és félkor lehet felfelé menni, 10 percen keresztül, mert az út olyan keskeny, hogy két autó nem fér el egymás mellett, reményeink szerint, az út túl végén ugyanígy szabályozták az indulást. Cobrancoban nem csalódtam, mert úgy bementünk 14:15-kor, mint a huzat, gondolván, hogy a szembejövők úgyis el fognak mellettünk férni, mert a bringák soványak, ja az enyém nem volt az, de bizakodtunk.
Talán egy km-t sem tettünk meg, a meredek emelkedőn, amikor az út bekanyarodott NY-i irányba a Grimselsee fölé kb. 320 m-rel. Ekkor ugyanaz a mondat jutott eszembe, mint ami a pornóssá válás rögös útján éppen elindult, – castingon lévő, – egyszerű lányka száján buggyant ki, amikor meglátta Ron Jeremy szerszámát. „Hú mekkora!"
Én persze a Grimselsee-re gondoltam, valami fennséges látványt nyújtott, innen felülről a második tej-tó, ahogyan hosszan elnyúlva, – nem EU-konform, kígyóuborka módjára kb. 6 km hosszan – tekergőzött a csipkés tetejű, de sima oldalfalú órisás hegyek között.
A tó túlpartján – éppen velünk szemben – egy kb. 300 m hosszú vízfolyás, patak morajlott, miközben fehér fátyolként végig rohant a hegyoldalon, le a tóba.
A panoráma úton majdnem az Oberaarsee-ig elmentünk, az utolsó 100m ereszkedést kihagytuk, csak a magasból csodáltuk meg a harmadik tej-tó vízfelszínét. Ez is egy duzzasztott tó, a gát a felénk közelebbi oldalán állta útját a bezárt víztömegnek, míg a túlsó oldalon az Oberaar gleccser nagy fehér nyelve lógott bele a vízbe. Ez volt a mai túránk legmagasabb pontja (2 362 m)
Néhány perc szem meresztés, videó és fénykép készítés után elindultunk fölfelé, hogy aztán visszaguruljunk a hágóra, majd a nyakban lévő fekete tavat a Totesee-t is szemügyre vegyük. A keskeny úton sikeresen elkerültük a szemből és hátulról jövő gépszörnyeket és szerencsésen megérkeztünk a kávé tóhoz (Totensee), ami ha nem is fekete, de mélykék színben pompázott. Még átgurultunk a hágó túloldalára és lenéztünk az 1 760 m magasan elhelyezkedő Gletsch-re,ahonnan lefelé ereszkedve a Rhone völgyén át egészen a Genfi-tói el lehet jutni, míg felfelé – a pompás Stelvio-t idéző – szerpentinen, ide ahol most állunk a Grimsel hágóra, vagy a másik irányba felfelé a Furkapass-ra. A Furká-ra vezető útról szédületes kilátás nyílhat a Rhone gleccserre, amiből mi is láttunk valamit, innen a Grimselről.
Az Grimsel hágón érzett élményeimet ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy csodálatosan szép arcú, dúskeblű, darázsderekú, tehát szinte szempontból – legalábbis férfi szemmel – tökéletes szépségkirálynőnek kicsit „O" lába van. A hágóút olyan, mint a fiktív hölgy, vagyis fent hibátlan, csodálatos, de amikor egy kicsit lejjebb tekintünk, akkor egy pici hiányérzetünk támad. Na nem abszolút értelemben, hanem csak a fent látottakhoz képest. Nekem összességében ez a hágó bejött a második helyre, a saját rangsorom szerint, a Stelvio mögé. E kis kitérő után térjünk vissza a túrán történtekhez.
Az idő a nagy nézelődéssel és rácsodálkozással kellemesen eltelt, így egy gyors öltözés után megkezdtük az ereszkedést. Mit ereszkedést, Cobranco, mint az őrült úgy vágtatott lefelé, én csak remélni tudtam, hogy nem lesz valami baja, de szerencsére nem történt semmi.
A Grimselsee-t hamar magunk mögött hagytuk, szerencsére a nap még mindig teljes erővel sütött, - bár már fél öt is elmúlt – így egészen más fényviszonyok közepette tudtuk szemügyre venni a tájat, mint délelőtt. Ahogy elértük a Ratterichsbodensee gátját, megkezdődött a fakultatív program, ami abból állt, hogy átmentünk a túlsó oldalra, ahol Cobranco tett még egy gyalog túrácskát, az idefelé vezető úton említett sziklába vájt ösvényen. Ez tulajdonképpen egy szervizút, amit az erőmű karbantartására épitettek,de ma kettős célt szolgál.
A turistaút a víz felszíne felett vezetett kb. 30-40m-rel, fölötte meredek simára kopott sziklafal figyelte a vándorok minden léptét. Én a gát végében várakoztam, mert nem mertük ott hagyni a bringákat, nehogy történjen velük valami. Csak Észak-kelet magyarországiak lennénk, zsigerig belénk ívódott a bizalmatlanság, - legalábbis a tulajdonunk megőrzésével kapcsolatban, - így nem kockáztattuk meg, hogy a következő napokon a sátorban üljünk kerékpár híján, arról nem is beszélve, hogy hogyan jutnánk oda vissza.
Már majdnem fél hat volt az idő, amikor visszaindultunk táborhelyünkre, közben a hőmérséklet is csökkenésnek indult, pedig még jó 1 100 m ereszkedés várt ránk. Cobranco-t valahol elveszettem út közben, amit nem nagyon értettem, mert Ő sokkal gyorsabban szokott lefelé menni, mint én. Először az jutott eszembe, hogy biztosan a kamerában cseréli az akkut, de miután megálltam és vártam rá 5 percet, már kezdtem rosszra gondolni. Aztán csak befutott és kiderült, hogy egy alagutat megkerült, - amin én átgurultam – és itt maradt le.
Innen már simán hazagurultunk a Camping-be, ahol a sátrunk érintetlenül várt ránk, pedig a Don biztosan örült volna, ha az éjszakai róka beágyazott, rendet rakott volna kárpótlásul, amíg mi távol voltunk. Este jóleső fáradtsággal ettük meg a vacsorát és mentünk el aludni azzal a tudattal, hogy ez a nap, minden szempontból tökéletes volt. Az időjárás jelentés is jót ígért a következő napra, amikor egy hasonlóan látványos túrát terveztünk.
Forrás: cobranco.hu