9.nap ( 2015. 08.29. szombat, 89 km, 1781m szint)

A 2015-ös Alpok-túra utolsó felvonására készültünk, emiatt jó korán felkeltünk és csendben összerámoltuk azt a rettenetes mennyiségű lomot, ami eddig a sátorban, szerte-szét várta jobb sorsát. Még félhomályba burkolózott a táj, amikor már fél hét felé minden a bringákon volt.

A sietségre az adott okot, hogy rögtön egy jó kis hágó állta utunkat, név szerint a Sustenpass a maga 2.224 m magasságával. Szerencsére Cobranco saját bevallása szerint jól érezte magát, így semmi nem akadályozta a haza utunkat, legalábbis azt hittük. Már éppen lopakodtunk volna ki campingből, amikor ciripelő, kereplő hangok, majd hangorkán, verte fel a reggel csendjét, azt a képzetet keltve, hogy sáskatámadás érte a völgyet. Felnéztem az útra és olyat láttam, amit eddigi rövid életem során még nem, folyamatosan gurultak le a hegyről az országútis bringások tömegei és a racsnik zaja töltötte meg a völgyet. Ahogy elhaladtak a camping mellett – úgy 60-70 km/h sebességgel - és hátulról is megnéztük őket, egy másik rovar rajára asszociáltam, mégpedig a Szent-János-bogárra, így villogtak a szürkületben a távolodó kerékpárok pici piros hátsó lámpái.

Eleinte nagyon érdekesnek, látványosnak ítéltük meg a – Meiringenből rajtoló – kerekesek tömegeit, de fél óra elteltével Cobranco azon kezdett aggódni, vajon hogy tudunk kimenni a campingből, ha az út teljes szélességét elfoglalják a versenyzők. Mint zsizsikek a lisztből, úgy bukkantak fel újabb és újabb csoportok a párából és tűntek el a szemünk elől a Grimsel felé vezető úton.

Egy nagyon lelkes holland úriember nagy hévvel magyarázta, hogy három táv van a versenyen, a legrövidebb az „Ezüst út", ami 132 km rövidségű 3 875 m szinttel, 3 hágóval (Grimsel, Furka Susten), a közepes táv az „Arany út" 172 km hosszú, 5 294 m szinttel, 4 hágóval (Grimsel, Nufenen, Gotthard, Susten) és a hosszú táv, a „Platina út", ami 276 km hosszú, 7 031 m szinttel 5 hágóval (Grimsel, Nufenen, Lukmanier, Oberalp, Susten). Mindhárom esetén 6:45-től lehetett elindulni Meiringenből, majd oda kellett visszaérni 21:00-ig. És több, mint 2.500 induló érezte úgy, hogy ezt meg tudja csinálni.

Minden tiszteletem az övék, főleg úgy, hogy a verseny előtt fél, egy évvel kellett regisztrálni – gondolom fizetni is – arra a versenyre, amelyet az időjárástól függetlenül megrendeznek. Nagy gondot okozhat egy hirtelen hidegfront, mert a hágókon pillanatok alatt tud – ilyenkor augusztus végén is – esni egy kis hó, de az eső is igen nehézzé tudja tenni a versenyt. Szerencsére az elmúlt napokban és még legalább két napig, az időjárás kegyeibe fogadta az idejüket szabadban eltölteni szándékozókat.

A reggeli, vékony, hajnali köd fél nyolcra már feloszlott és a Cobranco-kék égről szikrázóan sütött le a nap ránk. Közben a bringások is megfogyatkoztak, így jóval 8 után útnak indultunk, na nem a hágóra rögtön, hanem a kisboltba, mert Innertkirchent elhagyva, sokáig csak hegyek lesznek, sehol egy valamire való település. A következő nap pedig vasárnap, emiatt kell enni és innivalóval jól feltankolnunk. A bevásárlást hamar megejtettük, nem variáltunk azzal, hogy egyikünk vigyázzon a bringákra, hanem mindketten bementünk és kint hagytuk összes motyónkat, hiszen az elmúlt 8 napban teljesen megszoktuk, hogy itt senki nem viszi el azt, ami nem az övé. Ez nekünk teljesen szürreális élmény volt, nehezen is szoktuk meg, de már emiatt megérte eljönni ilyen messze. A bevásárlás gyorsan ment, bár Cobranconak egy picit várni kellett a friss kenyérre, ami annyira hirtelen készült el, hogy a táskába sem tudta betenni, mert attól félt, hogy elolvad a szalonna és nem lesz mit enni.

Na tehát, - az adataim szerint - 8:48 kor indultunk el a hágó felé vezető úton, melynek első 4,5 km-e már ismerős volt a – 4 nappal korábbi – Engstlensee-hez tett túra miatt, hiszen akkor is erre kezdtünk, de olyan 200m szintemelkedés után eltértünk balra a Gadmentalból, a Genntal irányába. Most viszont végig a Gadmentalban kell haladnunk egészen a hágóig. A szombati forgalom egészen borzalmas volt helyenként, nemcsak a sok autó miatt, hanem sokkal inkább a motoros hordák zajongása és bűzölgése miatt.

Próbáltam én mantrázni magamban „ Szeretem a motorosokat, szeretem a motorosokat...", de nem segítette a megnyugvásomat, ezért egy idő után inkább átváltottam őszintébe és az ízes, magyar nyelv minden szépségét, cizelláltságát bevetve találtam újabb és újabb jelzőket ezekre az előemberekre, amikre talán még Lőrincze tanár úr is elismerően, bár egy kicsit rosszallóan bólintott volna. Aztán hagytam a fenébe őket és próbáltam a lebilincselő tájra koncentrálni. Egy visszafordítós bal kanyarban aztán hirtelen feltűnt a környék egyik nagy durranása, a Triftbahn.

Gyorsan meg is álltunk és a buszról éppen leszálló tömegben utat törtünk magunknak, ezt videón meg is kellett örökíteni. A lényeg az, hogy ez a kötélvasút 1.020m-ről 1.360 m-re viszi fel a kíváncsi turistákat, akik a felvonó felső állomásától – némi sétával (1,5km) és szinttel (340 m) – elérhetik az 1.680 m magasan fekvő Triftbrücke-t, ami Európa leghosszabb függőhídja, 100 m magasban a Triftgleccser tavának kifolyója felett ível át.

A túra tervezésekor Cobranco szerette volna valahogy beleszuszakolni a programba ezt a látványosságot, de sehogyan sem fért bele, főleg nem, így hazafelé menet. Ezen a pontom már a bél bolyhaim kezdtek sikoltozni egy kis étek iránt, ami feszültté tett, főleg mert a hely a nagy tömeg miatt számomra nem volt alkalmas evésre. Valahogy nem szeretem, ha kíváncsi népek azt figyelik, vajon a jobb alsó hetes tömött-e. Tovább is indultam és két kanyar múlva találtam étkezőhelyet, ahol csillapítottam mardosó éhségemet. A végére Cobranco is megjött és Ő is elköltötte reggelijét 10:30-kor.

Az étkezés után elindulva kb. 3 km múlva elértük a völgy névadó települését, Gadmen-t, ami csak 25-30 házból álló rendezett településecske volt. A településnél az eddig szurdokos völgy némileg kiöblösödött és teret engedett a látványnak. A bal oldalon (észak felől) felettünk meredeken emelkedő sziklás hegyoldal keretezte a völgyet, míg jobb oldalon egy kevésbé meredek, de ugyanolyan magas hegykoszorú nézett le ránk, szemben velünk a hágóra vezető utat elzáró nagy hegyek váltak láthatóvá és csak találgatni tudtuk, vajon merre vezethet az út.

Éppen ezen tanakodtunk, amikor szemből feltűntek az első kerékpár versenyzők, akik már legalább három hágón túl voltak reggel óta, ami fantasztikus teljesítménynek tűnt, lévén 11:20 körül járt az idő. Tehát a 132 km-t kb. 5,5-6 óra alatt tehették meg, 3 875 m szinttel, hát jó erőben voltak az biztos.

A völgy következő és egyben utolsó települését – Obermad – nem sokkal később értük el, ami még Gadmen-től is jelentéktelenebb képet mutatott, pedig jól meg tudtuk nézni, mert az út meredeksége kifejezetten kellemesre szelídült, az eddigi 8-9% ról, 4-5%-ra. Ahogy elhagytuk a lakott területet, már ki tudtuk venni a szemben lévő hegy oldalában vezető út vonalvezetését, szerpentin kanyarjait.

A szerpentinek nagyon élvezetesek voltak, a visszafordítós kanyarokból fantasztikus kilátás nyílott az éppen elhagyott völgyre, és ahogy egyre magasabbról vettük szemügyre a látványt, mindig sikerült újdonságot felfedezni. Az idő előrehaladtával már nem csak egy–egy bringás érkezett szemből, hanem már csapatostul jöttek, olykor az autósokkal veszekedtek a lassú haladás miatt.

Az 1 640 m körüli visszafordító kanyarból nagyon jól lehetett látni a késpengére hasonlító – a Gadmental-t – északról keretező hegygerincet, ami cakkozott szirtjeivel leginkább kenyérvágó késre hasonlított. Ennek a hegygerincnek a legmagasabb pontja a Wendenstöcke 3.042 m , aminek túlodalán éppen az emlegetett Engstlensee található 1 850 m magasságban. Minden nagyon idilli lett volna, ha a moto..., de nem is írom le, mert a szó leírásától is görcsbe rándul az öklöm, úgy viszont nem tudok írni. Mindenki képzelje el milyen lehetett, amikor percenkét 10-20 izé megy el az ember mellett, bőgetve a „micsodájukat".

Az út vadregényes, szinte mesébe illő körítéssel rendelkezett, sok alagút, nagyon szép kilátás a sziklás, havas hegycsúcsokra, vízesésekre, a völgy alján siető Gadmenwasser-ra, bár a meredekség jól megdolgoztatott minket. A tűző napról jó volt behajtani a kellemesen hűvös alagutakba, ahol aztán csapatosan jöttek a moto...

A Susten nyugati, északi oldalán terül el a Steingleccser, amit 1.860m magasan lévő parkolóból lehet gyalogosan megközelíteni. A sok autóból arra lehetett következtetni, hogy ez is népszerű kirándulóhely lehet. Itt egy balos visszafordító után az út meredeken megindul visszafelé, majd egy újabb hajtűkanyar után beállt a rend és ismét a hágó felé vettük az irányt.

Kisvártatva már 160m-rel a parkoló felett tekertünk, ahonnan a Steinsee-re nyílt felejthetetlen kilátás, többször megálltunk gyönyörködésnek, fényképezésnek is álcázott lihegésre, miközben kerékpárosok tovább növekvő tömegei gurultak, - mit gurultak, száguldottak – lefelé. A Steinsee-t több pozitúrából is megcsodáltuk, mert az utunk, - mint a banán – ívet leírva haladt egyre feljebb, mígnem 2.150 m –en egy hirtelen bal kanyarral hátat fordítottunk a tónak és megkezdtük a hágó meghódításának utolsó felvonását.

Még 2.190-en megálltunk és egy utolsó pillantást vetettünk arra a tájra, amelyen egész délelőtt másztunk, majd hirtelen elértük a hágót, ahol az elmaradhatatlan hágó-tavat is megtaláltuk.

A hágó-tábla környékén a sok versenyző mind fényképet akart a hágó tábláról és magáról, persze egyszerre, mi viszont ragasztani akartunk, így vártunk. Egy óvatlan pillanatban, amikor szabaddá vált a terep, gyorsan otthagytuk az emléket az utókor számára és azt találgattuk, merre mehet az út tovább, mert nem látszott az út folytatása lefelé, sőt 50-60 m szikla magasodott az útirányunk felé. Ha itt tovább kellett volna mászni, akkor miért ez a hágó, ezen lamentáltunk, Cobranco alagútra tippelt és igaza is lett, egy kb. 200m hosszú lukon jutottunk át a túloldalra, ahol szintén fantasztikus panoráma tárult a szemünk elé.

Az éles napfényben csipkézett, csupasz, szürke hegygerincek tűntek fel, a Wassen felé vezető út felett, a völgyben pedig a Meienreuss folyócska zajongott és persze ne feledkezzünk meg a bringások egyre nagyobb tömegeiről sem, akik csapatokba verődve, vagy szólóban haladtak a hágó felé. Sokan nagyon elcsigázottan, igen lassan vánszorogtak, ami nem is csoda, hisz' hosszú utat, sok szintet kellett eddig leküzdeniük, és – mint később láttuk – a lefelé vezető kb. 19 km-es úton nem volt sehol árnyék és vízvételezési lehetőség.

Némi fényképezés és videó snittek elkészülte után megkezdtük a nagyon látványosnak ígérkező gurulást. Az út vonal vezetése egyszerűre sikeredett, csak két visszafordító volt még az elején, majd 17 km szinte egyenes út, egy-két enyhe kanyarral, és 7-9% meredekséggel.

A bringa nagy súlya miatt olyan hirtelen értem el a 60km/h sebességet – ami az ingerküszöbömet bőven átlépte -, hogy alig volt időm a féket megrántani. Erről jut eszembe egy székely vicc, amit biztosan mindenki ismer, de mégsem tartom magamban: a székely gazda nagy ködben megy a lovas szekerével, az orráig sem lát, amikor egyszer csak a lovak megtorpannak, és hiába mondja az öreg, hogy „gyííí, gyííí", hiába suhint oda az ostorral, a lovak meg sem mozdulnak. Erre leszáll a bakról előremegy és akkor látja, hogy egy szakadék szélén állnak a lovak. Levette a fejéről a kalapot, megvakarja a fejét, visszaszáll a bakra, majd így szólt: helyesbítek, hóóó. Először én is mondtam, hogy gyíí, de mindjárt muszáj volt helyesbítenem.

A szembejövő autók alig tudták kerülgetni a versenyzőket, néha nekünk is figyelni kellett, nehogy áldozatul essünk a szemből érkező előzékeny svájciak nagy ívű kerülésének. Cobranco járt úgy, hogy egy snitt után elindult és a hátulról vágtázó bringások lekiabálták a fejét, mire Ő csak eleresztette a féket és elég gyorsan utolérte őket, de rendes ember lévén nem előzte vissza az országútisokat.

Erről megint eszembe jutott egy vicc, a Lenin és a kisfiú esete, de ezt nem írom le, ha valaki nem tudja miről van szó, akkor Cobranco honlapján, a vendégkönyvben kérdezze meg bátran.

Ahogy lejjebb és lejjebb jutottunk még több tikkadt szöcskenyájat, nem, nem ,nem, hanem bringást láttunk, akik az alagutakban próbáltak hűsölni és erőt gyűjteni a maradék szint leküzdésére. Mielőtt Wassen-ba értünk volna ismét 2-3 visszafordítós kanyar törte a monotóniát, ami költői túlzás, mert a környezet – megint csak nagy szavakat tudok előszedni a látvány leírására – fantasztikus volt. A „pf", „kf", „ef" szókezdemények – aki megnézte a videót, az tudja mit jelent – már foglaltak, az időjárás jóságának besorolására, ezeket nem használhattam a látványra, pedig jelzős szerkezetnek megfeleltek volna, bár egyik sem tűri túlzottan a nyomdafestéket. Tehát megérkeztünk Wassenba negyed öt felé, ami a Reuss folyó bal partján terül el.

Ha a folyó folyásirányában felfelé, vagyis – ahogy leértünk – jobbra kanyarodtunk volna, akkor Andermatt-ba juthattunk volna némi – kb. 600 m – hegymászás után, de mi inkább balra tartottunk a folyó völgyön lefelé.

Na, a versenyzők azok jártak Andermatt-ban, hiszen onnan legurulva Wassen-ig, kanyarodtak rá a Susten útra, majd a túloldalon le, Innertkirchen érintésével Meiringen-ben értek be a célba. Cobranco már itt mondta, hogy még Schwyz előtt el kellene vackolnunk, a Vierwaldstatter-see keleti partján (Urnersee), ahol már 2004-ben is aludtak egyszer.

Addig azonban még jó 40 km kell haladnunk és sok látnivalót kell a retinánkba égetnünk. Az első közvetlen célpont Altdorf (öregfalu?) volt, ami Uri kanton fővárosa, - legyen inkább székhelye-, a falu, vagy város leginkább arról ismert, hogy itt élt annó Tell Vilmos. Az első 10-11 km-en igen szűk szurdokvölgyben halad a folyó, és a dolgos svájciak, ide még beerőltették az autóutat, az autópályát, és az elmaradhatatlan vasutat, rengeteg alagutat, hidat, némi hiking road-ot, meg töménytelen nagyfeszültségű távvezetéket is, és még bónuszként beduzzasztották a folyót is.

Wassen környékén a vasút három óriási hurkot ír le, részben a hegybe épített alagutakban, - gondolom – a nagy szintkülönbség áthidalására, hiszen a vasúti pálya lejtése limitált, a vas-vas közötti súrlódási együttható korlátozott volta miatt (a hurkok a Google Earth-ben szépen látszanak, ha bekapcsolod a vasút láthatóságát).

Érdekes volt látni a vonatokat ezen a szakaszon, elöl két, hátul egy mozdony, ez sok információt hordoz a meredekségről. A gurulás ezen a szakaszon nagyon látványos volt, az út vonalvezetése miatt, hol az autópálya egyik, hol a másik oldalán mentünk, és csodálkoztunk az álló kocsisorokon. A GPS-em mutatott valami kerékpárutat, de nem sikerül megtalálnunk, bár ez nem volt nagy baj, mert a normál közúton is jól haladtunk, a forgalom pedig gyér volt, a meredekség 3-4%-os, ami kényelmes gurulást tett lehetővé.

A hegyoldalakban – a már megszokott – üdezöld legelők, még a szinte függőleges részeken is szépen nyírva, vagy legelve, minden rendezett tiszta, hát meg tudnám szokni, hogyha otthon is ilyen lenne, na jó, nem vagyok maximalista, legyen csak ennek a rendnek 50%-a otthon, akkor az már a paradicsomi állapotokhoz közelítene. Direkt nem azt írtam, hogy meg tudnám itt szokni ezt a látványt, mert így átutazóként, nézelődve lebilincselő a látvány, nyilván itt élve lennének negatív dolgok is és azt nem szeretném átélni, így idilli voltában jó erre az országra visszaemlékezni, hisz a mi hazánk a lavórban van, amit Kárpát-medencének is hívnak. Persze haragszom kicsit a – hátrafelé nyilazó – ősökre, hogy nem terjesztették ki idáig, a lovas nemzet fennhatóságát, de hát ez van, ezt kell elfogadni.

Amsteg után, ahol a Reuss egy hirtelen bal kanyart tesz és a völgy is kiszélesedik, hirtelen lett egy bringaút, amit melegében birtokba is vettünk. Az út egy kissé teljesen murvás volt, viszont jól járható, közvetlen a zúgva – magának utat törő – folyónak a partján vezetett. A bringaút mellett végig magas kerítés húzódott, kívülről nem lehetett a partot megközelíteni, mert vadvédelmi övezet volt.

A kólám a hátam mögül, egy óvatlan pillanatban dobott egy hátast, vagy inkább egy dupla leszúrt Rittbergert, vagyis „az elugrás előtt a bal lábbal leszúrt a jobb láb mögé". Ezt egy kóla esetében nem tudom értelmezni, de csak ez lehetett az ugrásfajta. A leérkezésre azonban csak nagyon gyatra pontot tudtam adni, mert a – barna nedűt tartalmazó – palack a szép piros kupakján landolt, majd csúszott és amikor megállt, már a csavaróját nem is kellett bántani ahhoz, hogy megízleljem a tartalmát. Egyszerűbben, kilukadt az az átkozott kupak. Így viszont nem tudtam tovább vinni, egyéb edényem nem volt, emiatt a kulacs, Cobranco és a gyomrom között szét kellett osztani a vacsorára, illetve holnapra szánt italt.

Az intermezzo után már nem kellet sokat tekerni az egyre szélesedő völgyben és egyszer csak Öregfalu előtt álltunk, és ha már ott voltunk be is mentünk szétnézni, egy jó hosszú (1 km) tök egyenes úton a központba, ahol viszonylag egyszerűen megtaláltuk Tell bácsi és fia szobrát, egy nagyon látványos festett torony lábánál. A város nagyon hangulatos, régi és régies házak váltják egymást, persze mindre igaz, hogy nagyon jól néznek ki.

A településtől 6 óra felé vettünk érzékeny búcsút, és egy hirtelen felindulásból elkövetett kerékpározás után, mintegy 10 perc után értük el az Urnersee déli partját, ahol jól szétnéztünk a kikötőben.

A parton egy pink színű épület vonta magára a figyelmünket, nem csak a színével, hanem az alakjával is, az ugyanis nagyon hasonlított a „A 8. utas a halál" című filmben feltűnő tojásokra, amikből kiugrott az arcra tapadó izé, bár a színe kicsit formabontóvá tette.

Aztán nekiláttunk a tó mellett – szinte függőlegesen - álló partoldalon futó úton felmászni, ami helyenként nem esett túl jól, de csak megoldottuk valahogy a 70 m-es szint leküzdését. Helyenként alagútban, galériában vezetett a bringaút, volt ahol megkerültük azt a sziklát, amin az alagút átvágott. Fantasztikus látvány tárult elénk, mikor kibukkantunk az esti napfénybe. A tó túloldala már árnyékban volt, mert a szemből sütő nap fényét az óriási hegyek leárnyékolták, de dél felé még éles fénnyel megvilágította a nemrég magunk mögött hagyott Usserdorf települést.

Ezután még érdekesebb úton haladtunk, ugyanis a kerékpárút futott egyik alagútból ki, a másikba be, közvetlenül a tavat szegélyező sziklák szélén.

Aztán elértük a vacsorázó helyet, ahol pompás kilátás és asztal, pad várt ránk, nem akartuk tovább váratni őket, elfoglaltuk a helyet és jól belakmároztuk, bár a szállásról még szó sem esett, igaz semmi értékelhető helyet nem is láttunk.

Vacsora után – valamivel este 8 előtt – indultunk alvóhelyet keresni, már nem akartunk Schwyz-be lemenni, hanem azt a helyet kerestük, ahol Cobranco már átvészelt egy éjszakai esőzést 2004-ben. Közben a nagy keresésben egy autóút alagút tetejére vezető szervizúton is felszaladt Cobranco, de úgy jött vissza,mintha fel sem ment volna,közölte: „Ez nem tökéletes". Emiatt tovább mentünk az egyre inkább szürkülő időben és szűkülő kanyonban, kételyek között hányódtunk, vajon túlmentünk-e a keresett helyen, vagy még előttünk van.

Egyszer csak Cobranco felkiáltott „megvan" és meg is volt. Az egy dolog,hogy Cobranco memóriája ennyi év távlatából most sem hagyott cserben, de még a furfangos svájciak sem vitték odébb azt az alagút, tó felőli külső oldalára épített – talán építési anyagok és kisgépek elhelyezésére szolgáló – depóniát, mely az útról nem látszott , felette tető húzódott. Gyorsan bementünk és a hátsó sarkában lemálháztunk és a derékaljakat leterítettük a földre leterített sátor aljra. A hely jónak tűnt, a szemben lévő – nyugatra fekvő – tópartot kiválóan lehetett látni, melyen, mint megannyi SzentJános-bogár világítottak a közvilágítás fényei és a házak ablakai.

A tó felszíne teljesen nyugodt, sima volt, csak a hajók által keltett hullámok tették groteszkké a túloldal és az ég tükörképét. Nem is tudom szavakkal jellemezni,leírhatatlan érzés volt.

Azt az elején megállapítottuk, hogy az autók zaja igen erős, de bíztunk benne, hátha errefelé is alszanak éjszaka, de ez a feltételezés az éjszaka folyamán megdőlt. Nem akarok nagyon előre szaladni, pedig lenne hova, hiszen éjszaka olyan történésekben volt részünk, amit nem nagyon kívántunk, de erről a következő részben emlékeznék meg. Végül is ez a nap is pompásan sikerült, az idő nagyszerű, a látvány fantasztikus volt, sportoltunk is egy keveset, így fáradtan feküdtünk le és már a következő napon járt az eszem, talán már el is fogjuk érni az autót.

Forrás:cobranco.hu