Reggeli indulást a fiúk csont nélkül oldják meg, csak én szöszmötölök egy kicsit, és mivel épp ma van a Critikal Mass a városban, „természetes", hogy autóval szeljük át a várost. Jó dolog a város szélén lakni, közel a munkahelyhez, de jobb lenne, ha a hegyek is itt lennének a közelben, és nem a város másik végében. 2 gyerekkel pedig nem lehet áttekerni, vagyis lehet, ha azt akarjuk, hogy már a Nyugatitól visszafordítsanak minket. Szóval az Omszki-tavakig elpöfögtünk, majd nyeregbe pattantunk Petivel és Csabival.

Szentendre felé vesszük az irányt, és úgy néz ki, hogy minden autós is, így alig várjuk már, hogy lekanyarodjunk a patak irányába. Végre egy kis csend, majd rájövünk, hogy nemcsak mi szeretnénk élvezni ezt a napfényes szombatot, és az autók után nekiállunk a sétálókat is kerülgetni, és úgy elsuhanni a játszótér mellett, hogy a fiúk észre ne vegyék. De szerencsére Peti megállapítja, hogy itt túl sokan vannak, keressünk másikat.

A Dömör-kapu felé indulunk megnézni a vízesést. Nagyon tetszik mindenkinek, amíg Peti nem teszteli le a cipője vízhatlanságát. Csere nincs (gondoltam, bicajozás közben nem leszünk vizesek), zoknit cserélünk, és rájövök, hogy milyen jó is, hogy a kormányomon kapaszkodószarvak vannak! Egyikre a vizes zokni, másikra a cipő, és meg sem állunk a Duna-partig Visegrádon.

Csabi már jelzi erőteljesen, hogy ebédidő van, meg is állunk a sétányon, Sajnos a partra nem tudunk lemenni, mert nagyon magas a vízállás, így keresünk egy nagyobb területet, egy szobornál, ahol szabadjára ereszthetjük a lurkókat. Ők rögtön le is dolgozzák az ebédet, mi addig megpróbálunk pihenni. Aztán irány a vár! Legalábbis addig, míg meg nem pillantunk egy történelmi játszóteret. Apa megkönyörül Petin, és befizet bennünket. Így pihizés helyett a fiúk újra pöröghetnek, amit meg is tesznek nagy kedvvel. Végre bő óra után elindulunk felfelé, Csabi elalszik, mi pedig izzadunk Zolival.

Ha már Visegrádon vagyunk, természetesen nem hagyhatjuk ki a bobozást sem. Mivel én a játszótéren tereltem őket, gondoltam, most legyen egy Apa-Fia program, Csabi úgyis szunyál és még kicsi is. Na, a kicsinek kipattant a szeme, de a nagyok már elmentek csúszni.

Petinek szeme sem rebben, boldogan repeszt Apával, sőt még egy körre rábeszéli. És ez a szerencséjük. Ugyanis amíg azalatt Csabit kerítem be, egy férfi leszólít, és felajánl 3-3 ingyen gyerek és felnőtt jegyet, mert mint mondotta: a gyerekkel már szétbobozták magukat. Jöhetett volna egy kicsit hamarabb is! Így Petiék mennek még egy kört, majd mi is beszállunk Csabival. Zolival gyereket cserélünk, és amíg vonatnak bennünket felfelé, Peti ecseteli nekem a szabályokat, hol és mikor kell fékezni, melyik tábla mit jelent (mostanában ezek nagyon izgatják, és hangosan meg is osztja másokkal, pl. a buszon, hogyan kell kitörni az ablakot, ha az oldalára fordul á mondanom sem kell, mindenki feszülten hallgatta).

Csabi csak pislog Zoli lábai között, nem tudja még, megint hova viszik őt kissé hibbant szülei, de élvezi. Sajnos, mivel már régen boboztam, berozsdáltam, így kissé nagyisra veszem a tempót, még Csabiék is beérnek minket. De hát én csak eleget tettem a kisfőnök utasításainak!

Elindulunk, mert még vár ránk egy emelkedő, a következő lendülettel a Pap-rétig tekerünk, ott szabadon eresztjük a kölköket, akik természetesen a sáros erdő felé veszik az irányt. Elropogtatjuk utolsó kekszdarabkáinkat,és legurulunk Szentendrére, ahol Peti beígértetett Apával egy fagyit. Persze Csabi is kéri a maga adagját, de aztán gyorsan nyeregbe pattanunk, mert viharfelhők közelednek, és a kocsi még kissé odébb van.

Szerencsére nem lesz eső, így egy szép, napos bicajos napot zárhattunk. Mindenki kellemesen elfáradt, még a „potyautasok" is, így hazakocsizunk és egy finom vacsival zárunk.

Írta: Kustán Klaudia