6. nap (2008. március 25. – kedd)- A megosztott főváros
Akáki – Trimithiá – Lefkosía – Nicosia – Nissou – Kalókhórió - Larnaka
Táv: 102,93 km

Ciprusról, bár szebbnél szebb tengerparti üdülőhelyekkel rendelkezik, szerintem a látogató mégsem kap teljes képet, ha nem látta az ország közepén lévő fővárosát. Lefkosía, vagy törökül Nicosia Európa egyetlen és utolsó fővárosa, melyet demarkációs vonal vág ketté.

A történet egészen 1974-ig nyúlik vissza, mikor is a sziget görög vezetése Makariosz érsek vezetésével katonai puccsot hajtott végre, hogy Ciprust Görögországhoz kapcsolja. Erre válaszul a törökök hadsereg partra szállt a sziget északi részén, és megszállták Ciprus közel 37%-át, közte a turizmus és a citrustermesztés legfontosabb területeit. 1983-ban kikiáltották az Észak-ciprusi Török Köztársaság függetlenségét, ám ezt az államot Törökországon kívül a világ egyetlen állama nem hajlandó a mai napig elismerni. 2004-től a déli országrész az Európai Unió teljes jogú tagállama (2008. január elsejétől bevezették az eurót), s ha a 2008 márciusában (tehát azokban a napokban, amikor mi éppen arra túráztunk) megkezdett tárgyalások eredményesek lesznek, úgy felmerülhet a sziget újraegyesítésének reménye.

Reggel 7-kor kelünk az olajfaligetben. Ma ismét csodálatosan tiszta az idő, de a szél sajnos megfordult, így a túra során már nem először küzdhetünk a tipikus alföldi szembeszéllel. Kókkino-ban reggelizünk. Ezen a részen már sorra követik egymást a kisebb-nagyobb lakott települések, így boltokból sincsen hiány.

Lefkosía előtt 10 km-rel utunk autópályába torkollik, s más lehetőséget nem látván északkeletre indulunk, a tábla szerint „Lefkosía Airport" irányába. A néptelen, szűk út egyre jobban megközelíti a demarkációs vonalat, így nem sok jót remélünk. Pár kilométer múlva tőlünk balra a mezőn egy lezuhant vadászgép roncsait véljük felfedezni. Nem sokkal utána egy ellenőrző ponthoz érkezünk. „No, itt ér véget az út" - gondoljuk. De ha már eddig eljöttünk, nem megyünk vissza úgy, hogy meg sem próbáltunk bejutni. A kis bódéból egy kéksapkás ENSZ-katona jön elő, hatalmas gépfegyverrel. Mikor kérdezzük, hogy jutunk el Lefkosíába, csak egy útlevelet kér, s máris nyílik a sorompó. Bebocsátást nyertünk Lefkosía több, mint 30 éve lezárt repülőterének területére, melyet az ENSZ felügyel. A lezárt területen belül lépten-nyomon találkozunk dzsipekkel, kék rendszámú személyautókkal, benne vidáman integető kéksapkás katonákkal. Elhaladunk a reptér 30 éve nem használt szellemváros-jellegű terminálja és hangárjai mellett. Itt sajnos nem szabad fényképezni, pedig megérne számomra egy-két fotót, amit láttunk. A legdurvább egy utasszállító repülő matuzsálem, melynek le vannak szakadva a fékszárnyai, az orra és ablakai hiányoznak. Ezzel sem jutnánk messzire!

A lezárt terület túloldalán is van egy ellenőrzőpont, itt azonban már nem kérnek tőlünk semmit, kifelé mindig könnyebb! Lefkosía egyik széles sugárútján haladunk a belváros felé. Ami rögtön feltűnik, a fokozott rendőri jelenlét. Ma valamilyen görög nemzeti ünnep van, ezért a nagy felhajtás. Ahogy megérkezünk a belvárosba az egyik járőr mutatja, hogy húzódjak le. Abban a pillanatban pár ciprusi és görög zászlóval fellobogózott luxusjármű előz meg, majd lassítanak és felzendül a rezesbanda is. „Pont jókor" érkeztünk!

Lefkosía belvárosa félelmetesen szövevényes. Mindenfelé össze-vissza kanyargó egysávos, egyirányú szűk utcácskák, tájékozódni szinte képtelenség. Ráadásul a demarkációs vonal is teljesen „véletlenszerűen" vágja ketté a várost, így nagyon sok a gépfegyveres görög katonákkal védett betonbarikádban végződő zsákutca. A város egyetlen igazán szép része a sétálóutca környéke. Bár a Ledra utca is csak addig tűnik tipikus fővárosi kiülős, „shoppingolós" helynek, amíg meg nem látjuk a hatalmas betonbarikádot, mely egyértelműen jelzi, hogy „eddig és ne tovább" (pár nappal a távozásunk után, a tárgyalások első eredményeként a Ledra utcai falat elbontották és megnyitották a forgalmat a két városrész között, tehát mi az utolsók között készíthettünk képet a 34 évig uralkodó állapotról).

Lefkosía városnézésével gyorsan végeztünk, s bevallom sokkal jobban izgatott minket, hogy milyen is a török oldal. Még Afrodité-sziklájánál a magyar nő azt mondta, hogy érdemes átmenni, mert olyan, mintha 30 évet repülnénk vissza az időben. Meg is kerestük a Páfosi-kapunál lévő átlépési pontot (ekkor még csupán 2 ilyen pont működött az országban, mindkettő itt, a fővárosban, máshol nem lehetett átlépni a demarkációs vonalat, s a török és a görög ciprióták egyáltalán nem léphettek egymás területére, csupán a turisták mozoghattak szabadon). Először a görögök ellenőrizték az útlevelünket, majd száz méter után megérkeztünk a török oldalra, ahol török és színvilágban és formai elemekben (félhold) ehhez hasonló észak-ciprusi zászló fogadott. Kaptunk egy fehér A6-os méretű papírfecnit „vízum" felirattal, melyre meg kellett adni a nevünket, útlevélszámunkat és nemzetiségünket, ezzel léphetünk be a nem hivatalos országba. Lefkosíához hasonlóan Nicosiában is elég nagy a forgalmi káosz. Sok-sok egyirányú utca, a tülekedő autósok nem igazán törekednek a KRESZ szabályainak betartására. Röhögnöm kell, mikor az első nyolcszög alakú piros STOP táblán törökül a következő felírat áll: „DUR". Ja, hát, ha nem vigyázol, akkor lesz is „durr".

Nicosiában is elég nehéz eljutni A pontból a B-be. Minden utca egyirányú és még véletlenül sem egyenesek. Ha pedig kereszteződéhez érünk, akkor – ha például jobbra szeretnénk tovább menni – tutira csak balra egyirányú utcákkal találkozunk, így nem egyszer az az érzésünk, hogy körbe-körbe járunk. A belváros tényleg lepukkantabb, mint a görög rész, Dia elég durván fogalmaz: „Ha a cigányoknak saját országuk lenne, az is valószínűleg ilyen lenne". De hozzá kell tennem, azért túlzás a 30 év különbség, mert Lefkosía sem éppen egy modern nagyváros!

Hosszú bolyongás után végre megtaláljuk a Selimiye mecsetet, mely a legnagyobb és legszebb itt, a fővárosban (bár elég romos állapotban van). De csak kívülről van módunk megcsodálni. Itt találkozunk egy török iskoláscsoporttal, akik katonás rendben és fegyelemmel vonulnak végig az utcán (gondoljunk vissza pár nappal ezelőtt Kourionnál a kiránduló görög kisiskolásokra). Teszek egy rövid látogatást egy igazi török bazárban, majd pihenésképp ücsörgünk egy negyedórát a Büyük Han árkádos falai között. Elpusztítunk jópár narancsot, majd – mint aki jól végezte dolgát – továbbállunk.

Megtaláljuk a Ledra sétálóutca folytatását, mely ezen az oldalon nem olyan elegáns, mint görög fele. Itt azonban már nem posztolnak gépfegyveres katonák, így megkockáztatom, hogy lefényképezzem. Nagyon jó látszik a képen, hogy a török barikád után 50-60 méteren keresztül igazi „szellemváros" van. A vonalra eső házakban 30 év óta nem nagyon járhatott ember. A másik fal után folytatódik a sétálóutca görög oldala. Félelmetes belegondolni is, hogy ebben a kétszázezres városban az emberek túlnyomó többsége 30 év alatt egyszer sem láthatta városa másik felét, és nem találkozhatott az ott élő emberekkel.

Mielőtt visszatérünk a görög részre, egy dolgot még nem akarunk kihagyni! Meg akarjuk kóstolni, milyen is az igazi török kebab, vagy ahogy itt hívják: kebap. Lehetőség van bőven, s az árak sem félelmetesek. Szerencsére minden ki van euróban is írva és el is fogadják, mert észak-ciprusi (egyébként az eurónál nem sokkal rosszabb árfolyamú) pénzt nem szeretnénk váltani. Dia a bevállalósabb az új ízek tekintetében, így ő rendel (bár maga se tudja, pontosan mit). Telepakolják az asztalt mindenféle földi jóval, ketten alig bírjuk elfogyasztani az egy személyre rendelt adagot. Dia aggódik is, hogy mennyit kell ezért fizetni! Hát nem túl sokat! 8 euróból jól laktunk mind a ketten!

Visszatérésünkkor éppen a határt „ellenőrzik" a fellobogózott luxusautóban cirkáló tábornokok, vagy politikusok, akikkel már reggel is találkoztunk. Már olyan érzésünk van, mintha követnének minket!

Lefkosíában, délután – ünnep lévén – a sétálóutca már tele van. Nagyon sok az ünnepi ruhába, öltönybe, fehér ingbe kiöltözött diák, akik bizonyára valamilyen iskolai ünnepségről szabadultak. Nyomunk egy fagyit, majd elmerülünk a kisebb utcácskák ajándékboltjaiban, melyek jóval olcsóbbak, mint nyugat-európai társaik. Dia vesz is magának egy ciprusi bögrét a gyűjteményébe.

Utoljára még a Famagusta-kaput nézzük meg, mely a könyv szerint a város legszebb városkapuja, de nem igazán teljesítette a hozzá fűzött reményeket. Így 2 óra tájban elhagyjuk a városfallal és 11 szív alakú bástyával körülvett, kettészakított történelmi városmagot, és az elővárosok rengetegén, és forgalmán keresztül elindulunk déli irányba végső célunk, Larnaka felé.

A szél reggel óta megint fordult, így eszméletlen hátszéllel vágunk neki az utolsó 56 km-es szakaszunknak. A városból kiérve elérjük az autópálya felvezetőt, s gyorsan felfedezzük a számunkra megfelelőbb B1-es főutat, melynek forgalma jóval elenyészőbb.

Kifelé haladva a városból az egyik piros lámpánál a mellettem álló kocsiból dallamos görög zene árad. Egy mosollyal és feltartott hüvelykujjal jelzem a középkorú barna bőrű görög ciprióta felé, hogy tetszik a zenéje. Erre ad neki még egy kis kakaót, hadd szóljon! Nagyon nagy arcok az itt élő emberek, még akkor is, ha néhol (főleg az alföld elhagyatott részein) elég bizalmatlanul viselkedtem irányukban.

25-28 km/h-val repesztünk a hátszélben az enyhén dombos terepen. Nissou városa után találunk egy – franciából jól ismert – Carrefour áruházat, mely messze lekörözi az eddig látott ciprusi szupermarketeket. Jól be is vásárolunk, s a bolt árnyékában iszogatunk, és csokit majszolunk. A bolt hátsó oldalánál ki van téve egy raklap kicsit fonnyadt banán. Párat elviszünk belőle. Ha már a narancs úgyis ingyen van, miért nem ehetnénk egy kis ingyen banánt is?!

A város után át kell még egyszer másznunk a Troodos vonulatain, melyek itt már jóval alacsonyabbak, csupán domboknak minősülnek. Rekkenő a hőség, igazi NYÁR van a levegőben! Az útszéli fák lobja suhog a szélben, jobbra-balra búzamezők, az útszéli színes virágok illata tölti be a levegőt. Hatodik napja vagyunk itt, de már a 2 nap óta folyamatosan az az érzésem, hogy már nyári szünet van, s most már mindig ilyen jó idő lesz egészen őszig, annak ellenére, hogy hazulról esténként kapjuk az SMS-eket az otthoni, nem éppen kellemes időjárásról.

Mosphiloti falucskánál kanyarodunk le a Limassol felé vezető B1-es főútról, s az E104-es úton haladunk kelet felé, Larnaka irányába. Csodás ezen a vidéken a táj, kicsiny, hangulatos falvakkal, kanyargós utakkal, s a föléjük magasodó terméketlen, fehérlő mészkődombokkal.

Innen már javarészt lejt az utunk egy hosszú völgyben ereszkedünk lefelé. Nemsokára feltűnnek előttünk a távolban Larnaka házai, mögöttük pedig a mélykék tenger, melyet már 2 napja nem láttunk. Fél 5-re érünk be a városba. Szerencsétlenségünkre útelterelés van, így akaratunkon kívül bekeveredünk a belvárosba, mely Lefkosíához hasonlóan egy komolyabb labirintussal egyenértékű. Valahogy lekeveredünk az este nyüzsgő, hangulatos és szépen kiépített, pálmafákkal szegélyezett tengerparti útra, melyen csupán a hatalmas dugó miatt nem túl jó közlekedni. Visszatekerünk első táborhelyünk közelébe, a Mackenzy Beach homokos strandjára. Bár az esti szél már jóval hűvösebb, a fürdést nem hagyjuk ki! Megcsodáljuk a naplementét, majd próbálunk még egy nyitva tartó boltot találni. Kevés sikerrel. Kenyerünk, folyadékunk még van, de csupán egyetlenegy májkrémünk maradt. Kitekerünk a Sóstó partjára, a Hala Sultan Tekke mecset környékére, első reggelink színhelyére, ahol egy nagyon szuper „piknikezős" helyet építettek ki, padokkal, asztalokkal és kultúrált nyilvános mellékhelyiséggel. S a mediterrán növényekkel és ritkás fenyvessel benőtt ligetben szuper sátorhelyek is találhatók. Ha ezt tudjuk, már első éjjel idő jövünk aludni, nem pedig a tengerpartra!

Már sötétben vacsorázunk, elpusztítok jópár narancsot és banánt, majd keresünk egy nyugodt sátorhelyet és eltesszük magunkat holnapra.

Estig megtett összes táv: 578,7 km